Kicsi Lelle 21 hete a pocakban

Túl a félidőn... kicsit lefogyva, de azt hiszem nagyon kislányos ez a pocak. :) Vagy csak nekem tűnik úgy, mert tudom? :)
Gyorsan, csak emlitést téve a kilókról, hogy aztán utánkövethessem, ma majdnem 70et mutatott a mérleg, vagyis eddig nyolc kilót hiztam (nem tud hosszú i-t, nagyon zavar, sorry...).
Ha a nyolcvan a cél, akkor az nagyon soknak tűnik most, pedig tudom, a végén szoktam sokat magamra kapni... de már most sem megyek a másodikra, és egy krumplileves előkészitése közben is inkább leültem ma, minthogy ácsorogjak.

Van egy tükör az előszobában, amiben jövet menet akaratlanul is szembesülök a változó formámmal, még mindig rácsodálkozom, hogy pocakom van :) Annyira gyorsan repül az idő, hogy azt hiszem nincs elég ahhoz, hogy megszokjam, pedig ha végigszámolom, akkor az elmúlt öt évben (mondjuk 60 hónap...) a mai napig összesen 31 hónapban voltam várandós...

Lelle jó sokat mozog, és Áronnal ellentétben nemcsak akkor, ha én nyugton vagyok, hanem sokszor mozgás közben is. Csuklik, nagyon szeretem ezt az érzést, bámulatos, ahogy egy húsz centi hosszú kis ember odabenn a tüdejével gyakorol. Szeretem.
Úgy érzem, belül bújik, nem igényli a simogatást kivülről, bár egyik nagy sem jött még sóvárogva, hogy érezze, ahogy mocorog. Majd ennek is eljön az ideje. :)
Apropó nagyok. :) Mikolt Jejje Józája leirhatatlanul édes, Hanna pedig összeszedi az összes hangot előbb, majd gyönyörűre formázza. Jó hallgatni ezt is, azt is. Ahogy ők mondogatják, kerül egyre közelebb hozzám is. Hát ezt is szeretem. :)

Pillanatnyilag, hogy a szülés kérdést letettem egy időre, leginkább a favorit téma foglalkoztat, vagyis a ki hol és hogyan fog aludni. Közben pedig mosolygok magamon, hiszen tudom, magától alakul ez majd... Azért mégis.
A lányoknál jelenleg négy fekvőhely van, ebből egy a mesélős kuckó, egy pedig a galéria, van egy rácsoságya Mikoltnak, és egy rácsossá alakitható, amiben Hanna születése óta alszik.
A tervem az, hogy Mimi megkapja Hannáét, csak rácsosban, Hanna felköltözik a galériára, igy megüresedik egy 60x120as kiságy, amibe vagy Áront kellene átköltöztetnünk a miágyunkból, vagy a kiságyat a miszobánkba (ahol egy már van... mondjuk épp elférhet mégegy...), Lellelaknak.
No ez a vágyálom, meg az, hogy ketten maradunk Danival a nagyágyban.

Ezzel szemben a valóság... szerintem... Mivel Lelle semmit sem kap, vagyis se szekrényt nem szeretnék venni neki (itt nagyjából body és napozó az összes ruha variáció, amire szükség lehet és Áron komódja majdnem üres, megosztozhatnak rajta békésen), se újabb ágyat, nekem viszont fontos, hogy legyen valami, amiben a születéséig egyben láthatom a dolgait, úgy szeretném az egyik kiságyat neki dedikálni... (mint ahogy mindegyiküknél már jóval a megérkezésük előtt a helyén volt a kicsi ágy... (amiben aztán Áron pl. nem sok időt töltött...))

