Valami nem működik és ezt tudjuk érezzük szinte az első perctől kezdve. Idegek és egymásnak feszülő akaratok, érdekek harca, messze az egészségestől. Nem látni bele a másik kártyáiba, a fejébe, hol siklott félre és min az egész, mi volt az a mondat, helyzet, válasz, napállás, ami miatt becsődöltünk. Márpedig becsődültünk. Nem megy együtt. Ellenségekké válva, írtózva várja két, vagy több ember a hétfő reggelt.
Gyomorösszeugrós pillanatok, kilincs a kézben, ajtó benyit és jaj, ott van, ott ül, utálom, utálom, ő is utál, mindenki utálja ő is utál mindenkit, de mit segít ez, most be kell mennem, szólnom kell.
- Guten Morgen Simone!
- Schönen guten Morgen Andrea!
pffff, megtörtént, legalább ezen túl vagyunk, izzadó tenyérrel tovább mehetek az irodámba .... jaj csak ne kelljen hozzá szólni.
Kerülgetés, felesleges, feltűnő, érezhető párhuzamos járatok, ignorálás, neki ezt nem kell tudnia, rá ez nem tartozik, nekem ezt miért nem mondta, Scheiße, meg kell kérdeznem a kimutatással kapcsolatosan, nem merem, nem akarom, nem normális az egész ... de be kell mennem hozzá... próbálj természetes maradni, csak lazán, basszus nem megy, gombóc van a torkomban, kérdezd úgy, ahogy korábban, minden oké, vigyázz, lassan beszélj, egyszerűen fogalmazz, gondold át azt a mondatot, ne legyen benne nyelvtani hiba, jaj görcsölök, jaj már itt állok és de utálom magamat, miért vagyok ennyire balfasz, naná, hogy makogok, naná, hogy dadogok, naná, hogy elcseszem, persze, hogy naivnak tettetett, érdeklődő, tágranyílt szemmel rám néz, nem kérdez csak néz és vár, de olvasok a tekintetében, benne áll az utálat, meg a jaj de hülye vagy, látod, még értelmesen beszélni se tudsz, ki nem állhatlak, de most erről nem tehet, hiszen hogyan is érthette amit mondtam, leblokkolt, de meg kell ismételnem mit is akarok, magyarul már réges régen és simán lezavartam volna mindent, de megalázó, de ciki, de szar helyzet, ki akarok menni, mikor megy már haza, mikor megy már el, miért van itt .....
Már nincs itt. Többet nem jön. Döntés fentről. Nem kell, nem megy, nem való rá, nem alkalmas, szakmai, emberi problémák, hibák. Sértődések, viták, meg nem értések, beszólások, visszaszólások, fejcsóválások, ez így nem működik. Ezt mondta, azt mondta, jézusom ez komoly? Sajnos komoly, a hátad mögött bizony. A te hátad mögött pedig ... was? Ez nem lehet igaz, még ilyet, de kár, hogy nem előbb lett vége.
Megkönnyebülés, fellélegzés, jókedv, szeretet, napsugár, hopszassza, trallala, viccek, hülyülés, hátbavágások, na mi volt a meccsen, gyerekek képzeljétek .... röhögés, röhögés, felszabadult röhögés. Felszabadultunk.
Voltatok már hasonló helyzetben? A munkahelyi terrorról, azaz mai modern kifejezéssel élve, a munkahelyi mobbingról írtam. Iszonyatos pár hónap telt el vele. Ő meg én. Sokáig halogattam a témát, mert amíg tartott, addig a kétségbeesésen túl, a sebnyalogatással foglalkoztam. Amikor győzelemmel végetért, a felejtés és a happy end mindent törölt.
De hány és hány embernek teszi tönkre az életét akár csak egy, betartó, kellemetlenkedő kolléga. Kiváltó okai különbözők, az irígység, butaság, szakmai féltékenység, karierharc bármi lehet, sőt elég, a nem bírom a pofádat. Ez a mobbing belekúszik az életünkbe, alattomosan helyet csinál magának a gondolatok között, előre törekszik és spricceli a gyilkos mérgét mindenhova. Ott lesz hirtelen minden elvégzendő munkában, telefonbeszélgetésben, levélírásban, értekezleten, behálózza a kezedet, elmédet. Egyre nehezebben megy a munka, egyre fogy a kedv, a lendület, a motiváció, már mindenben kételkedsz, legfőképpen magadban, hiszen olyan furán néznek rád mások, mi van, ha igaza lesz ennek az utálatos illetőnek és te tényleg olyan tehetségtelen, hülye, balfék vagy ...
Egy ilyen légkörben nem lehet létezni. Megbetegít.
Szinte a legelején felismertem a baljós jeleket, de a többiek nem vettek komolyan. Túldramatizálom. Aztán ahogy az egész egyre inkább lendületbe jött, úgy lettek egyre nehezebbek a nappalaim és az éjszakáim. Már pedzegettem az esetleges váltás lehetőségét. Minek maradjak ott, ahol igaz nagyon szeretek, a munkámat élvezem és maximális erőbedobással (igyekezve, hogy kifogástalan legyen) végeztem, de vége! Jött valaki, aki megmérgezte a légkört, megpróbált befolyásolni másokat, belerondított a lelkembe, megnehezítette az együttműködést. Állandó betartásban és befékezésben nem lehet eredményesen dolgozni. De azt is tudtam, hogy nem fogok pitizni. Ha másnak megfelel, ám legyen. Ráadásul a szám is nagyon nagy.
Szerencsémre, nagy-nagy szerencsémre a céges hierarchiánkban ott legfelül is pontosan felismerték a helyzetet. További nagy-nagy szerencsémre másokkal is próbálkozott, ami eléggé kontraproduktívnak minősült. De őszinte leszek, ez a történet végződhetett volna ám teljesen másképpen!
Szerencsém volt, hogy a józan ész és az emberség nem hagyta magát befolyásolni manipulatív, sötét erőktől, hanem felismerte azok ártó jellegét és szándékát.
Még egyszer leírom: szerencsém volt.
Történhetett volna másképpen is a vége. Ő marad és én megyek.
Ne hagyjátok magatokat, álljatok ki a benneteket ért igazságtalanság ellen, ne nyeljétek le a mérget, tegyetek valamit ellene. Nem biztos, hogy ti húzzátok majd a hosszabbat, de ne nyuszi módra bánjanak el veletek, az duplán fáj.
A munkahelyen, a kollégákkal eltöltött idő gigantikus méretű. Többet látom a főnökömet, mint a gyerekemet. Nem mindegy, hogy mire kell az energiánkat fordítanunk a munkaidő alatt. A bőgés visszaszorítására, vagy a felszabadult nevetésre. Izgulásra, mert hülyének érzem magam, vagy izgulásra, mert valami állati jó ötletem támadt az elszámolásokkal kapcsolatosan alig bírom visszafogni magam.
Kívánok mindenkinek jó munkahelyet, baráti, önzetlen, egymást támogató kollégákkal. Nekem hála ég, azt a tavalyi pár hónapot leszámítva ismét ilyen van. Kincs ez, ugye tudjátok?