4 perc 5 másodperc

Ennyi időbe telt valakinek telefonon felmondanom.
Két stampelt ittam rá az előbb, ami égeti a gyomrom. A korábbi telefonhívás pedig a lelkem. Most minden ég. Ha szar az élet, akkor én most valakinek még szarabbá tettem. Rajtam keresztűl jutott el hozzá egy újabb csapás, nagyon sajnálom. 

Korábban még nehezebb volt, mára már sajnos rutinom lett, így jobban fel vagyok készülve ezekre a telefonbeszélgetésekre, amik azért lényegesen könnyebbek, mint amikor személyes találkozások alkalmával kell közölnöm a rossz hírt. Amikor ott van a másik ember a közvetlen közeledben, akkor érzed, szinte látod a hír megérkezését az agyában, a szívében, a kárt és az űrt, amit okoztál a lelkében.
Nem akarok, de mindig belegondolok. Mit éreznék én most, mire gondolnék .....? Engem se kímélt meg tőle az élet, velem is történt már ilyen, emlékszem rá, ilyet nem lehet elfelejteni. Valami felrobban ott belül, a jelent és a jövőt teljesen szétzúzva. Csak egyetlen kérdés dübürög, a "most mi lesz velem?". Miből fogok megélni, úr isten?
Akkor, abban a pilanatban leredukálódunk. Használhatatlan, teszetosza emberré válunk, aki nem képes ellátni a munkáját. Hülyékké, bénákká, élhetetlenekké tesz minket a felmondás ereje, abban a percben mindenképpen. Loserekké. A család loserei. Mindegy mi a felmondás oka, akár igazságtalanul is kerülhettünk lapátra, lehettünk áldozatai az emberi szemétségnek, fúrásnak, akkor is loserek vagyunk, mert pont velünk történik. 

Telefonon közölni a rossz hírt könnyebb. Tényeket közölsz, ahogy a német mondja "Daten und Fakten", a döntéshez vezető utat kíméletesen, de le tudod írni. Vigyázva, hogy ne bántsd meg a másik embert, a munkára való alkalmatlanságának közlésével a lelkén ejtett sebeket egyből balzsamozod a szorgalmának, kiváló emberségének dícséretével, milyen rendes, aranyos, kedves, csak hát erre, amit nálunk csinált, erre nem tudjuk tovább igénybevenni. Mert ezt nem tudja. És nem kell látnod a gyűlő könnyeket, a hirtelen felbukkanó bizonytalanságot és félelmet a szemében. Nem látok semmit, csak beszélünk. És elég hamar ki tudok jönni a beszélgetésből, hiszen én diktálom, nálam vannak az érvek. A másik erre nincs felkészülve, váratlanul érte. Aztán a végén, amikor a harmadik szárnyaszegett próbálkozás, a "de még vissza tudok jönni valamikor későb? ..." kegyetlen letörése után a nagyon sajnálommal és a minden jót-val letehetem a kagylót.
Persze, hogy szar utána, de megtörtént. Megkönnyebültem.

Őszinte leszek, a szomorú valósághoz kapcsolódik néhány vicces momentum is. Az egyik emberen megesett a szívünk. Történt ugyanis, hogy ez az emberke elindult Magyarországról a messzi, ismeretlen Svájcba. Természetesen mindennemű nyelvtudás és tapasztalat nélkül, felülve egy magyarországi közvetítő hintapacijára. A srác többször is kihangsúlyozta, hogy ő esztergályos, sima esztergályos, CNC-gépekhez nem ért. Egyáltalán nem. Jó, jó, nyugtatta a közvetítő, érti ő, ez természetesen figyelembe van vége, kein Problem. A srác a közel 2000 km megtétele után megérkezett Svájcban. A leendő munkahelyén természetesen CNC-gépek várták. A megrendelő köszönte, nem kérte, innentől nem foglalkozott vele senki se. Sarkonfordultak, őt ott hagyták. A srác kétségbeesve próbálkozott egy pár napig, munkát keresett, de nem talált (érthető, már bocsánat), feladta, elindult hazafelé. Itt léptünk be mi a képbe. Egy dolgozónk ismerőse volt a srác. A dolgozónk esküdözött, igaz, hogy más a szakmája, de ebben (ebben = nálunk, a cégnél végzendő szakmunkák) a szakmában dolgozik közel 15 éve, szuper, ügyes, gyakorlata van ....blablabla. Soha nem veszek fel senkit se írásos pályázat és a vele történő telefonbeszélgetés nélkül, soha. Az ilyen akcióktól, amikor visszafelé jön velem még egy Józsi, jó nagyon, ügyes, nem fogjátok megbánni akciókat a hátam közepére se kívánom, mert nem szokott működni. Másrészt komolytalan. Eddig az összes hasonló próbálkozás vége csőd lett. Ebben az esetben se vártam mást.
Na, szóval a srác útban volt hazafelé, mentsük meg, jöjjön be hozzánk, felvesszük.
- Hogyan jelentkezhetsz erre az állásra, neked más a szakmai végezettséged?
- Ó, ezt is csináltam sokat, van tapasztalatom!
- Biztos vagy benne, hogy ezen a területen profi vagy és profiként meg fogod állni a helyedet?
- Persze.
Na ja, mit is mondhatna mást az utolsó szalmaszáléknak.
A srác bekerült egy csapatba. Az első hete után egyeztetett a Herr Főnök a vezető szerelővel, aki vigyorogva mesélte, hogy ő még ilyet nem látott, mint a munkatársunk. Mind a keze, mind a nagyzsebese (kantáros nadrág) tiszta maradt az egész heti munka alatt! Az elsőosztályos szakmunkástanulókkal történnek meg hasonlók, de egy profival?!
A főnököm vigyorogva simogatta a nemlétező szakállát, csak rázta a fejét, mert ez valóban hihetetlen. Pontosabban hihető, mert annak a bizonyítéka, hogy valaki nem odavaló. 
Egy újabb esélyt kapott a srác, egy másik építkezésen. Ott el volt mint a befőtt.
De lassan körvonalazódott a döntés, a szomorú döntés. Hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, megkérdeztem vele együttdolgozó kollégákat is, mi a véleményük a munkájáról. Sajnos kivétel nélkül arról számoltak be, hogy igyekvő, szorgalmas, rendes emberke, de neki mindent mondani kell, a kezébe kell adni, önálló munkavégzésre nem alkalmas, a kezét kell fogni. Erre pedig a dolgozóknak se ideje, se idege. Ráadásul csak magyarul beszél. Még azt a kifejezést se ismerte, amit minden más szaki, akik ha egy hangot se beszélnek németül de ezt, hogy Vorschuss, azaz előleg már az elején tudják, nem hiányzik a szótárukból.

Persze továbbra se érzem magam ettől jobban, meg felmentve, de azt hiszem érthető, néha az emberek saját maguk is tehetnek a felmondásról. Nem állítok olyat, ami nem igaz. Ha mégis, akkor vállalnom kell a következményeket.
Ahogy a (ferde) közmondás is tartja:  Mindenki a maga szerencséjének a pogácsa ^{©Laár Pour Laár Társulat} 

Pályázók 1

Embereket veszek fel. Ez is a munkám része, amit szeretek, mert szép, színes. A színek néha melegek, néha hidegek. Változatosak.
Ma is az volt. A jelentkezők között két fura fiúval.
Konkrétan két trágárkodó pályázóval a telefonban.

Az elsö, a reggeli, egy fiatal versenyző volt. Elmondta, hogy mindenképpen fel kíván mondani a jelenlegi munkahelyén és örömest készül hozzánk, de a jelenlegi kibaszott munkáját még el kívánja végezni.

- Viktor, kérem nem beszéljen így, nincs szükségünk ilyen trágár szavakra. Jó?

Pár pillanat csönd volt a telefonban, szerintem lázasan gondolkodott és kereste a kifejezést, mi lehetett trágár? Mire gondolhat ez a nő, milyen trágár szóra?

Fogalma se volt arról amit mondott. Túllépve a megdöbbenésemen, máris a következő mondatát darálta, sürgetően a konkrétumokra terelte a szót.

Aztán ebéd után a másik.

Felhívtam, hogy átbeszélhessem vele a pályázatával kapcsolatos pontokat. Rosszkor hívtam, ezért megpróbáltunk egy, a beszélgetés lebonyolitására mindkettőnknek megfelelö időpontot megbeszélni. Miután rájöttünk, hogy ez nehéz lesz, a pali nem volt rest, feltette az egyetlen logikus kérdést:

- Hú, hát akkor, hogy a picsába csináljuk?

Néztem csak. Vártam, hogy múljon a hatása … aztán jött is a korrigálás:

….. má´bocsánat.

A hangjában viszont egy szemernyi meggyőződés se volt.

A pályázókat értékelnem kell, vele könnyű dolgom volt. 
D-kategóriás pályázó lett.

D, mint Depp.

Èn se vagyok matyóhímzés, használom is néhanapján nyelvünk gyöngyszemeit, de nem is ezzel van a gond. A bammeggal kapcsolatos problémákat a használatuk okozza, amikor is nem mindegy mikor és az se, hogy éppen kinek! :-)  

(a hitleri időket folytatom!)

Utazás telekocsival

 

A hazaútra először autót kerestem az összes lehetséges telekocsis portálon. Reméltem, valahova majd csak beférek, annyival kevesebb lenne az összköltség.

