Ugrás a tartalomhoz

Fonológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A nyomtatható változat már nem támogatott, és hibásan jelenhet meg. Kérjük, frissítsd a böngésződ könyvjelzőit, és használd a böngésző alapértelmezett nyomtatás funkcióját.
Nyelvészet
Általános nyelvészet

Fonológia · Morfológia
Szintaxis
Szemantika · Pragmatika
Stilisztika · Lexikológia

Leíró nyelvészet

Fonetika
Etimológia · Nyelvtörténet
Történeti-összehasonlító nyelvészet
Nyelvtipológia
Kontrasztív nyelvészet
Areális nyelvészet
Dialektológia
Kontaktusnyelvészet
Gendernyelvészet

Alkalmazott nyelvészet

Anyanyelv-pedagógia
Fordítástudomány
Idegennyelv-oktatás
Igazságügyi nyelvészet
Lexikográfia
Nyelvpolitika és nyelvi jogok
Terminológia

Nyelvészeti irányzatok

Formális nyelvtan
Kognitív nyelvészet
Strukturalizmus
Szociolingvisztika

Interdiszciplínák

Antropológiai nyelvészet Diskurzuselemzés
Szövegnyelvészet
Korpusznyelvészet
Névtan
Neurolingvisztika
Pszicholingvisztika
Nyelvtechnológia
Számítógépes nyelvészet

Kapcsolódó területek

Helyesírás
Kommunikációtan · Retorika
Szemiotika

Sablon:Nyelvészet

A nyelvészetben a fonológia fogalom és terminus a strukturalista prágai nyelvészeti iskola (wd) révén terjedt el. Ennek meghatározása szerint a fonológia a nyelvészet azon ága, amely a beszéd hangjelenségeit egy adott nyelvben betöltött jelentésmegkülönböztető funkciójuk szempontjából vizsgálja, megállapítja az ezek között létrejövő viszonyokat és azokat a szabályokat, amelyek szerint szavakban és mondatokban kombinálhatók.[1] Az elsősorban vizsgált hangjelenségek a beszédhangok voltak, és a jelentésmegkülönböztetőket „fonémák”-nak nevezték.

A Prágai nyelvészeti iskola megkülönböztette a fonológiát a fonetikától, amely szerinte nem hivatott foglalkozni a hangjelenségek szemantikai (jelentésre vonatkozó) funkciójával.[2]

Nincs egység a hangjelenségek tanulmányozásával foglalkozó diszciplínák elnevezését, sem mindegyikük meghatározását illetően. A magyar szakirodalomban megvan a „hangtan” terminus, amelynek egyes nyelvészek szerint két területe van: a fonetika és a fonológia, amelyek meghatározásai megfelelnek a Prágai nyelvészeti iskola nézetének.[3] Siptár 2006 szerint is a „hangtan” összefoglaló elnevezés, és a fonetikát „beszédhangtan”-nak, a fonológiát pedig „nyelvi hangtan”-nak is nevezi.[4] Bolla 2006 szerint „hangtan” a „fonetika” szinonimája, és ezen kívül van a fonológia a fenti meghatározással.[5]

Más nyelvészetekben nagyobb terminológiai gondok vannak. A Prágai nyelvészeti iskola szótára szerint az angol phonology ’fonológia’ terminus ritkábban használt szinonimái a phonemics ’fonemika’ és a phonematics ’fonematika’.[1] Dubois 2002 szerint az Európában használt legelterjedtebb terminológiában a (franciául) phonématique ’fonematika’ főnév a fonológia egyik ágát nevezi meg, amely a fonémákat mint minimális megkülönböztető egységeket vizsgálja, megállapítja egy vagy több adott nyelv fonémakészletét, a fonémákat osztályozza, kombinációikat tanulmányozza stb.,[6] a phonématique ’fonematikai’ melléknevet „fonémára vonatkozó” jelentéssel használják, a phonémique ’fonemika, fonemikai’ pedig főnévként és melléknévként a phonématique ’fonematika, fonematikai’ szinonimája.[7] Az angol nyelvű nyelvészetben Bussmann 1998 szerint a phonology ugyanaz, mint a phonemics, de megemlíti, hogy megtalálható az az értelmezés is, hogy a phonology a beszédhangokat tanulmányozza, és két ága van: a phonetics és a phonemics.[8] Ez például Eifring – Theil 2005 nézete. Eszerint a phonetics a hangok létrehozásának, akusztikai tulajdonságainak és észlelésének a tanulmányozása, a phonemics pedig a hangok rendszerének és a nyelvben való használatának a vizsgálata.[9]

A fonológia történeti áttekintése

A „fonológia” szakszó a 19. század közepe táján jelent meg, és a „fonetika” terminussal párhuzamosan használták, anélkül hogy megkülönböztették volna őket, ugyanis jelentésük eredetüket illetően valójában ugyanaz: „a hangok tudománya”.[10]

