334.

Hála a korai télnek, rettenetesen depressziós hangulat lett úrrá rajtam, amit tetéz még az is, hogy semmi nem sikerül, vagy nem úgy, ahogy az elvárható lenne mostanában.

• fogyókúra: egyik héten szépen látszik a mérlegen állva a súlycsökkenés, a másik héten meg visszajön az addig nagy nehezen leadott pár deka. A másik meg, hogy nem onnan megy le, ahol éppen amúgy is sok a felesleg. MELLesleg eddig sem voltam bőkeblű, de most aztán közelítek a teljesen lapos állapothoz. Eddig innen fentről nem is volt olyan szembetűnően nagy a hasam, de most, hogy leeresztettem, sokkal jobban látszik. A nadrágok ugyanúgy feszesek, vagyis onnan nem sok deka csúszott le.
  
  
• munkahely: eddig sem szerettem ott dolgozni. A hely sem tetszett, a munkatársak sem (azért valahogy csak elszenvedtem 8 évet közöttük-na jó, ebből 3-at babáztam). Egy ideje viszont minden nap ismét görcsbe rándul a gyomrom, mikor beérek az üzembe, hogy ma éppen miért fogok lecseszést, esetleg fegyelmit kapni. Pont a héten történt, hogy az egyik munkatársam azzal fogadott, hogy gond volt az anyaggal, amit közösen csináltunk. Meg is mutatta, hogy mi, aztán egy kicsit megnyugodtam, mert én tudtam arról a problémáról, amiért még előző héten szóltam is a műszakvezetőnek, ő meg tovább küldött engem a meóshoz. Neki is megmutattam, szóval ő is tudott róla. Azt mondta semmi gond vele, mert javítják. Ezt én el is mondtam a főnöknek, hogy nekem akkor ezt mondta. Meg is kerestük együtt a műszakvezetőt, aki igazolt engem, de a meós meg simán letagadta, hogy én szóltam neki. Innentől az ostor visszacsapott. Természetesen nem az én szavam döntött. Arra jutottak, hogy nekünk kell kijavítani az elrontott anyagot, méghozzá úgy, hogy lehúzzuk a kártyánkat a ledolgozott 8 óra után, majd ott maradunk javítani. Ebbe én nem mentem bele, (többek között azért sem, mert ha addig történik velem valamilyen üzemi baleset, amikor hivatalosan nem is vagyok ott, azt hogyan fogják nekem igazolni???) ezért megoldották máshogy, ha jól tudom, már ki is vannak javítva. A meós azóta napi szinten kitol velem, úgyhogy "öröm" a munka.
  
  
• szülői értekezlet: 8-ra mentem szerdán dolgozni, hogy ez a nap se maradjon ki, így én vihesselek a bölcsibe. Apa átvállalt volna, de nem tudja felfogni, hogy mit jelent nekem az, hogy minden 2. héten csak annyit vagyok veled, hogy elrohanok veled a bölcsibe... Egy nap kiesés is nagy tragédia lett volna az amúgy is labilis érzelemvilágú lelkemnek. Szóval elvittelek, majd robogtam melózni. Aztán alig vártam, hogy végezzek, mehessek a szülőire, majd utána beterveztük, hogy megvesszük a szőnyeget. Fél 5-kor kezdődött a "megbeszélés", de korántsem az volt, amire én számítottam. Egy reflexológus tartott egy 1-1,5 órás előadást mindenféle témában: a 6 hetes baba talpmasszázstól kezdve a gyerekvállaláson át, az időskori energiatúltengésig. Itt már majdnem elaludtam. Aztán csoportbeszélgetéssel folytatódott: mit csinálnak a gyerekek (ez még érdekelt is), hogy élték meg a szülők a bölcsődei életet, mit mesélnek a gyerekek, mi változott azóta, hogy bölcsisek, lettek-e új szokásaik... Kezdtem kellemetlenül érzeni magam a sok kisgyerekes anyuka között, akiknek kivétel nélkül szeptemberben kezdte a csemetéje a bölcsit. Az én számból már hülyén hangzott volna, hogy mennyire nehezen élem meg a mindennapokat, amikor nem vagyunk együtt, pedig ez az igazság, hiába tart már 10 hónapja ez az állapot. Inkább csendben hallgattam a cumisüvegről való leszoktatást, a pelusnélküliséget, a kanállal való evés nehézségét. Közben meg azon agyaltam, hogy mi a francot keresek én itt, mikor itthon is lehetnék veled? Fél 7-kor tudtam csak lelépni, amikor is betettelek a fürdőkádba, csináltam vacsit, és feküdtünk le aludni. Se szőnyeget nem tudtunk venni, se veled nem lehettem, lehet, hogy ez volt az utolsó szülői értekezletem...
  