Bár ezek a telekocsis utak nem mindig a legjobbak. Többnyire a régi buszos iskolakirándulásokat juttatják az eszembe, amikor vittük a limonádét és a kókadt szendvicseket magunkkal, amikor büdösben, és melegben púposkodtunk összezárva mindahányan. Nem szeretnék igazságtalan lenni,  mert ezek a jó kis régi osztálykirándulások a löttyedt parizeres zsömivel, a klasszikus májkrémes konzervvel és a meleg limcsivel teljesen rendben voltak, imádtuk, hiszen nem csak erről szóltak. Meleg volt, délutánra szigorúan ragadt a kezünk a kosztól, a hőségtől és a párától összeugrott a hajunk, ránktapadt a póló, a gatya, de akkor ez teljesen rendben volt, röhögtünk nagyokat és ordítva énekeltük együtt a nótákat, élveztük a buszozás minden percét. Gyerekként nem vagyunk se kényelmesek, se finnyások. A buli és jókedv mindenek felett. 

A felnőttkort elérve kényelmesedünk. Már vannak, pontosabban lennének elvárások. Már nem szeretem, ha a sontyorodott zsömlét taperászva ragad a kezem és nem ott állunk meg, ahol jól esne, ha a hosszú út mások kénye-kedvéből még hosszabb lesz..

Telekocsis útun pisi csak a benzinkútnál, evés a tankolások alatt, vagy ölben kiterített szalvétáról, lehetőleg nem lélegzik, nem mozog .... 9-en egy kisbuszban, 5-en egy személyautóban (optimálisan, mivel minden helyet el kell adni, kőőő a pénz) 100-ra beállt mutató, mert így tudja tartani a benzinfogyasztást, vagy éppen 200-al tép, mert imád vezetni ..... nem könnyű. :-)

Van akik ebből ipart csináltak, hetente többször fordulnak. Van olyan, aki 50,-EUR-t kér Győr-Nürnberg távolságra. Olcsónak se nevezném, amikor 32-40 euróért utaztatnak mások. Ráadásul sokszor letérnek az útról, mivel van aki Regensburgban, Passauban, Bécsben kíván be- illetve kiszállni. Ezzel a kitérőkkel aztán nyúlik az út, mint a rétestészta, de neki ezzel az újabb utasokkal  "dől" aztán a lovetta.  A buszok néhánya eleve lassan halad, mert vén romok, illetve tökig van utasokkal és ott az üzemanyagfelhasználás mummusa. És ha ez nem elég, ott van még a zenéjük is. Hangos. Nekik tetszik.

Nem akarom megbántani őket,  nincs rá okom, de hogy is mondjam, nem hiszem, hogy rajtam kivül mindenki örülne annak, ha a szenzációs és fantasztikus James Huntert kellene hallgatnia x-watton  és hosszú kilómétereken keresztül.

Na ja. Ha nem tetszik lehet mással menni mondaná. Persze, hogy lehet, de utólag már könnyű okosnak lenni.

Megfigyeltem, erre a marha nagy optimalizálásra (a lehetséges helyek optimális kihasználására) majd mindenki rákapott. Egy "feketén" vállalkozónál (mert számlát természetesen ő se ad), aki ebből él érthető, de a privátszemélyeknél azért fennakadtam.

Egy korábbi utam tervezésénél belefutottam egy ilyen, "pszichopatába". A hirdetése alapján 3 hely lenne mellette az ótóban és 14.00 órakor indulnánk. Az induláson kicsit bosszankodtam, mivel gyakorlott utazóként tudom, hogy ilyen későn elindulni iszonyú. 650 km, este 20.00 - 21.00 óra előtt semmiképpen nem érkeznénk meg, köszönöm szépen elment a napom. 2 nap múlva már indulnom is kell vissza, nem kaptam több szabadságot. Mindegy, nincs más autó, megyünk. Foglaltam egy helyet nála.

Pár nappal később kaptam tőle egy üzenetet, hogy az a helyzet a felesége is jön, ezzel öten lennénk !!!! Megpróbálja rávenni anyut, hogy ő is vezessen, így akkor tudunk helyeket cserélni, de az az igazság, hogy a nő nem nagyon szeret vezetni ..... nem is szokott vezetni akkor, amikor idegenek is ülnek az autóban.

Pffff, fasza, ezek szerint apu vezet, anyu tornyosul elöl a kényelmes helyen, nekem pedig további két emberkével kell hátul (egy ráadásul nem is nagy autóban) szorongva púposkodnunk, tényleg megtisztelő, hogy beülhetünk ... kezdtem nagyon nem örülni a fejleményeknek. Megnéztem még egyszer a hirdetését. Amit ott láttam megijesztett. A pali kvázi 25 km-es szakaszokra és percnyi pontosságra bontotta le az utat, egy Nürnberg környéki kisvárostól kezve egy régi Jugó országbeli városig. Törtekkel is dolgozott. Jééézusom, ez a pali nem száz! :-)

Megpróbálkoztam, szerettem volna legalább egy korábbi indulást elérni, de jött a válasza: Az a helyzet, hogy déli 12.00 -kor érkezik meg vonattal egy nagyvárosból ahol hét közben dolgozik, aztán még be kíván menni az irodába, hogy kicsit körülnézzen (!!!), ezért semmiképpen nem tud 14.00 óra előtt elindulni.

Ekkor döntöttem úgy, hogy vele NEM. Ez az ember pszichopata. Miért nem jön haza egy nappal korábban este a vonatával, mi a szart akar tapogatni az irodában az elutazása előtti percekben, miért nem akar időben elindulni? Hogy fog beféri annak a falatnyi autónak a csomagtartójába a táskám, öt ember poggyásza, mi lesz ebből te jó ég? 

Áh, hagyjuk, döntöttem. Lemondtam.

Az utat 1 nappal eltoltam. Sikerült egy magyar srác autójában helyet kapni, aranyos volt kedves, de sajnos ment a helyoptimalizáció keményen. Nürnbergben épp kiszállt egy fiú, akinek a helyére becsüccsentem. Regensburgot ő se hagyta ki :-), keményen bementünk a pályaudvarig, ott kívánt kiszállni egy másik. Bécsben aztán ismét be kellett menni a III. kerületbe, ott szállt ki egy utas, illetve várnunk kellett 2 hátizsákos német turistára, akik Budapestig utaztak. De ő legalább nem kért sokat. 30-35 eurót. A cserélődő utasokkal és a befolyó pénzzel aztán a visszaútját is biztosította. Hibának találtam nála azt, hogy előre nem tájékoztatott minket arról, hogy meg kíván állni enni egy Rosenbergerben (autópálya melletti étterem). Ha tudom, akkor én is úgy készülök.

A történet legelején ugye azt írtam, hogy a jövő heti utamra szerettem volna autót találni. (itt is voltak ám pszichopaták, akik a "július 6-án szeretnék Győrbe utazni" hirdetésemre felkínálták a fantasztikus lehetőséget, junius 28-án elmehetnék velük Győrig ...persze csak ha érdekel ... :-)) )

Mivel nekem szállást is kell Győrben intéznem, így sokáig nem tökölhetek, biztosra kell mennem. Beláttam, nem fogok autót találni, saját kocsival kell mennem. Persze, hogy kényelmesebb, de így több lesz az utiköltség és mivel egyedül nem merek elindulni, a páromnak is jönnie kell, ez pedig a szálloda- és papizás költségeit erőteljesen megnyomja.

Gondoltam én is csinálok bizniszt belőle, felkínálom magunkat a telekocsin. Éppen be akartam írni a mitfahrgel.... meg az oszkárra ..., amikor apusnak hirtelen világos lett, mit is tervezek. Egyből lefújta. Azt hitte viccelek azzal, hogy valakit még viszünk. :-) 

- "Hova akarsz valakit magaddal vinni? Hogyan? Az autónkban, ami az utazásaink során mindig tele van, táskákkal, cucokkal, mégis hova férne be valaki? Maximum egy plüssállat. Nem, nem viszünk senkit se magunkkal! Ha már X száz euróba kerül amúgy is az egész út, akkor nehogy már az a 30,-EUR számítson, annyit nem ér meg."

Igaza van. Mi soha senkit nem viszünk, nekünk, velünk tényleg semmi értelme. Először is, mindig megállunk enni valamelyik törzshelyünkön, aztán kávét inni valamelyik Rosenbergben, vagy Landzeitban (ahol ha éppen úgy adódik elbeszélgetünk magunkban, vagy másokkal ;-) ), aztán ha újra pisi lesz, akkor megint lemegyünk az autópályáról ..... és esetleg eszünkbe jut, hogy Neusiedel am See-ben milyen issssteni a Steckerlfisch, akkor ott is megállunk. Ha már lementünk, akkor csak-csak bemegyünk egy Billába, vagy Sparba bevásárolni ...... Sooßban benézünk a Heurigerbe és felvesszük az előzőleg megrendelt két láda fantasztikus bort és ehhez a szabadsághoz mi ragaszkodunk. Természetesen nem ezt játszuk végig minden alkalommal, kicsit túloztam. De ebéd (és nem pisivel együtt 20 perc alatt letolt falat) valamint egy kávépause mindig, kötelezően a programunk.

Én személy szerint szivesen vinnék valakit (max. 2 föt), de többet soha! Ùgy tartom, hogy az utasnak és a cókmókjának is legyen kényelmes helye, ne kelljen koszos helyre beülnie, ne fújjanak füstöt az orcájába, érezze, hogy egyenértékű utas, de könyörgöm ne rohanjunk. Időt ne azzal veszítsünk, hogy utasokért kanyargunk ide-oda, hanem azzal ami nekünk jó. 

A mi társaságunk a hama-hama célbaérni akaró utasoknak és azoknak, akik egy fillért se kívánnak kiadni az út során felmerülő extrákra (saját papijukat, italukat hozzák magukkal) nem valók. A páromnak meg egyáltalán nem.