A lányok naponta kérdezik, mikor lesz készen az új helyük, ezzel nincs is semmi baj... De hogy Áront nem fogom tudni egyelőre kitenni a lányokhoz, sem a saját ágyába, ebben biztos vagyok... Jó volna, ha elkezdeném pedig valahogyan beszoktatni a kiságyba legalább (van tervem... de mindig megdől, nem vagyok elég kitartó, Áronnal szemben, aki viszont mára a takarómat is a kettőnkének kezeli... nagyon lovagias, mert neki csak egy húsz centis csik kell belőle, a többivel takarózhatok én), hogy mire megérkezik a legkisebb, ne négyen aludjunk a nagyágyban... vagy hárman, Dani kivételével.
Látom már, ahogy két üres kiságy áll a miszobánkban, mi pedig vigyázzban alszunk, hogy a két kicsi kényelmesen elférjen a "helyén". :)

És hogy milyen egy 21 hetes... negyedjére már nem keresem vissza, megvan a többieknél. Tökéletes :)

Áramszünet

Áron volt ma az első, aki kidőlt a fáradtságtól, előbb is ment fürdeni, mint a lányok, pedig rendszerint együtt fürdenek.
Hanna már a kádban lubickolt egy ideje, amikor végre rábírtam Mimit is, hogy vetkőzzön, közben Hanna újfent csicsergett...
- Nem szeretném, ha a Mikolt ma bejönne, inkább egyedül fürdenék, mert a Mimi olyan hangos.
Tény.
De mint minden rendes papagáj, ez a kicsike is csendesebb lesz, ha suttogok, ha letakarjuk... vagyis ha sötét van.
Beugrott a Maszat alszik című könyv, amiben elmegy az áram, és Maszaték végül jót játszanak a gyertyafényben, és mikor visszajön az áram sem akarnak már világosat.

- Akkor játsszunk áramszünetet, jó?

Előkerestem az elemlámpát, nem volt nehéz, mert a pelenkázón tároljuk, mióta senkisetudja megmondani, ki mikor fog újra hányni, bevittem, felakasztottam, lekapcsoltuk a nagylámpát, én pedig suttogva mondtam nekik, hogy egy barlangfürdőben vagyunk, ahol csak a fáklyák világítanak.

Csend volt, élvezettel ücsörögtek a vízben, még a fogukat is engedték megmosni szó nélkül. Olyan csendben voltunk, hogy Dani majdnem visszacsukta ránk az ajtót, mikor bejött, hogy megkeressen bennünket.
Miután megfürödtek, Hanna vagy százszor ismételte, hogy máskor is, sőt mindig így fürödjünk.
Egészen biztos vagyok benne, hogy lesz még ilyen. Nekem is nagyon jólesett a csendes fürdőzés :):)

A felhők felett pedig süt a nap

Kaptam ma egy mailt. És az egyetlen unokatestvérem is kommentelt...
Mindenesetre megállásra késztetett pár percre, hogy nézzek rá magunkra, leginkább magamra kívülről. Megtettem, sőt vissza is olvastam nem keveset, hogy lássam (amennyire csak objektív tudok lenni magammal kapcsolatban), hogy mi is a valóság.

A valóság pedig az, amit leírtam.
Nem szándékozom megmásítani a magam valóságát, és nem tudok nem őszinte lenni (sőt nem is akarok), mert szükségem van arra, hogy idővel láthassam a teljes egészet, megélhessem, újraélhessem a folyamatot, amiben benne vagyok. Csak ezek mentén lesz kerek az egész, mint ahogy a mesében is a vége jó, közben küzdelmes, de így van rendjén.
Lehet, hogy van úgy, hogy egyszerre sokkal több hullám generálódik körülöttem, mint amivel adott pillanatban elbírok, a jelen állapotunk épp felfelé ívelő, már elhiszem, hogy meggyógyulok, nemcsak azt, hogy életben maradok.
Az elmúlt hetünk nem volt egyszerű, és otthon se lett volna az hasonló körülmények között...
Az internet korlátozott volta pedig azt is magával hozta, hogy csak éjjel jutottam el a blogig, amikor pedig sokkal fáradtabb (és ezzel karöltve sokkal elgyötörtebb is) voltam, vagyok általában, így lehet, hogy az igazi kis gyöngyszemek kimaradtak, és akár úgy is tűnhetett, hogy sokkal több a negatív dolog itt, mint a pozitív.
De vállalom, ezek az én érzéseim, amik megmásíthatatlanok a megélés pillanatában, ami ebből igazán fontos, hogy végül hogyan oldom meg, mit profitálok belőle, mennyit erősít, változtat rajtam.
És azt hiszem, minden, ami nem öl meg, erősít. Hitben, emberségben. Az őszinteségemet, a nyíltságomat nem tudom elrejteni... Sajnálom, ha ezzel nehéz perceket okozok, azt viszont egyáltalán nem, ha van akinek a lelkében nyomot hagy, gondolatokat ébreszt.
Tudom, hogy kell még egy jó adag türelemből is és talán lazaságból is, gyakorlom...