• iskola: szombaton elkezdődik az iskola, amire elég sok pénzt kell befizetni egyszerre (10500 ft a havi + 18000 ft a tankönyv), és nem tudom, hogy honnan fogjuk elvenni a rávalót. Apával pont ma délelőtt zörrentünk össze azon, hogy venni akart a motoromba új akksit, mert esténként nem tudom beindítani a hideg miatt. Ő ma venni akart egy újat, de én meg új szőnyeget szeretnék a szobába, ami szintén nem olcsó (kb. 25 ezer ft). Úgy érzem, hogy eddig is meg voltam motor nélkül valahogy, most ezt az egy hónapot is ki fogom bírni. Neki nem tetszett az ellenkezésem, ezért feldúlva elviharzott. Én meg itthon bőgtem fél délelőtt.

Azt hiszem lenne még mit kiírnom magamból, de meghagyom holnapra...

279.

A mai nap szinte egészében ApaMamánál telt. Vagyis reggel még volt időm gyorsan megfőzni egy fél ebédet. Azért csak felet, mert a tarhonya elkészülte után az üvegfedő azt mondta, hogy bumm és ripityára tört szét. Így ezt később pótolnom kellett...

Szóval megérkeztünk a ApaMamához, aki elég kelletlenül nyitotta már az ajtót is ki. A kezedbe nyomtam az anyák napi ajándékot és súgtam, hogy mit kell mondanod (boldog anyák napját), de azt mondtad (volna, ha hagyja), hogy boldog szülinapot! Erre ő beleszólt és azon röhögött, hogy boldog szilvesztert :$ Az ajándékot gyorsan bevitte a szobájába és azt mondta, hogy majd, ha elmegyünk, megnézi mi az.
Megkértem Apát, hogy gyorsan mutassa meg, hogyan kell elindítani a fűnyírót és már ott sem voltam. 2 hete mondtam a mamának, hogy jövünk és lenyírom a füvet, valamint külön megkértem, hogy ha lehet, ne nyírja le előtte 1 héttel, mert meg tudok vele anélkül is birkózni. Akkor úgy tűnt, hogy megértette... Most mégis azzal kezdte, hogy szerdán a fél kertben már lenyírta, mert térdig!!! érő volt a fű. Ahol nem nyírta le, ott is csak 10 cm-es volt, mert megmértem... Jól felpörgette ezzel az agyamat, ugyanis mióta ezzel próbálnék neki segíteni a ház körüli teendőkben, állandóan elmondom, hogy nem kell 2 nappal a hétvége előtt lenyírnia a füvet, hogy hétvégén aztán lenyírhassam a semmit. Mindig megígéri, hogy legközelebb nem így lesz, aztán legközelebb is így lesz.

Azért vagyok ezen annyira kiakadva, mert ezzel adja a tudtomra, hogy annyit nem néz ki belőlem, hogy le tudom nyírni a rohadt kertjében a füvet. Ezt megerősítette Apa is, aki a hazaúton mesélte, hogy 2 percenként ment oda hozzá, hogy mennyire el fogok fáradni, meg nem fogom bírni lenyírni a füvet, mert nem vagyok hozzászokva stb... Aztán mégis lenyírtam valahogy, de egy köszönöm nem sok, annyit nem mondott...

Miután végeztem, elkezdte mesélni a falubeli emberekkel kapcsolatos pletykákat, akiket én sem névről (főleg, hogy némelyiknek őáltala kitalált gúnyneve van), sem arcról nem ismerek. Nem szoktam ilyenkor figyelni arra, hogy mit beszél, csak mindig bólogatok, meg néha helyeselek is.
Apa közben lefestette a homokozódat, így már csak a homok hiányzik belőle az önfeledt játékhoz. Közben folyamatosan csipkelődött velem a mama, mert neki ez szokása. Már kimondottan rosszul éreztem magam ott. Utolsó mentsvárként belekezdtem a politikáról beszélni. Nem értek hozzá kicsit sem, de rettenetesen élvezem, hogy mihelyt elhagyja a számat az a szó, hogy MSZP, annyira felidegesíti magát, hogy mindig ki szoktam röhögni őt. Állandóan sajnáltatja magát, hogy neki milyen rossz, én meg mindig azzal jövök, hogy nekünk meg jó. Aztán megjegyezte, hogy nem azért jó nekünk, mert a X.Y. van a kormányon, hanem mert az ő fia mennyit dolgozik (mert én ugye nem...). Mert pár évvel ezelőtt azért nem volt nekünk ilyen jó, mert akkor nem kellett szegény Apának ennyit dolgoznia. Az nem számít, hogy kisgyerek mellett, 2 műszakban vagyok kénytelen dolgozni, meg itthon is helytállni, mert szerinte ezt én választottam. De az ő fia az más! (már úgy emlékszem, erről írtam korábban is, hogy közöttünk soha nem volt téma a ki, mennyit keres?, mert úgy vagyunk vele, hogy külön-külön nem mennék még fele ennyire se... Hiába keres Apa jobban, mint én, ha nincs családja, akkor mi az öröme? Én meg hiába rendezem a Családot, azért a pénz elég fontos szerepet tölt be.) Ekkor mondtam Apának, hogy akármit is csinál, fejezze be, üljünk kocsiba és menjünk, mert nem állok jót magamért. Még elejtett néhány beszólást, de azt már az agyam nem vette be. Azért megkértem Apát, hogy verjen be egy szöget a falba, hogy a képet ki tudja rá akasztani. Megkérdezte a mamát, hogy hová szeretné, és azt mondta, hogy ahová Apa jónak látja...
Hazafelé kitárgyaltuk, hogy milyen sz@r volt a napunk, és ismét rájöttünk, hogy nem szabad 2-3 hétnél gyakrabban menni hozzá.
Nem is fogunk ;)