Azt hiszem nekem se....

Jobb ha maradok utas.

Persze ha találok majd autót. :-)

A stációink képekben

Ebéd

Kávé

Grillezett makréla

Heuriger

 

Sikerült!! (Bár keserű szájízzel. )

A lényeg, hogy az Anyukám már pár napja tévét néz! Ahogy ma az egyik gondozó lánytól (gondozó, hmm, igaz ők ennél sokkal többek, csupa lélek, fantasztikus emberek) hallottam például, hogy ma reggel 6-kor bekapcsolták a tévét. találtak valami dáridószerűt benne, így nótaszóra történt a mosakodás és az átöltözés. Bulinak nevezték, nevettek. A buli még az egyik új szobatárs arcára is mosolyt csalt, holott a néni az egyik felére lebénult. Mégis nevetett. Az ilyen hírek egyszerűen felvillanyoznak. Apró örömök, de legalább léteznek ezek a percek, és nemcsak a szenvedés.

El se hiszem, az anyukám már nem fekszik órákon keresztül a semmit bámulva, végre van neki "társasága". 

Pedig eleinte féltem, annyi ponton megbukhatott volna a dolog. Számolnom kellett azzal, hogy a kábeltévé a szobába nem vezethető be, ahogy azzal is, hogy az a bizonyos "sárga" fal az ágya lábánál nem alkalmas arra, hogy felszereljék rá a tévét. 

Köszönettel tartozom M.-nek a villámsebességgel reagáló ismerősnek, a gondozóház vezetőjének, a dolgozóknak, a karbantartóknak akik bevezették a szobába a kábeltévét, felszerelték a tévét és beüzemelték, mindenkinek aki segített! 

Az Ayukám még nem tudja, nem is fogja megtudni, mivel meglepetésnek szánom, július 8-án a születésnapján ott leszek nála! (Fürtikének is nagy meglepetés lesz, a drágám július 7-én lesz 90 éves!!) Majd akkor látni fogom én is a tévéjüket. Megjegyezném, hogy ilyen modern, lapos izénk még nekünk sincs itthon. Lehet nevetni, de egy 100 éves, 51 cm-es képátmérőjű monstrum a lakótársunk. Éveken keresztül a lélekrohasztó anyagi csőccség mellett, még gondolni se gondolhattunk tévévásárlásra. Hiányzott mindenre a pénz, főleg olyan luxusdolgokra, mint plazmatévé nem is gondoltunk (nem is hiányzott)

Most esetleg már mehetne, de ahogy a párom fogalmazott: 

-"Éveken keresztül el voltunk ezzel a régi, kicsi szar tévével, pár hónapot, akár újabb éveket is kibirnánk, nekünk ez nem olyan fontos. Az Anyukádnak viszont nagy szüksége van jelenleg egy tévére. Inkább ezt finanszírozzuk. Mi még ráérünk. " - és ez mind a páromtól jött. Ő találta ki a tévét, én nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hiszen nagyon sok pénz, még nekünk sincs.

A legutolsó győri látogatásunk alkalmával aztán belendült. Az otthon folyosóján, illetve az anyu szobájában megvizslatta az állmennyezetet, megkérdezte merre van kábeltévé doboza az épületben, aztán készen állt a tervvel. Itt elosztót beszerelni, arra felvezetni, ott mehet a cső mellett, itt be ....... az ötletét, a stációkat lefényképeztük. A képeket photoshoppal megbuhertam, nyilakat pakoltam rá, kicsinyitettem, nagyítottam .... ahogy hallottam, a műszakiak a mi terveink alapján dolgoztak. :-)

Visszatérve a páromra. Hát ő ilyen ember. Nem is adnám semmiért. Azt hiszem érthető.

A keserű szájízt a fészbúkkal szereztem. Az elején naivan azt hittem, hogy a kérésemmel nyitott fülekre találok, de már tudom, hogy a mai virtuális baráti társaság nem alkalmas a valós összetartásra, a segítségnyújtásra. Nem, nem rosszak az emberek, csak olyan szinten, amilyen szinten szeretnénk már nem kívánnak/tudnak résztvenni a másik életében. Sokan biztosan nem olvasták,  néhányan meg biztosan úgy tartották, ahogy az egyik ismerős, aki szerint egy ekkora városban mint Győr, manapság már nem lehet gond egy tévé megvétele. A lényeget nem értették. 

Ugyanis 650 km-nyi távolságból még egy sószóró és egy pár zokni megvétele is kurva nagy kihívás. 

Már nem kívánom ragozni, de csalódtam a nagy virtuális/baráti/ismerősi plattformban. Bár lehet, hogy csak én vagyon túlontúl érzékeny. Szociálisan biztosan. Emlékszem, egyszer egy ismerős arról számolt be, hogy az anyukájának ellopták a rotációs kapáját, ő pedig segítséget kér, mert muszáj lesz felkapálnia a kertet. 

Engem ez a hír is megérintett. Úgy emlékszem írtam is neki valamit. Valami együttérzőt. Mert úgy vagyok vele, hogy nem mehetünk el a mások problémája mellett. Nekem nem az, de a másiknak igen. 

Ha más írta volna, hogy a súlyosan beteg anyukájának szeretne Nürnbergben akármit beszerezni, de nem tudja hol lehet kapni, ahogy ismerem magamat, már másnap a nyakamba vettem volna a várost.

Kicsit rosszul esett, hogy még arra se kaptam ötleteket, egyáltalán milyen üzletek vannak Győrben, hol érdeklődjek az ilyen tévék után. 

Saját erőből megtaláltam az egyik ilyen műszaki diszkontot (persze, hogy meg lehet mindent találni a neten, hogyne, de basszus, gondoltam az ismerősök jobban kiismerik magukat abban a városban, ahol én már több mint 10 éve nem élek, és írnak, figyu, próbáld meg őket, meg őket felhívni, ezek új üzletek  ..., de nix ..) A tévé felszereléséről is azt gondoltam, hogy valakire szükségem lesz okvetlenül, aki ezt fel tudja szerelni, illetve az adókat be tudja állítani. Hála isten megoldódott.

De tanultam az esetből. Ezentúl én is kizárólag maradok a vicces képek megosztásánál. 

Mások kérését figyelemre se fogom méltatni, nem érdekel.
Sajnálom, én se érek rá, ahogy mások se.

Most mit csodálkozom? 

Azért, mert tényleg nem gondoltam, hogy nem működik. Naivitás? 

Azt hiszem nem az. Én másképp vagyok bekötve. Figyelek másokra. 

Decemberi utam 3.

Tudom, hogy mindenhol alulfizetettek az emberek. Tudom, hogy nehéz az élet, a megélhetés. Itt sincs másképp. De vannak dolgok, amiket tényleg nem lehet a rossz fizetéssel se megmagyarázni, se elfogadhatóvá tenni.

Sajnos már megint az ungarische szociális ágazathoz érkeztem, az egészségüggyel kapcsolatosan lenne még néhány gondolatom. 

Betegszállítók 1

A betegszállítókkal sajnos személyesen nem találkoztam. Nem ismerem őket, nem tudom hányan végzik a városomban ezt a munkát, ahogy azt se, hány személy van közöttük, akik megérdemelnének az általuk szállított betegektől és azok hozzátartozóitól egy orbitális seggber.......t, a tisztességes és a betegekért a lelküket is kitevő kollégáiktól pedig egy össznépi kiközösítést, mivel szégyent hoznak rájuk.

Amikor az anyu bekerült az otthonba, az állapotára való tekintettel kimondottan fekvőbeteg szállítást rendelt meg az egyik intézmény vezetője. Ő szakember, napi szinten kapcsolatban van ezekkel a vállalkozásokkal,  kiismeri magát bőven.

Mégis megtörtént, hogy az anyut természetesen nem fekve, hanem ültetve szállították. Az anyu huga, aki nem sokkal az anyu érkezése után érkezett meg az otthonban, el is sírta magát ...... az anyukámat nagyon megviselte az ülve szállítás. :-((

Had kérdezzelek meg téged, kedves betegszállító, szerinted mégis mi a szent szarért lett úgy kérve a szállítás, hogy a néni FEKVŐBETEG???? Miért kínoztátok az üléssel, amikor még a hülye is láthatta, hogy rettenetes állapotban van???? Nagyon tele lett volna vele fekvő helyzetben a kocsi és így nem gazdaságos a vállalkozás? Kő a pénz? 
Remélhetőleg kerültök majd ti is hasonló helyzetbe, kiszolgáltatottan, mások akaratának szenvedő alanyaként! 
Panaszkodni nem szabad, ki kell bírni! Örülj, hogy egyáltalán visznek! 

