Azt hiszem, én legalább annyira élvezem, hogy nincs ovi, mint Juli.

Ma a bíróságról kijövet összefutottunk két ismerős anyukával. Az egyik messziről kiabált:

-Mi az? Válsz?

-Dehogyis- feleltem- csak a férjemhez ugrottunk be... (és mivel úgy éreztem, értetlenül néz, folytattam...) itt dolgozik.

És közben a mondatom végére nagyon elszégyelltem és kellemetlenül éreztem magam, mert az a bizonyos "dehogyis" csenghetett volna máshogy is a számból, a másik anyuka alig egy éve vált el...

És ilyen még nem volt velem, de ma elaludtam a kádban...

Van ez a sok blogos játék. Ti, Kedves Blogerinák meghirdettek egy nyereményjátékot. Szeretnék jelentkezni, mert szeretek benézni hozzátok, mert feltöltődöm Nálatok, aztán azért is, mert szép a jutalom, és azért is, mert jó játszani. Elhatározom, hogy igen, bemásolom a logót, hogy minél több helyre jusson a híre, és persze kommentelek. De aztán közbeszól egy kislány (vagy kettő), és már a kommentre sem jut időm, a játékot pedig elfelejtem, és csak akkor jut eszembe újra, ha már a nyertes nevét látom. Ma is így jártam. Így marad le, aki lopja az időt a blogoláshoz.

Voltunk a bölcsiben beiratkozni. Túl azon, hogy nagyon barátságos, szép hely (tavaly készültek el a teljes felújítással és bővítéssel), és túl azon is, hogy kedvesen fogadtak, szinte ismersőként, hiszen Gábor anyukája közel 40 évig volt a bölcsőde orvosa, nehéz volt a szívem, nagyon nehéz, pedig most még ott sem hagytam Márit. Akárhogyis, ezt meg fogjuk szenvedni...

Mostanában sorra zárasak lettek a környéken a szemétgyűjtők. Értem én, miért, mert a hegyről minden nagy BMW-s ezekbe a konténerekbe dobja be a szemetét. Mert BMW-je az van, de jó szokás szerint szemétdíjat már derogál fizetnie. (Volt olyan hónap, hogy annyira sok szemetet dobtak idegenek a szemetesünkbe, hogy plussz számlát küldött a tisztaságért felelős kft, mert annyival többször kellett felénk járniuk.) Félre ne értse senki, nem a BMW-vel és egyéb autómárkákkal van bajom, hanem ezzel a mentalitással. Na mármost a kft úgy gondolta, lezárja a kukákat, hátha rendeződik a helyzet. Nem így lett. A BMW-s most is megáll, és mivel lezárt kukát lát, egyszerűen mellédobja a szemetét. A szél meg fúj, hol erősen, hol kevésbé, maga előtt görgetve a járdára kiboruló szemetet. Élmény kinézni az ablakon.

És van még valami más is, ami ezzel kapcsolatban felvetődött bennem: az a sok kukázó, aki kopott-koszosan járja a megszokott, felosztott útvonalakon a várost, hogyan lép ebben a helyzetben tovább? Egyelőre csak azt látom, jönnek a már ismerős testtartások/ruhák/hátizsákok az utcákon, minden szemetes zárát ellenőrzik, majd felcsóválva tovább mennek. Sajnálom őket.

Tegnap meglepődve vettem észre, hogy hosszú hónapok kitartó aknamunkája (miszerint mértéktelen és túlzott tejivási szokásaimat a minimumra csökkentsem) olyannyira eredményes lett, hogy az egyik kis kávézóban, mikor a pincér azt kérdezte, nagy tejeskávét kérek-e, én beidegződéseimmel együtt azt feleltem, igen, majd miután kortyolgatni kezdtem, rájöttem, képtelen vagyok ennyit meginni. Igaz, most, hogy nem lehet, jaj, most nagyon innék, akár egy akkora bögrével is!

Reggel - amikor egy sima szájhigéniés ápolásra mentem - még nem gondoltam, hogy könnyelműen megválok a két bal nyolcastól, amire a fogorvosom olyan lelkesen rábeszélt, merthogy csak galibát okoznak folyton (-És miért nem most húzzuk ki? -Hát húzzuk. (majd később): -És a felsőt miért is nem most húzzuk? Akkor egyszerre fájna, és egyszerre nem tudna enni azon az oldalon. -Hát, a doktor úr nem adott oda injekciót. :)-Ezt megoldjuk, míg megcsinálom alul, elzsibbad felül. Jó? -Jó.). És ugyan azt is mondta, hamar kijönnek, a felső különösen hamar és könnyedén, már megint nem az történt, ami a nagykönyvben írva vagyon, és csak küzdött-küzdött, már izzadságcseppekkel a szemüvegén is, végül beismerte, ezt ő nem gondolta, hogy így lesz, és ez most neki egy teniszedzéssel is felért. Hát nekem is, főleg, hogy soha nem ment a tenisz, hiába próbálkoztam vele. Inkább bölcs maradtam volna? Nem tudom, de most fájlalom, ha nem is az elvesztését, csak a számat, de azt nagyon. A kimerültséget leszámítva a nap jó volt, még az egyik könyvem_ is el tudtam olvasni vonatozás közben, ami hónapok óta a polcon várt rám, ráadásul úgy, hogy nem kellett folyton letennem valamiért. Ilyen is ritkán fordul elő, sőt, inkább nagyon-nagyon ritkán.