125.

Pénteken sikerült hatalmasat csalódnom az emberekben :( sőt, az illetők fiatalok voltak...

Történt ugyanis, hogy lementünk a ház elé játszani, ahol már várt minket a szomszéd kislány, Zorka és a Mamája. Mi beszélgettünk, Ti pedig krétával rajzoltatok úgy 5 percig, majd nagyon untátok magatokat. Kihoztam a labdát, hátha azzal lefoglaljátok magatokat. Hát nem. Sokkal jobban tetszett, hogy elindultok a nagyvilágba. Amíg a szemünk látóterében voltatok, addig hagytunk menni, majd mi is követtünk titeket. Nálam volt a kis szütyőm, amiben a pelusokat, inni és rágnivalót tartottam. Zorka Mama szólt, hogy ha megyünk utánatok, akkor vigyem magammal, ne hagyjam a lépcsőn. Vissz is szaladtam érte és egy jó nagy kört tettünk a játszi körül. Megérkeztünk a homokozóba, ahol letelepedtünk. Nem hoztunk magunkkal semmilyen játékot, viszont eszembe jutott, hogy volt egy labdánk...Visszamentem érte a házunk elé, ahol hagytuk. Közben a házunk tövében láttam két fiatalt, úgy 15 évesek lehettek, és talán egy pár voltak, akik épp olyan labdával játszottak, mint a miénk. Ekkor már sejtettem, hogy nem fogom ott találni a miénket, ahol hagytuk. Visszafele jövet csatlakozott hozzám Tünde, akinek elmeséltem a sztorit. Mondtam neki, hogy nem igazán van képem elkérni a fiataloktól a labdát, mert nem volt a nevünk ráírva. Zorka Mama viszont bíztatott, hogy igenis kérdezzem meg tőlük, hogy találták-e azt a labdát, legfeljebb azt mondják rá, hogy az övék. De egy próbát megér. Felkaroltalak Titeket, és elindultunk feléjük. Még nem értem oda hozzájuk, de már hallottam, amit beszélnek. Éppen bedobták a labdát az iskola kerítésén. A lány azt mondta a fiúnak, hogy: "hát akkor ez itt marad", mikor odértem. Kérdeztem tőlük, hogy ezt a labdát itt találtátok a játszin? A lány nem tagadta le, és még hozzátette, hogy de most épp beesett a kerítésen. Ha fél perccel később érek oda, akkor szedhettem volna ki magam, de így nagyon készséges volt, és kipiszkálta egy bottal. Egy szó nem sok, de egy "bocs" nem hagyta el a szájukat, és békésen elballagtak onnan. Én meg örültem, mint a majom a farkának, hogy visszaszereztem a labdánkat...pedig mondhattam volna nekik egyet s mást. Hogy ez mégiscsak lopás, mert az, hogy ott volt, még nem jelenti azt, hogy el is kell hozni. Ehelyett csak itthon és magamban (meg ezeken a sorokban) ógok-mógok, hogy milyenek ezek a mai fiatalok...

Nem az ára izgatott, mikor láttam, hogy nincs meg az a labda. Arra gondoltam, hogy ha ez pl. a telefonommal történik, még "meg is értem", mert én nem vigyáztam rá. De ez egy labda volt, amit nyilván kisgyerekek használnak. Így a fiataloknak lehetett volna annyi eszük, hogy azt valaki keresni, hiányolni fogja. Sajnos, nekik nem volt ennyi eszük...pedig 15 évesen (főleg, ha ők valóban egy pár voltak) nem ezt várja tőlük az ember. Visszatérve a homokozóba még azon viccelődtem Tündével és Zorka Mamával, hogy még jó, hogy a pelenkás táskát nem hagytam ott, mert azokat is felpróbálták volna...