Betegszállítók 2 (kooperáció a kórházi személyzettel)
Innen csókuttatom azt a betegszállítót is, amelyik az anyukámat 2-3 hónappal ezelőtt a kora délelőtti órákban bevitte a kórházba egy vizsgálatra és ott felejtette szegényt délután 4-ig a tolószékében étlen-szomjan, az osztály huzatos folyosóján! Ha tudnám ki vagy, vagy vagytok, isten bizony feljelentenélek benneteket, szerencsétek, hogy messze voltam. 
Csak észre kellett volna, hogy vegyék, valaki még hiányzik a névsorból, valaki akit reggel ők, vagy a kolléga beszállított! Józsi, álljunk meg, itt kell lennie még egy személynek, mi van vele, hol van? Nézzünk már utána!
Vizsgálják?
Műtik?
Boncolják?
Ekkor még az anyukám, ha nem is mindig, de néha a jobb perceiben tudta  használni a mobiltelefonját. Ez volt a szerencséje, kivételesen sikerült neki a pukk2-ig nem eljutni és az össze-vissza nyomkodás helyett fel tudta hívni a hugát, akit kért, hogy hívjon neki taxit, mert haza szeretne menni. 
Nagyon szomjas és éhes és nincs jól... :-(
Szegénykémet ott ültetik kint egy folyosón magára hagyva ..... el tudjátok képzelni? De a kórház se kispálya, senkinek nem tűnt fel az órákon keresztül a folyosón üldögélő elhagyott néni, akinél se ital, se falat, a kutyát se érdekelte mi lesz vele. Megnézték a lábát, oszt kitolták, a sorsára hagyták. Ki követte el a hibát? A kórház, mert nem adta át az anyut rendesen a betegszállítóknak, nem értesítették őket? Vagy a betegszállítók, mert megfeledkeztek róla? Ki tudja?
A lényeg, a szomorú valóság. 
Ami az anyukámmal megtörtént, az Magyarországon jelenleg megtörténhet bárki mással is.

Mi a helyzet tőlünk nyugatabbra? Hát itt is megtörténnek hasonló szörnyű dolgok, tévedések.
Csak az a különbség, hogy itt az ilyeneket annak is minősitik amik, és ezekkel a történetekkel általában aztán foglalkozik a sajtó, a tévé és jobb esetben (mert ez se a menyország) az ügyet KIVIZSGÁLJÁK, nem hümmögik el!
A vizsgálat célja, hogy megtalálják a felelőst, vagy hibát a rendszerben, hogy az SOHA TÖBBET ELŐ NE FORDULHASSON! 
Ezzel szemben, nem hiszem, hogy Magyarországon az anyukám kórházban felejtésével bárki is foglalkozott volna, szerintem még egy post-it-ot, se ragasztottak rá a kartonra, hogy "gond volt, tessék jobban vigyázni!". Megtörtént na, emberek vagyunk, volt akit tovább is várakoztattak...és akkor mi van?
Ahogy azt se hiszem, hogy a súlyos állapotban levő fekvőbeteget, akkor is ültetve szállítók, még aznap este a a háborgó lelkiismeretük nyomására, szégyenükben leitták volna magukat a sárga földig, nem. 
Szartak ők az egészre.

Pedig nagyon helytelen ez a hozzáállás. Ami rossz, ami nem jól működik, azt nem szabad hagyni, azon változtatni kell!

És ehhez nem igazán pénz kell, hanem értelem, jóindulat és némi emberség.

Nem szeretném ismét a kórházat kritizálni, de azért valamit még elmesélnék. Az anyu lábát műtötték, ezért a műtétet követő hetekben többször visszarendelték kontrollra és kötéscserére. Volt, hogy az otthonbeli gondozóhölgyek kértek gyorsan orvosi segítséget és küldték be az anyut a kórházba, mert ahogy nekem elmesélték, nagyon meg voltak ilyedve. Rettenetesen folyt a vér a lábából.
Decemberben viszont az alapbetegsége miatti állapotromlása miatt bekerült egy "másik" osztályra, és ez miatt a korábbi, a lábműtéttel kapcsolatos kontrollok meghiusultak. Az osztályon az információ pedig ismert volt, a nénit műtötték, lenne 27-én egy kontrollja az "egyik" osztályon. Jóvan. Meglesz.
Őszinte leszek, a kontroll lehet, hogy lezajlott nem tudom.
Amit tudok, az sajnos az, hogy az egész kórházi tartózkodása alatt nem cseréltek kötést a sebes lábán .......így került vissza szegényem a koszos, véres, váladékos kötéssel a lábán az otthonba. :-(
Pedig ezt a kötést sajnos azok mind láthatták, akik részt vettek a mosdatásban, átöltöztetésben, az anyu önállóan nem tud semmit se csinálni .....:-(((
Korábban egy másik osztályon megtörtént az is, hogy az anyura kórházi hálóinget húztak és lecseszték, miért nincs nála saját..
Csak 3 db tiszta hálóing volt a kis szekrényében ....
Kérdeztem:
- De anyukám, hát miért nem mondtad nekik?
- Áh, - legyintett szegénykém fáradtan,
- Felesleges nekik bármit is mondani, ugyse fogadják el .... csak innen had menjek már el ...

Szörnyű .... :-(

Pénzkérdés lenne ez is? Stressz? Kevés az ápoló és túl sok a beteg?
Biztosan.
Itt is.
De ez nem lehet akkor se a válasz, hol van a figyelem, hol van az emberség?

Decemberi utam. Második rész: még mindig Győr

Folytatás

Leforrázva ódalogtam el a tetthelyről, egyrészt forrt bennem a düh a nő balkáni viselkedése miatt, másrészt komolyan megrémültem az átéltektől. Ha velem, egy hozzátartozóval ez a nő egy ilyen hangot megenged, akkor mit művelhet mondjuk az anyukámmal?

Nem félreérteni, láttam ott természetesen kedves, segítőkész nővéreket is, beszéltem is velük, nem őket szeretném ócsárolni, egyáltalán nem általánosságban beszélek! Ahogy írtam, a gyógyító, ápoló munkájukért csak köszönet jár nekik.

Viszont el kell azokat a dolgokat is mesélni,  amiknek egyszerűen nem lenne szabad megtörténniük.

Érzésem szerint egy nővérnek például soha nem lenne szabad kiabálnia egy hozzátartozóval, pláne nem kioktatnia. Márpedig a Hangoska még azt is megjegyezte, és egyáltalán nem diszkréten, hogy vannak sokkal jobb és másabb otthonok is, mint az ahol az anyu van, csak utána kéne érdeklődnöm. Például az az otthon is jó, ahol ő dolgozik és oda egyáltalán nem tart olyan sokáig a bekerülés, mint a ...... És sokat sejtetően, tudálékos, mosollyal nézett a kolléganőjére, talán a "de jól megmontad most a magadét gizikém, milyen jól kiismered magad ezekben a dolgokban" visszakacsintásra várva, de a kollégina (a velem lojális) csak tipródott közöttünk. Érthető.

Bizonyos nevek említése után is csak gúnyosan mosolygott és legyintett a kezével:

- Áh, ismerem!! - és nézett azzal az idegesítő, mindent tudó és ismerő arckifejezéssel és vigyorgott hozzá lekezelően.

Kellemetlenke aztán a kezei között tartva a papírt az anyu otthonbeli címével elrobogott, ahogy mondta végre rá tudja vezetni az adatok közé.

Másnap aztán történt a seggreülés. A kórházból a betegeket mentővel szállítják a címekre, persze nem egyesével. Mivel előző este az ügyeletes doktornő nem tudta megmondani, hogy mikor engedik ki az anyut a kórházból, pontosabban nem tudta megmondani mikor indul a mentő amelyikkel őt is visszaviszik, azt javasolta, hogy érdeklődjek a délelőtt folyamán telefonon. Persze az se kizárt, hogy délután szállítják vissza, ez tényleg azon múlik, hogy sikerül mentőt szerezni. Szerettem volna ott lenni, esetleg segíteni, de azt mondta, nem tudok mit csinálni, a mentőbe én magam be nem szállhatok (érthető).

Másnap délelőtt telefonon hívtam az osztályt a szállodából. (jut eszembe: a kórházi osztályokon a telefont általában név nélkül veszik fel. Sajnos mindenki. Egy tessék, vagy hallo, vagy esetleg egy  "Joli, FÜL" (ez utóbbi lehet a Joli vagyok a fülészetről), ez nem a külsősöknek szól, bocsánat de nem értem miért nem lehet egyszerűen felvenni azt a rohadt telefont és bemutatkozni:

-"Hajosztály, Kopasz Ella vagyok, jó napot kívánok!

Sokkal egyszerűbb lenne, higyjék el,megkönnyíti a betelefonáló helyzetét, ugyanis nem kéne balfasz kérdéseket feltennünk, hogy öööö, elnézést, hajosztály? A kérdés nem balfasz, csak azzá válik a válaszadó kétségekkel teli hangját hallva, hogy

- Igen ... - és szinte tapintható, hogy hülyének néz, de legalábbis feleslegesnek érzi a kérdést, hiszen mi más lenne, aranyom hát azt hívtad, nem? :-))

Szóval hívom az osztály, halóval, vagy tessékkel bejelentkezik egy női hang. Előszőr persze rákérdeztem, hogy "..izéosztály?" (biztos ami biztos, akár landolhattam is a recepción), aztán a hang megerősítette, igen, az.

Bemutatkoztam és illedelmesen megkérdezem, hogy az anyukámmal mi van.

- Hát az anyukájával gond van, ugyanis rossz volt a cím! Nem találta a mentő a címet, így sajnos az anyukáját visszahozták a kórházba...Több helyen is járt vele az autó, de sehol nem ismerték...

Ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg, úr isten, hát az anyukám a 35 kg-jával, végletekig legyengülve, a kurva hidegben, betegen, ezek az emberek meg utaztatják talán még ültetve is, és visszaviszik!!!! :-(((

A telefon majdnem kiesett a kezemből, majdnem sírtam, annyira fájt ez az egész. Az anyu az állapotában kiszolgáltatott. Teljesen. És ez megtörténik vele.

A hölgynek a telefonban aztán kiakadtam. Pontosabban csak próbáltam.

- Az nem lehet igaz, hogy rossz a cím, tegnap este adtam meg egy nővérkének ......apropó ezt muszáj önnek elmondanom, ugyanis tegnap az egyik nővérke velem minősíthetetlen hangon kiabált pont az anyu címe miatt ..... elnézést ön a főnővér?