A fonológia a fonetikától való elkülönítése a beszédhang és a fonéma megkülönböztetésének nyomán jelent meg. A beszélők azt észlelik, hogy vannak hangok, amelyek megkülönböztetnek lexikai és nyelvtani jelentéseket, de nem észlelik azt is, hogy ezek a hangok konkrétan többféleképpen valósulnak meg. A Prágai iskola nyelvészei a már 1893-ban Jan Baudouin de Courtenay (wd) munkáiban előforduló „fonéma” terminust alkalmazták arra a hangzási vonások együttesére, amely jelentésmegkülönböztető, olyan absztrakt (elvont) nyelvi egységként kezelve, amely az összes konkrét megvalósulásait képviseli. Ugyanakkor a fonémához viszonyítva ezeket a változatokat „allofónok”-nak nevezték. Azt, hogy fonémáról és nem allofónról van szó, elsősorban úgy állapítják meg, hogy megvizsgálják azt a képességét, hogy meghatározhatja-e ún. minimális párok létezését,[11] azaz olyan szópárokét (olykor szósorokét), amelyek jelentését csak egy beszédhang megváltoztatása különbözteti meg.[12] Ez a nézet abba a nézetbe illik bele, amelyet Ferdinand de Saussure, a strukturalista nyelvészet megalapítója fogalmazott meg a Prágai iskola megjelenése előtt. Szerinte a nyelv absztrakció, amit konkrétan a beszéd valósít meg.[13]

A fonetikát elhatárolták a fonológiától (amit „funkcionális fonetiká”-nak is neveznek)[13][14] azzal, hogy az előbbit a hangokat tanulmányozó diszciplínaként határoztak meg, a fonológiát pedig mint a fonémákat tanulmányozót. Mindazonáltal szoros viszony van közöttük, mivel a fonetika szolgáltatja a fonológia anyagát, miközben a fonológia is foglalkozik a hangokkal, bár csak allofóni minőségükben.[10]

A fonológia a Prágai iskola, főleg Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj és Roman Jakobson munkái révén vált a nyelvészet különálló ágává. Ezek nagy visszhangot keltettek az 1928-ban Hágában megtartott 1. nemzetközi nyelvészeti kongresszuson. Az új nyelvészeti diszciplína főleg Trubeckoj A fonológia alapelvei című munkája 1939-ben való megjelenése után érvényesült. Tovább fejlődött hozzávetőlegesen ugyanabban az időszakban folyó franciaországi és amerikai kutatások révén, hasonló eredményekkel, bár egyes elvi és módszertani különbségekkel, valamint a Koppenhágai nyelvészeti iskola (wd), főleg Louis Hjelmslev munkáival.[10]

Magyar nyelvészek már az 1930-as években érdeklődtek a fonológia iránt. Laziczius Gyula 1933-ban jelentette meg Bevezetés a fonológiába című munkáját.[15] Kelemen József erről írta meg 1935-ben Fonológiai alapfogalmak című cikkét, amelyben megemlíti, hogy Gombocz Zoltán is helyet adott a fonológiának egyetemi előadásaiban.[16]

A fonológia néhány ága

A Dubois 2002 értelmezésében vett fonológiának több ága van a fonematikán kívül.

A fonológiai kutatásoknak főleg szinkrón jellege van. Egy adott nyelv egy bizonyos időszakban meglévő fonémáinak rendszerét térképezik fel. Például a mai sztenderd magyar nyelv A. Jászó 2007 szerint 65 fonémával rendelkezik.[17] A fonémai minőség megállapításának egyik példája az /n/-é. Ez kiejthető [n]-ként, amely alveoláris nazális mássalhangzó, például a vén szóban, de [ŋ]-ként (veláris nazálisként) is hangzik, pl. a munka szóban. Olyan minimális pár nincs, amelyben csak az [ŋ] és egy másik mássalhangzó különböztetné meg két szó jelentését, viszont olyan van, amely esetében az [n] ezt teszi, pl. véd vs. vén. Következésképpen van /n/ fonéma, de az [ŋ] csak ennek allofónja.[18][19]

Diakrón fonológia is van, amely új fonémák megjelenését, illetve egyesek esetében a fonéma jelleg elvesztését tanulmányozza a nyelvtörténet során.[20] Ilyen jelenségek az alábbiak.