NEM VAGYOK rendes blogerina... azt veszem észre, egyre kevesebbet kommentelek, azt is meglehetősen hektikusan (pedig nézelődni nagyon szeretek, meg még egy csomó mást is a blogvilágban), rendetlen vagyok a díjakkal, jaj, nagyonis (pedig örülök nekik, innen is köszönöm azoknak a kedves embereknek, akik megtiszteltek/-nek vele, és kérem, ne-ne-ne neee haragudjanak...), nem gyűjtöm a rendszeres olvasókat (persze azért jólesik, ha valaki jelentkezik), nem teszem ki a blogra, és nem is csatlakozom, mégis kicsit szomorú lettem, mert valaki elment tőlem... Ráadásul ő több okból is kedves a szívemnek, és volt az első, aki bejelölte magát nálam...

Szóval akkor most hogy is van ez? Mit is akarok?

Minden változik, és folytonos mozgásban van, tudom, megmondták már ezt az ókori bölcsek is. Mégis szomorúsággal tölt el, ha szembesülök azzal, hogy a külső körülmények ellopják tőlem az emlékezés édes pillanatait, és már csak a helyén álló újat lehet ténylegesen szemlélnem.

És ma vettem magamnak horgolótűt...

Nem tudom, kinek mit jelent a blogokat böngészgetni. Persze-persze, szeretjük az újdonságokat, az inspirációt, a szépet és az ötletet nézni, meg valljuk be, szeretünk kritizálni is, mégha többnyire csak magunkban tesszük is. Szeretünk virtuális ismeretségeket és barátságokat is kötni, nemrégiben írt egy kedves blogerina erről (a szót is tőle loptam:D, tetszik!). Valakinek ez könnyebben megy, valakinek döcögősebben. Én azonban azt is szeretem, ha más blogban felismerem magamat, jelenbeli vagy múltbeli énem egy szeletkéjét. És ez valahogy remek érzés. Egy-egy blog olvasgatása közben olyan múltbéli, elfeledett pilanatok jelennek meg élesen előttem, amik képesek órákig bennem élni. Jókedvet, nosztalgiát, bánatot hoznak, mikor mit, de jók, szeretem általuk önző módon kicsit újraélni magam, és közben talán át is alakulok.

A héten nagyonis lélekmelengető percekben volt részem a barátságaimat illetően. Jó tudni, időnként megbizonyosodni afelől, hogy igenis élnek, vannak, akkor is, ha távol lakunk egymástól. Két napja kaptam egy kis barna borítékot, benne egy kedves kis ajándékot. Csakúgyalapon. Jó baráttól. Pont olyat, amit már én is nézegettem,és ami már nekem is tetszett. Egy pillanatra meglepett, hogy ő is pont ezt választotta, de a következőben már így érzetem a lehető legtermészetesebb dolognak. És az is. Mivel párban vannak, a másik fele őt nézegeti. De azt hiszem, a kis meglepetésnél számomra jóval többet ért, hogy gondolt rám. Szeretem ezeket az egyrugórajáróagyú pillanatokat és ezt a megerősítő bizonyosság érzést.

----------------------------------

Nagyon szeretek képeslapot kapni. Nem gyűjtöm őket, de mindig elteszem. :) Sokszor a hűtőre kerülnek, aztán könyvjelzőkké válnak, és persze dobozba is. Sajnálom, hogy a netező- és sms-ező világban szinte teljesen kiveszett. Van egy régi barátom, de mégsem az, mindegy... valaki, akire valahogy csak mosolyogva tudok gondolni, és aki folyton járja a világot. Gyakorlatilag követni is alig tudom, hogy a Föld éppen melyik országában dolgozik. Mióta elkezdte ezt a vándorlását, mindig küld egy lapot -kezdetben nekem, most már nekünk-, ha új helyre veti a kiváncsiság és a kalandvágy. Ma is jött egy, Lisszabonból. Csak ennyi állt rajta: "Csekk helyett." És aláírta. Én meg mosolygok, és bár fáradtak és éhesek voltunk a lányokkal, mikor hazaérve kinyitottam a postaládát, valahogy rögtön minden helyére került, és még mindig mosolygok.

Jó lenne rendesebb barátnak lennem.