- Nem, a doktornő vagyok.

oppppsz, erre nem számítottam ..., de nem gond, mert a doktornő már le is kevert

- Elnézést, de nekem telefonálgatásra nincs időm, intézkednem kell, hogy egy másik mentőt rendeljünk ....

- De doktornő, tényleg nem értem, tegnap írta fel az a kicsi, vörös hajú nővér az anyu cimét, hát hogy lehet mégis rossz a cím??? És tényleg, ahogy ez az alkalmazottjuk tegnap velem beszé.......

- Ne haragudjon, de le kell tennem, sajnos erre nincs időm ...

- Viszonthallásra.

A rövid beszélgetés alatt persze bediktáltam a doktornőnek az otthon telefonszámát és a címét. Azt mondta, felhívja őket. Meg talán azért az nem lett volna nagyon rossz, ha esetleg elnézést kért volna tőlem a nővérke nevében, vagy bármi, hiszen emberek vagyunk. Neki érthetően védeni kell a mundér becsületét .....de az enyémmel akkor nem foglalkozik senki?

Vártam, vártam, remegtem, fájt a sors, majd felhívtam az otthont, röviden elmondtam, hogy mi történt és eléggé meglepődtem, hogy a kórház még nem hívta őket. Pedig már annyira várták vissza az anyut .... (erre a témára majd szeretnék külön kitérni, én ebben az otthonban csak és kizárólag nagybetűs embereket ismertem meg, odafigyelés, emberség .... nekik külön "oldalt" szánok. )

Idegességemben újra a "tessék" osztályt tárcsáztam, ismét a doktornő vette fel, de már kért is, hogy tegyem le, mert meghívatta az otthon számát és ha mi most beszélünk, akkor foglalt lesz a vonala ....

Paffffff, ezek szerint a kórházi dolgozók, nem telefonálhatnak olyan egyszerűen, csak a központon keresztül?? Persze pénzbe kerül. 

De a rohadt életbe, a mentőbe a benzin ingyen van?? Inkább szelik a kilométereket a betegekkel a fedélzeten, de telefonálniuk nem lehet? Nincs egy dicspécser valahol akit fel lehetne hívni, hogy az ilyet kézbevehetné? Valahol valaki, aki rendelkezik az összes otthon telefonszámával és seccperc alatt tisztázhatná a betegek címét, értesíthetné őket arról, hogy a lakójuk útban van hozzájuk?

Az anyu jelenlegi címétől nem messze, egy hasonló nevű utcában is van egy otthon, a doktornő elmondása alapján ott is próbálkozott a mentős, de nem járt sikerrel.

Ezen a töketlenségen is az ész megáll! A szomszédos otthon dolgozójának se jutott eszébe, hogy uno momento, várjon, megkérdezem a csajokat a másik házban, hátha a néni tőlük jött!

Nem.

Senki nem gondolkodik, nem keres megoldást.

Hát akkor nincs más, visszavisszük a beteget a kórházba.

És az anyu újra ott, ahova senki nem kivánkozik ......... mert valahol valaki elírta a címét, mert valahol valaki lusta volt a helyesnek utánnanézni, mert valahol valaki ...........

A kiabálós nővért pedig ezúton csókúttatom! Remélem valaki az övéhez hasonló stílusban, egy kicsit kiabálósan, egy kicsit kioktatósan, elmeséli neki, hogy mit művelt egy másik emberrel. 

Köszönöm neki azokat a szomorúsággal teli órákat, a megalázó pillanatokat és azt, hogy az anyut egy ilyennek kitette!

Decemberi utam. Első rész: Győr

A decemberben a családommal eltöltött pár nap szabadságomról eddig még semmit se írtam. Nem ment. 

A Győrben eltelt napokról eddig nem tudtam mesélni, a valóság ismét olyan mélyen megrázott, képtelen lettem volna összeszedni a lényegét. 

A Bécs-i napokról való beszámolóhoz meg főleg nem volt kedvem, őszinte leszek, én csak testben voltam ott. Másfél napon keresztül csak feküdtem a szállodai szobánkban, rettenetes volt a közérzetem. Pedig tapintható volt mindenütt a zsongás, hiszen az év utolsó napjaira főleg megtelik Bécs túristákkal, de nekem minden mindegy volt. A szomorúságom nagyobb volt, búcsúztam. Újra el kellett jönnöm Győrből, ott kellett hagynom két, hozzám rendkívül közel álló embert a pácban. Jóvanna, nem a pácban, csak magukra.

Egyszerűen tényleg nem volt okom boldognak lenni, ráadásul a hányásos kis rosszulléteim miatt amúgy is sebnyalogatással voltam elfoglalva. Minden második gondolatomon az anyu és a Fürtikém osztozott a "de rosszul vagyok, istenem"-el.

Apus és a kisfiam végtelenül megértőek voltak, tiszteletben tartották azt, hogy nem kívánok mindenhova elmenni velük, és meglehetősen szűkre szabott a nevetős kedvem, hiszen ők is talpig emberből vannak.

Győr

Az anyu kórházban volt, a Fürtikém a gondozó otthonban. A fiúk általában nélkülem járták a várost, vagy ültek órák hosszat magukban egy fagyikehely mellett valamelyik kávéházban. Nem értem rá velük tölteni az időt, nem családi, vidám kiránduláson jártam otthon .......sajnos.

Másrészről nem akartam az Andrét se kitenni mindennek. Természetesen ő is volt bent a Nammamájánál a kórházban, de sajnos, ahogy ez lenni szokott, a 11 éves kisfiút a látványt sokkolta. Apust felnőttként is, akkor mit szóljon egy kigggyerek? Ugye én nem találtam annyira rettenetesnek a kórház benti képét, mivel ismertem, de más viszonyokhoz szokott külföldinek ez higyjétek el, maga a horror! A nürnbergi nagymamája is feküdt már párszor az egyik itteni klinikán, ott is jártunk már többször látogatóban, de had ne mondjam! Azok a két ágyas, fürdőszobás, tévés és telefonos szobák inkább szállodainak tűntek, mellettük a győri valóság valóban szembetűnő volt. Feküdtem én is a kisfiammal a bécsi AKH-ban (európa egyik legjobb nevű kórháza), a St. Anna Kindespitalban, hát láttam én is belülről ezek működését, van személyes tapasztalatom, sajnos valóban összehasonlíthatatlan a magyar valósággal. Emlékszem 2000-ben a győri szülészet tusolóiban a falat ellepő apró fekete bogarakra. Nagyon izgultam, nehogy rájuk menjen a víz, nehogy megzavarjam őket. Nem tudtam elképzelni mi lesz akkor ha ezek esetleg elindulnak, vagy elkezdenek röpdösni, nem is akartam. Undorítók és gusztustalanok voltak. Ezek a dögök mellett nem igazán érdekelt az akkortájt frissen átadott UH-s részleg, ahol kellemes zenét hallgathattak a vizsgálatra váró kismamik. Én jobban örültem volna egy szülészeti bogáreltakarításnak.

Vissza az anyukámhoz: a kórházi helyzetről az orvosok, az ápoló személyzet erről persze nem tehet. Hála nekik, köszönöm a lelkiismeretes, gyógyító munkájukat, amivel az anyunak segítenek, az infúziókkal, gyógyszerekkel egy kicsit mindig megtámogatják. 

De valamit akkor is el kell mondanom. Bár nem szeretnék senkit se megbántani, főleg azt nem elérni, hogy az anyun csattanjon esetleg az ostor, ha újra bekerül.  Márpedig nagy valószínűséggel erre a bekerülésre a betegsége miatt még párszor sor fog kerülni.

A következő történt:

Az egyik este a nővérkék kiosztották a vacsorát. (Megjegyzem erről se ők tehetnek, de képzeljétek el, vákumfóliázott kenyér, sajt, vagy felvágott landol a beteg éjjeliszekrényén, tessék kérem! Apus próbálkozott, minden erejét beleadva, két kézzel tépte fel. Az anyukám sajnos ugyanúgy, ahogy ebben a kórteremben a többi, ágyhozkötött, kiszolgáltatott betegtársa is, az életben ki nem bontaná. A párom nem értette, hogy miért nem lehet a falatot legalább egy tálcán, vagy tányéron behozni? Nem tudom, lehet a karácsony miatt működött csak takarékon az ellátás, talán máskor jobb. )

Na, tehát landolt a vacsora. Az anyukám könyörgött, hogy adjak neki pudingot. Mivel gyakran nem igazán ismeri ki magát, úgy gondoltam nem őt kérdezem meg arról, hogy evett-e már vacsorát.

Kiléptem a folyosóra nővérkeresőre. A szomszédos szobában, egy kicsit olyan megfigyelőjellegű szobában találtam rá kettőre, akik az ott felállított nővérpultnál álltak. A szobában súlyosan beteg emberek feküdtek mozdulatlanul, hangtalanul.

A betegekre és a helyszínre való tekintettel, suttogva bemutatkoztam és kérdeztem a nővérkéket, hogy evett-e már vacsorát az anyukám, adhatok-e neki pudingot?

A barna hajú, kedves nővérke készségesen válaszolt. 

Aztán jött a haddelhadd.

Társa, az alacsony, enyhén molett, vállig érő vörös hajú nővérke hirtelen felindulásból megfordult és nekem esett: 

- Jó, hogy itt van! Legalább megtudja végre mondani, hogy mi az anyukája rendes címe, ugyanis a megadott cím rossssssz! - üvöltötte

Mi rossz, mi rossz??? Nem értettem. A nővér (persze végig üvöltve, a betegek le vannak szarva) az értésemre adta, hogy az anyukám beutalóján és a papírján szereplő cím rossz, az a lakcíme. Holnap ha el szeretnék engedni, akkor méééééégis hovavigyéééék???? 