  • A fonologizáció[21] révén új fonéma jelenik meg a nyelvben alapnyelvéből való kifejlődése során vagy kölcsönzés nyomán. Például a román nyelvben van egy, a latin hangsúlytalan /a/-ból származó /ə/ fonéma.[22] Ez megkülönbözteti az /a/-val való oppozíciója révén a legtöbb határozott végartikulus nélküli nőnem egyes számú főnevet a végartikulusosoktól, pl. casă [kasə] ’ház’ vs. casa [kasa] ’a ház’.[20]
  • A defonologizáció[21] nyomán egy bizonyos fonéma elveszíti definíció szerinti minőségét. Egy ilyen folyamat gyakorlatilag már végbement a mai francia nyelv /ɑ/[23] fonémájának esetében. Ezzel például a patte [pat] ’láb’ (állaté) és pâte [pɑ:t] ’paszta’ már nem különböznek hangzásukban, mindkettő kiejtése [pat].[24]

Egy adott nyelv fonológiáján kívül van általános fonológia is, amely a világ főbb fonológiai rendszereit vizsgálja, és ezek működésének általános szabályait. Létezik még ezeken kívül kontrasztív fonológia is, amely két vagy több nyelv fonológiai rendszerével foglalkozik.

A beszédhangokra vonatkozó fonológiai nézetet a prozódiai, más néven szupraszegmentális tényezőkre is kiterjesztették, és a jelentésmegkülönböztetőket „prozodémák”-nak nevezték el. Az erre vonatkozó terület a „szupraszegmentális fonológia” elnevezést kapta, és ezzel szemben a fonémákkal foglalkozó a „szegmentális fonológia” elnevezést.[25]

Például ami a hangsúlyt illeti, a szabad hangsúlyos nyelvekben a hangsúly helye különböztethet meg lexikai vagy grammatikai jelentéseket. Példák (a hangsúlyos hang félkövér betűvel):

  • (olaszul) ancora ’még’ vs. ancora ’horgony’,[26] canto ’énekelek’ vs. canto ’(ő) énekelt’;[27]
  • (oroszul) мyка muka ’kín’ vs. мукa muka ’liszt’,[26] реки reki ’a folyó vmije’ vs. реки reki ’folyók’.[28]

A tonális nyelvek esetében, mint a kínai, jelentésmegkülönböztető lehet a tónus típusa, ami ez esetben tonéma. A Kína északi részén beszélt kínai, a mandarin, négyféle tónussal rendelkezik. Például a ma hangsor megvan mindegyikkel, és ezekkel az alábbi minimális szósor keletkezik:[29]

  • egyenletesen magas: mā ’anya’;
  • emelkedő: má ’kender’;
  • eső-emelkedő: mǎ ’ló’;
  • hirtelen eső: mà ’szid’.

A szó tónus nélkül is megvan, és akkor mondat végén kérdő partikula.

Jegyzetek

  1. ↑ a b Vachek 2003, 128. o.
  2. ↑ Vachek 2003, 124. o.
  3. ↑ A. Jászó 2007, 74. o.
  4. ↑ Siptár 2006, 14. o.
  5. ↑ Bolla 2006, 14. o.
  6. ↑ Dubois 2002, 359. o.
  7. ↑ Dubois 2002, 361. o.
  8. ↑ Bussmann 1998, 898.
  9. ↑ Eifring – Theil 2005, 2. fejezet, 45. o.
  10. ↑ a b c Dubois 2002, 162–163. o.
  11. ↑ Dubois 2002, 159–160. o.
  12. ↑ Dubois 2002, 340. o.
  13. ↑ a b Bolla 2006, 17.
  14. ↑ Crystal 2008, 365. o.
  15. ↑ Laziczius Gyula: Bevezetés a fonológiába. Budapest: A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 33. sz. Különlenyomat a Nyelvtudományi Közlöny 48. kötetéből.
  16. ↑ Kelemen 1935, 188. o., 3. lábjegyzet.
  17. ↑ A. Jászó 2007, 120. o.
  18. ↑ A. Jászó 2007, 115. o.
  19. ↑ A fonémákat a fonetikai átírásban használt szimbólumuk ferde vonalak közé, az allofónokat pedig szögletes zárójelbe tételével szokták jelezni.
  20. ↑ a b Bidu-Vrănceanu 1997, 206.
  21. ↑ a b Kelemen 1935 által használt magyarított terminus (202. o.).
  22. ↑ Közepes, középen képzett, ajakkerekítés nélküli magánhangzó, mint az angol a a Tina keresztnévben.
  23. ↑ Nyílt, hátul képzett, ajakkerekítés nélküli magánhangzó.
  24. ↑ Dubois 2002, 136. o.
  25. ↑ A. Jászó 2007, 139. o.
  26. ↑ a b Dubois 2002, 3. o.
  27. ↑ Bussmann 1998, 1127. o.
  28. ↑ A. Jászó 2007, 140. o.
  29. ↑ Eifring – Theil 2005, 4. fejezet, 18–19. o.

Források

További információk

Kapcsolódó szócikkek

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Fonológia&oldid=26914971”