A nő stílusa kritikán aluli volt. 

Próbálkoztam:

- Az nem lehet, hogy a korábbi lakcíme legyen a papíron, valamilyen feljegyzés biztos szerepel a beutalón ....

- Niiincs!! A lakcíme szerepel rajta!

- Nem tudom, én abból indulok ki, ha valaki egy otthon lakója, amiről hatósági határozat is született, akkor az a jelenlegi címe. És ha ennek az otthonnak a orvosa beutalja ezt az emberkét a kórházba, akkor józan paraszti ésszel is más nem történhet, mint visszavigyék oda, ahonnan elhozták, vagy nem?!

- Az nem úúúúgy van! -replikázott a nő!

- De hiszen az anyu az elmúlt időszakban olyan gyakran volt kórházban, sőt műtötték is a lábát egy másik osztályon, aztán ismét visszakerült az otthonba, ahonnan néha vissza is hozták a kórházi kontrollra mentővel, soha nem volt ilyen probléma!

- Ha valaki otthonba kerül, akkor át kell iratni a címét is hivatalosan! - Ezt ő nagyon is jól tudja, ugyanis egy idősek otthonában dolgozik, és biztosíthat arról, hogy ez a helyes, ezt így kell, igazán utána nézhettem volna a dolognak! Az anyunak mindenhol, miiiindenhol a trallala utca 3 szám szerepel, semmi más! X időt töltött el emmiatt, hogy az anyu címét kereste! Ezek szerint abban az otthonban ahol az anyu él, nem végzik a dolgozók rendesen a munkájukat, mert ezt tudniuk kéne nekik is!!

Ekkor vettem észre a kisfiam rémült arcát a folyosón, akit az apukájával együtt ennek a nővérnek az üvöltése odacsalt. A párom nem akart beavatkozni, mivel nem értette miről van szó, ő csak azt látta és hallotta, hogy egy betegekkel teli szobában egy nővér üvölt velem. A helyzet, a látvány minősíthetetlen volt, egy nővér akit soha nem láttam, akihez semmi közöm, éppen leordítja a hajamat. Gondolta vár kint diszkréten, csak akkor jön be, ha segítséget kérek tőle.

Ahogy később finoman utalt rá, ő a helyemben közel se lett volna ennyire udvarias ezzel a nővel, hát könyörgöm hol vagyunk? A Balkánon????? 

Milyen jogon üvölt velem akárki is, nem érti miért nem osztottam ki az okostojást.

Először is azt hittem, hogy a nő nagyothall és ez a normális hangereje. Később amikor már gyanítottam, hogy nem ez a normális, hanem egyszerűen buta, akkor se mertem volna kikérni magamnak a viselkedését, uram atyám hát hogyan, mikor az anyukám ott marad a kezei között kiszolgáltatva???? :-(((((

A címet bediktáltam, a balkánnővérke felírta egy papírra az otthon címét.

A másik nővérke akivel később még sikerült egy pár szót váltanom, akinél megjegyeztem a kolléganője minősíthetetlen viselkedését, együttérzően bólogatott és közölte, hogy sajnos a kolléganője "ilyen".

A történetet folytatom, itt még nincs vége.

Csak még két kép:

A kórház folyosója, ahol már háromszor olyan gyorsan ver a szívem .... :-((

A kórterem

nők és férfiak vegyesen, egy mosdókagyló 6 ágyra és szinte mindig égő neonok........ (erről se tehetnek az orvosok és ápolók, de valaki, valakik biztosan!)

Cső

Igaz műsoron kívül, de muszáj leírnom mert különben elfelejtem. Khmm ...

Miért van az, hogy bizonyos férfi emberek a kezdeti "kezitcsókolom", meg "jó napot kívánok Andrea" kezdetű telefonhívásaik után, a munkakapcsolatunkból adódó (a részemről kollegális, kvázi kedves gesztusként javasolt), tegeződő formára való áttérés után valami orbitális bunkó módra váltanak. 

Hívom a csókát (a "csókával" most jólesően egyenlítek), aki így szól a telefonba:

- "Mondd"

Én pedig mondom a kedves nevemet és üdvözlöm a kedves értelmiségit a keresztnevén. Nem ingatja meg. Talán nem is érti, hiszen tudja, hogy én hívom, ismeri a számomat, minek ez a formaság?

A beszélgetés végén pedig elhangzik a válasza:

- "Cső".

- "Szervusz Sepp" (itt persze a csóka keresztnevéről van szó)  - zárom le a részemről ismét illedelmesen a beszélgetést, pedig forr az agyam.

Nem tudom, ez cool? Nekem semmiképpen. Szerintem igénytelenség. Esetleg keresztezve butasággal.

Hogy is hívtuk ezt régen?

Egyszerű mint egy marék lepke.

Lehet ezentúl lelepkézem.

A legközelebbi "Mondd" után egyszerűen így fogom folytatni a mondókámat, hogy:

- "Na, szóval a következőről van szó kedves Lepkém!"

aztán ha megkérdezi milyen lepke, akkor megmondom, hogy csak úgy. Mert tetszik. :-)

Van még valami amit leírva is utálok, de kimondva méginkább. Ez az "üdv". Idegesít. Legyen már annyi időnk leírni, hogy üdvözlettel, vagy üdvözöllek. De könyörgöm, csak ne üdv!

Ezzel a morgást befejeztem, mentem.

Na cső. 

Brrrr :-))

Mi lesz velem Ramadánkor?

Már előre félek a hétfőtől kezdődő és 30 napig tartó böjti időszaktól.  Dehogy lettem vallásos, csak a közvetlen (és nagyon szimpatikus) kis kollégáim muszlimok, akik szigorúan betartják a Ramadánt. Ez pedig azt jelenti, hogy veszélyben a fincsi kis ebédem. Hetente kétszer-háromszor rendeltünk ebédet az egyik kínai (miattam aztán lehet tai is) étteremből Alig vártam, hogy végre megérkezzen és dudáljon a falatfutár az udvaron! Amint felhangzott az erőszakos (mert finoman a pali soha nem tudta hírűl adni az érkezését) duuu-duuuu, máris beindult a nyálkiválasztás a számban. Amire az elmúlt hosszú évek alatt nem volt példa, az ezen a munkahelyemen ismét megtörtént. Ugyanis rohadt éhes vagyok, már fél 12-kor. Erre a korai és hihetetlen éhségre haloványan emlékszem. 18-19 éves koromban, az első munkahelyemen még létezett vállalati étkezde. Számoltuk a perceket, mikor lesz már dél, rettentően éhesek voltunk. Aztán másodpercre pontosan, déli 12.00-kor ügettünk le az ebédlőbe, az ebédjegyünket szorosan a kezünkben tartva. Mentünk volna korábban is, de sajnos nem volt ebédkiosztás. :-)

Ez az időszak most visszatért. Hihetetlen, mert különben én vagyok az, aki még fél négykor se éhes, ráér az ebéddel.

kép: www.zentrum-der-gesundheit.de

Nagyon szeretem a pekingi levest, ahogy a chop-suey-s (zöldséges izé) pipihusit, de ennek a dőzsölésnek hétfőtől nagyon úgy tűnik, hogy vége.  Legalább 8,-euróért kell rendelni ahhoz, hogy ingyenesen kiszállítsák az ebédet, így Ramadán alatt ez nekem egyedül nem fog menni. 

Próbálkoztam a többiek meggyőzésével, miszerint nem valószínű, hogy Allah Nürnbergben is észrevenné, ha valaki nem tartja be a böjtöt, de csak kedves mosoly volt a válasz. A kollégáim kivétel nélkül Indonéziából származnak és itteni egyetemeken tanulnak. Próbálkoztam a korukkal is, ugyanis még nagyon fiatalok, a huszas éveiket tapossák, nekem még gyerekek. A gyerekekre (ahogy az idősekre, betegekre, kismamákra, meg a mensiző nőkre se) pedig nem vonatkozik kötelezően ez a muszlim böjt. Válaszként szintén kedves, de kitérő mosolyt kaptam, illetve két javaslatot. Rendeljek meg egyszerre két adag ebédet, így már bőven 8,-EUR fölött leszek, oszt kiszállítják. :)) Vagy szövetkezzek E.-vel, aki az indonéz kollégák között egyedüliként katolikus.

Hát majd meglátjuk.

Kiváncsi leszek hogy bírják ezek az emberkék a teljes evés-ivástalanságot egy álló nap. Kérdezősködtem a tapasztalataikról, milyen volt az előző Ramadán, nem voltak rosszul az éhezéstől, nem volt fejfájás, szédülés? A válaszaik meglepőek, ugyanis semmiféle testi panaszról nem számoltak be. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők meg az én kérdéseimet nem igazán tudják hovatenni. Nekik ez egyértelmű és szent dolog, nekem viszont európai (ráadásul a saját vallásának böjtjeit se követő, sőt mégcsak nem is ismerő) emberkének ez nagyon magas dolog. Nem a szentséget látom benne, pusztán a szervezet kínzását.

Az egyikük mesélte nekem, hogy még az se zavarja, ha más eszik. Pffff, ez ám az önfegyelem! 

Tényleg kiváncsi leszek a holnapi naptól kezdődő böjti időszakra, mivel ezek a fiatalok eddig szinte egész nap valamit eszegettek. Számolatlanul itták a kávékat, fagyit és pudingot lapátoltak, kis- és nagy csokikákat eszegettek. El nem tudom képzelni, hogy lehet még folyadék nélkül is kibírni azt a 8 és fél órás munkaidőt, ami alatt elég keményen kell dolgoznunk. A keménysége a teendőkhöz szükséges koncentráltságban és figyelemben rejlik. Monotonsága teszi igazán nehézzé, hibázni nem lehet. Sokat. :-) 

De ettől függetlenül szeretek ott lenni, és bírom ezeket az fiatalokat, akik olyanok mint mi vagyunk (voltunk) magyar fiatalok, elképesztő az egyformaságunk! Az igaz, hogy velük ellentétben a mi fejünkön nem volt kendő, szeretjük és fogyaszthatjuk is a sertéshusit, a szüleink akaratának sokszor elleneszegültünk, de más különbséget nem igazán látok. Az indonéz gyerekek olyanok mint a magyar gyerekek. Vidámak, kedvesek és rettenetesen szeretnek élni. :)

Nők és férfiak: másként vagyunk bekötve

Szeretem figyelgetni az embereket. Gyakran hasonlítgatom a reakciójaikat is a sajátjaimhoz. Próbálom kitalálni, mi fog történni az éppen soronkövetkező jelenetben, aminek megoldásához saját magamból indulok ki. Vajon mit mondanék, mit tennék én, ebben a helyzetben? Àltalában megdöbbentő az eredmény, mivel az emberek reakciója, az adott válaszaik merőben eltérnek az általam logikusnak és lehetségesnek tartott választoktól!

Teljesen másként reagálnak!

Valahol érdekes ám ez az egész, hogy hányfélék is vagyunk mi emberek, hányfélének látjuk ugyanazt a képet!

Amennyire szeretem figyelgetni a körülöttem lévő embereket, annyira utálom, ha valaki velem ugyanezt teszi. Kimondottan idegesít. Feszengve figyelgetem a ruházatom, kotorászok a táskámban a tükröm után, hogy megnézzem, mi az? Mit néz rajtam? Milyen furcsa,  amíg én minden háttérgondolat nélkül perceken keresztül képes vagyok mondjuk egy társaság nézegetésében elmerülni, addig rettentően zavarbajövök, ha velem valaki ugyan ezt teszi. Ez egy furcsa dolog, igaz? Részletekbe menően elemzem magamban a látott képeket, az elhangzott mondatokat, szinte mindent kiértékelek a fejemben. Ezzel szemben a párom még arra se emlékezik, hogy voltak-e még rajtunk kivűl emberek az étteremben! 

Arra a kérdésemre, hogy 

- Na ne viccelj, hát nem emlékszel, amikor az a piros pulóveres hapi olyan hangosan beszélt a mobiltelefonján? 

- Piros pulóver? Hapsi? Telefonált? Egy helyen voltunk egyáltalán?! - és vigyorog rám.

- Tényleg nem emlékszel?

- Miért kéne emlékeznem, hát ki a fenét érdekel, hogy valakin piros pulóver van, meg hangosan beszél? Lehet, hogy ott volt, de nem érdekel, tehát nem jegyzem meg. - hangzik általában az ehhez hasonló válasz.

Na itt álljunk meg! Ez már az a pont, ami a férfiakat és a nőket alapvetően elválasztja. Mi nők másként látunk és nézünk, nekünk egy piros pulóver fontos információ. Vagy azért, mert szép szín, vagy azért mert oltári randa, de felfigyelünk rá. Àtmustráljuk, gyorsan kielemezzük : de jó lenne egy ilyen a páromnak is, vagy jézus hogy vehet fel valaki kövér emberként kötött pulóvert, ráadásul ilyen bikavadító színben? Ès az infót már tovább is adtuk a fejünkben. Mivel feldolgoztuk a piros pulcsis pali látványát, érthető, hogy valamennyire emlékezni is fogunk rá. Egy férfinek ilyen nem tűnik fel, illetve ha ránézve mondjuk megállapítja magában, huuu de csúf ez a szín, csak ennyi volt. Azonnal törlődik a merevlemezéről. :)

Egy nappal később aztán már hiába is kérdezem, nem emlékszik semmiféle piros pulóveres palira! 

A férfivé válás apróbb jelei már a kisfiamnál is megfigyelhetőek, így van ő ezzel az emlékezetkieséssel is, bár nála ez még igazándiból csak dac és nem annak a valódi, férfias megfelelője.  A "mi volt ma a suliban?" kérdésre a "mi lett volna?!" válasz érkezik, de ez természetesen nem csak a saját nemének és korosztályának a egyedüli kincse, ez a lányoknál sincs másként. Bár a lányok inkább beszédesek, több mindent elmesélnek, így szerencsémre aránylag időben szoktam értesülni az iskola részére beszerzendő cuccokról a fiam barátnőjétől, akivel egy osztályba jár. Èrdekes módon a kislány emlékezik arra, hogy mit mondott a tanárnő és kivel mi történt. A fiam szerint a tanár nem mondott semmit és senkivel semmi nem történt. :)
Apropó, hogy is néz ki nálunk egy ilyen párbeszéd? 
Vegyük az alappéldát, amikor is az aktuális dolgozatok osztályzatai iránt érdeklődnék lelkesen. 
- Ès sok egyes lett?- indítok
- Nem. Csak kettő.
- Ès ki az a kettő?
- Honnan tudjam?
- Azt hittem egy osztályba jártok!
- Also, bitte, hát mégis, honnan kéne tudnom, kinek lett egyes a matekdogája? 
- Hát csak felugrott két gyerek örömittasan nem? 
- Nem.
- A tanár se mondta, nem gratulált nekik?
- Miért kéne mondania bármit is?! 
..... ilyenkor persze már fujtatok ...
- A Laurának tudod hányas lett?
- Nem.
- Azt se tudod?
- Miért kéne tudnom?
- Mellette ülsz nem? Vagy csukott szemmel ülsz?

Az ilyen és hasonló párbeszédek vége szinte mindig ugyanabba a felkelésbe torkoll, amelyben a két férfi egymást támogatva velem szembeszáll. :)
- Papchen, Papchen, hallod miket kérdez az anyu? Hogy ki milyen jegyet kapott az osztályban! - harsan a kiálltás az apja felé, kérve az erősítést
-  Már miért kéne neked ilyeneket tudnod kisfiam! - érkezik is rendesen a "háttér".
- Ugye Papchen! Hát én azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel ki hányast kapott a dolgozatára, nekem csak az a fontos, hogy az enyém kettes lett! A többi totál mindegy!!!! - csilingel a megkönnyebbült gyerekhang
- Igazad is van kisfiam! Mi, férfiak csak fontos dolgokkal foglalkozunk, nem merülünk el a részletekben! Én se foglalkoznék azzal, hogy a többinek hogyan sikerült a tesztje! - blablabla ...
- Már bocsánat, de csak meg szabad kérdeznem, hogy mi lett az átlag, hogyan sikerült az osztály egészének ez a rész nem???? - méltatlankodom
- Nem! - érkezik egyszerre két irányból a válasz és már röhög is mindenki. 
Èn is. :) 
Bár én hozzáteszem fejet rázva: Tipikus férfiak!!!

A párom viszont egyből a szombati bevásárlást hozza fel ellenpéldaképpen, szemléltetve mi lenne az, amire a nők egyáltalán nem képesek:

- Bezzeg a szombati, a többméteres bevásárlócetlin alapuló nagybevásárlást, csak mi ketten férfiak(és közben már harsan is a kiálltás: ugye kisfiam? ) tudjuk szuverén, a lehető legnagyobb szakértelemmel, pillanatok alatt elintézni!
- Még szép Papchen! - süvít a válasz rögvest a kisszobából, mert persze a "Nagyobbik" is számíthat a "Kisebbik" támogatására 
- Sőt! Olyan pikk-pakk lerendezzük, hogy még bőven marad időnk kávéházakban forrócsokizni / sörözni, olykor még a városban is sétálni! 
- Bezzeg, ha mindezt az Anyuval kéne elintéznünk, hát még a fél négyes meccskezdés is veszélybe kerülne!
- Ùgy van! Az Anyu képes lenne minden boltba bemenni és megállni az összes polcnál, mérlegelve: nem is tudom, vegyem? Ne vegyem? Ès mindent kézbevesz, megforgat, jaj de jó, jéééé .... talán főzhetnénk a hétvégén ebből is valamit, de nem is tudom .... hát mi férfiak ezt a tökörészést nem bírjuk! Igaz, Papchen? :)
- Ùgyvan kisfiam!  - és újabb röhögés. De ez már nélkülem. :)

Nemek közti eltérések! Ha-ha-ha! Ezt a témát lehetne vég nélkül folytatni! Hogy is állunk a vásárlással, a térképolvasással, a színek megkülönböztetésével? 

Egy biztos: másként vagyunk bekötve. :) Mégpedig a születésünktől kezdve. 

kép: aboutpixel.de / ungleiches Paar © schachspieler

A fenti kitérő után azért ha nehezen is, de visszatérek az eredeti gondolathoz, ami miatt nekiugrottam ennek a bejegyzésnek: megpróbálom összegyűjteni ezeket a "Csak ülök és figyelek" történeteimet és összerendezve leírni. Szeretném velük visszadni, veletek megosztani az átélt perceket, az idegen emberek színeit, érdekességét, másságát. A hozzám képesti másságát.

Remélem a tervem minél hamarabb sikerül!

Régi történet

Az egyik győri, gyalogosoknak épített híd volt a Repülőhíd. Vagy ahogy hívtuk, Röphíd. Bár nekem a Fahíd is dereng. Egy biztos! Gyalogátjárónak nem neveztük. 

Régi Győr fényképei - Kozma Endre gyűjtése

Vele kapcsolatosan mindig eszembe jut egy tündéri hölgy, egy régi kedves ismerős, Mimi néni.

Naponta kétszer tette meg gyalog az utat az Adyvárosi otthonától a munkahelyéig, majd délután vissza. Kivétel nélkül a Röphídon át. 

Mimi néni idősebb is volt, meg testesebb is az átlagnál, de nagyon szerettem. A férjével időtlen-idők óta együtt voltak, de még mindig imádták egymást. Egy kedves, idős házaspár.  Mimi néni állandó harcban állt a kilóival, de saját bevallása szerint örök vesztesként, mert imádott enni. A férjét a részletektől megkímélte. Egyedül csak neki nem volt szabad megtudnia mit is mutat a mérleg!

A gond a harisnyákkal és a bugyikákkal jelentkezett. A legnagyobb méret is szükségessé vált, elszakadt, tönkrement. Szomorúan mesélte, hogy a harisnyái mind kilyukadtak és a legszörnyűbb az, hogy a férje nem ismerheti a teljes igazságot!

- Mi a baj szivem?

- Már megint elszakadtak ezek a rohadt harisnyák!

- Mimikém, ez gond? Hát vegyél egy másikat! 
- Àh, Papa, nem kapok.
- Dehogynem! Hiszen Te mondtad, hogy az XXL-esek jók 120 kilogrammig!

- Ja, szivem, igazad van. Majd veszek újat.

Miminéni fájdalmasan sóhajtva vallotta meg nekünk az igazságot: Hát hogyan mondjam meg neki, hogy már rég nem vagyok 120 kg? Hogy tehetném tönkre a rólam alkotott képét? Mi lenne, ha megtudná, hogy a felesége ilyen kövér? Nincs nagyobb méret!

A bugyikkal se volt jobb a helyzet, már csak kettő maradt a fiókjában. Ahogy ő nevezte, a "kicsit rongyos" és a "nagyon rongyos". Ezeket viselte felváltva. 

Ahogy a csúszós, utálatos, hideg őszi, téli hajnalokon is a Röphidon át, munkába menet.

Mimi néni többször mesélte, hogy mennyire utálja ezt a csúszós hidat, reggelenként a fagy miatt kimondottan életveszélyes rajta az átkelés. Kénytelen a korlátba kapaszkodni, de az előtte haladó, a 6 órás műszakkezdésre siető  vagongyári munkások a hídat és a korlátot is összeköpködik. 
- Most mondjátok meg, micsoda hülye férfiszokás ez a krákogás és köpködés? - tette fel a kérdést, megjegyzem jogosan.
- Gusztustalan látvány, ahogy a férfiak menetközben köpködnek. Sokszor megpróbálnak leköpni a hídról is, de a mutatvány nem mindig sikerül. A csulák a röptükben elakadnak, a korláton landolnak, majd onnan szépen összefagyva lógnak lefelé fuuuuj .... aztán jön szegény öreg Mimi nénitek, aki ezeket kivétel nélkül kapaszkodás közben végig kell, hogy tapogassa! Ha nem kapaszkodom, pofára esek, kórházba kerülök és akkor ki csinálja meg a göngyöleg elszámolást, hee?
Egyik csúszós, utálatos hajnalban aztán majdnem megtörtént a katasztrófa. 
Mimi néni már majdnem túl volt a nehezén, a hídról lefelé ballagott, amikor érezte, hogy kicsúszik alóla a lába, le fog zuhanni. Tudta, hogy ha ez megtörténik, oltári nagyot fog esni, ember őt egyedül fel nem fogja tudni segíteni, ki fogják hívni a mentőket.
A mentők aztán beszállítják a kórházba, ahol először is megröntgenezik.... 
Eddig jutott a gondolatokkal, amikor beugrott neki az imádott kislánya!
Úr Isten! A Borika! Délelőttös és a röntgenen  (vagyis ahogy ők hívták, a rögönyön) van!
Melyik bugyi van rajtam? Jéézusom, a nagyon rongyos!
A kislányom a röntgenen, az anyukáját meg majd betolják a rongyos bugyijában, és ezt mindenki látni fogja Ezt nem tehetem meg a gyerekemmel, muszáj vigyáznom! Nem eshetek el!
Ès lőn csoda. Mimike nem zuhant le.
Győzött az anya.

A csöcsös ajtó

Emlékszem, amikor legelőszőr hallottam a kifejezést folyt a könnyem a röhögéstől. Mi az a csöcsös üveg, vagy ajtó?  Mindjárt elmondom!

10 évvel ezelőtt egy rövid 1-2 éves balatoni tartozkodással büntetett az ég. Büntetett, mert állati rossz volt ezen a településen lakni. Meglepett az ottani rosszindulat és az emberi butaság. Azt hittem mielőtt odaköltöztünk, hogy majd falun másabb lesz, mint városban. De jó lesz nekem egy kisebb, de bizonyára összetartó és jobban egymásra utalt közösség részeseként. Ez a tézis bizonyára Magyarországon az összes falura igaz lehet, de nem erre a településre. Itt kérem a harc  a "Zimmer Feri" és a "turizmus" nevében véresen komolyan folyt. Megfigyelés alá került mindenki. Hol, milyen autó áll, mi a rendszáma, hány fő lehet a Giziéknél, mennyi ideig maradnak? Forrt az irigység a márkáról és holland guldenröl lemaradt jószomszédoknál, akik állandóan azt számolták, mennyi lehet a bevétele a konkurrenciának? Ha a zimmerferiseknél nem járt éppen az önkormányzattól az idegenforgalmi adót számonkérő ellenőr, akkor Kellemesék tettek róla és megtették a névtelen bejelentést. Ez persze igaz volt évekkel később is, amikor egy telkünk közvetlen szomszédja az elmaradt gyomírtás, parlagfűmentesítés miatt nem minket hívott fel telefonon, hanem feljelentést tett az önkormányzatnál. :) Korábban a  férje végezte el a részünkre ezeket a munkákat pénzért, természetesen számla nélkül. Aztán szétváltak az útjaik és anyu ettől kezdve sajnos nem látta megoldottnak a kérdést. Azt, hogy az ex pénz keressen nem tolerálhatta. 

Korábban persze voltak fontos kérdések, amik miatt telefonon még külföldön is megtalált minket. Ilyen volt a hozzájárulásunk hama-hama megküldése az építési hatóságnak, amelyben lemondunk a fellebezési jogunkról és minden feltétel nélkül hozzájárulunk a használatbavételi engedélyükhöz. Ebben az esetben természetesen fel lehet minket hívni, érthető. Késlekedés nélkül írtuk alá és küldtük vissza a kért nyilatkozatot, nehogy szegények időt veszítsenek! Aztán évekkel később ugye ez az emlék megfakul, a jó szomszédból ellenség lesz. Méghozzá olyan gonosz ellenség, amelyikkel a gaz miatt meg se próbáljuk a kommunikációt, nem! Feljelentjük, mert ha minden sikerült, büntetést is kiszabnak rájuk!

Na és a hab a tortán:  Sasék. A nevet tőlem kapták. Sasék a helyi kétszemélyes megfigyelő állomás. Apu és anyu, akik mindent láttak, mindent tudtak, mindenről rendelkeztek információval. A házunk építése alatt folyamatosan bejártak, az összes belső munkálatot szemmel követték, fejből tudták hol mennek a padlófűtésünk csövei és elmondták ezerszer, hogy ők ennek hibáiból tanulva a saját házukban már nem így, meg úgy fogják lerakatni. Sőt! Saját maguk fogják ezt is megcsinálni, mert ők ellentétben velünk, ilyenre pénzt nem fognak kiadni, a házunk építése alatt ellesték a technológiát. :) Majd még mesélnem kell róluk, van egy pár sztori abból az időkből! 

 

Egy nap, megérkezett Sasék bejárati ajtaja. Berakták. Fa volt üveg bizbaszokkal, nekem inkább csicsásnak tűnt, mint szépnek, de különösebben nem érdekelt.

Sas dícshimnuszokat zengett az ajtóról, a modern dizájnról, az 5 ponton záró-fogó ?? biztonsági zárszerkezetéről, az áráról (már hogy micsoda lóvét ki tudak csengetni), elnézegették a nyílászárót kintről-bentről, a szemük szinte könnyben úszott. 

Nyár volt, eljött hozzám a barátnőm a férjével. Amikor megérkeztek, kiszálltak az autóból, megmutattam nekik a házunkat és persze Sasékra is kitértem, akkor még jó volt a viszonyunk. Sasék házára pillantva a barátnőm férje szélesen vigyorgott és megjegyezte:

- Jé, Saséknak van csöcsös ajtajuk!

Értetlenkedtem, az meg mi?

Hát elmagyarázta, hogy ez a borzalom jelenleg nagy divat bizonyos emberek között (nem merem leírni hogy nevezte őket igazán :) ), tombol az osztottáblás ablak, ajtó és a domború üveg őrület. Pedig egyrészt marha rondák, másrészt kabaré, mert az üveg nagyít, így amikor a tulajdonos Józsik a házban az ajtó felé közelítenek, az ajtó előtt állóknak úgy tűnik, mintha Józsinak csöcsei nőttek volna! 

Folyt a könnyem a röhögéstől, láttam Sast csöcsösen az ajtóhoz közelíteni. Ettől kezdve nem bírtam ki másként tekinteni rá, elég volt az ajtajukat meglátnom már rázott a röhögés.

Hogy képekkel is szemléltessem a vizuális típusok számára:

Batman Józsi alapesetben:

 Batmanék ajtaja:

 Batman Józsi a csöcsös üveg mögött:

Jó vigyorgást! :))