És hogy a címről is írjak:
Tudom, hogy mindig süt a nap. És azt is, hogy van, hogy felhős az ég.
És van egy csomó dolog, ami miatt nem is gondolkodom abban, mi lenne ha... otthon lennénk. Most ez az életünk, ezzel van dolgom, nem kirándulni jöttünk, hanem élni. Ez pedig egészen más... És van egy csomó minden, ami jó itt... hogy csak néhányat említsek:

- mindig mosolygó embereket látok magam körül
- rettentő színes ez a világ, bármerre is indulunk
- nincs tél, nem kell folyton új ruhát venni, gyereket öltöztetni
- mindig van friss gyümölcs, ráadásul megfizethető, pl. naponta eszünk mangót, ananászt, dinnyét
- bármikor lehet medencézni, mert medence is van, meg meleg is hozzá
- sokkal kevesebb a rezsiköltségünk, pl. a víz száma ebben a hónapban 1400 forint volt, pedig majd' minden nap mosok, a mosogatógép is megy, és még fürdünk is
- ha félretenni nem is, de nullára sikerül kihozni a hónapokat és ez megnyugtató
- van internetünk :)
- alakulnak a kapcsolataink, íródik a blog, növögetnek a gyerekek
- és végül... szép helyen élünk, rengeteg madárral, fával, virággal magunk körül.

De nem vagyok elfogult, sem az ittel, sem az ottal kapcsolatban. Igyekszem megörökíteni azt, amilyennek megélem, színesen, és leginkább önazonosan.
Nem is magyarázom tovább... :)

Genting Highland

Megérkeztek a kis világjárók, Hanna azonnal robogott fel hozzám, és meg nem állt a csicsergése, miközben rettenetesen koncentrált a szavakra, mert a lanovka, meg a shuttle bus még nem ülepedtek le eléggé. :) Iszonyú édes volt, ahogy ezeknél lelassított az amúgy pergő eseményfelsorolásban, látszott, hogy élvezi, hogy valakinek el lehet mesélni, merre járt, élményből pedig úgy tűnik, jutott mára elegendő.

Van egy pár hely, ahová egészen biztosan sokat járunk majd, ilyenek a közelben és a nem túl messze lévő parkok, amelyek közül sok tópart mellé épült. Tegnap is felfedeztek egy újat, amiben egészen nagy és változatos a játszótér... No és a lanovkázás is ilyen lesz, ahogy hallom, a kínai templommal kiegészítve. Nincs messze, kellemes a levegő hőmérséklete, így az amúgy nagyon meleg délelőttökön is elképzelhető program, és jó nagy a tér a templomon belül, vagyis lehet rohangálni, szobrokat simogatni, vagy esetleg felmászni néhányra.

És hogy Hanna meséléséből a lényeget is megörökítsem: Egy sárga lanovkával mentek fel a hegytetőre, látták a mezőket felülről, de a mókusokat nem, mert nagyon nagy volt a köd. Amikor felértek, egy nagy üzletben kötöttek ki, sok ember volt, de nem voltak hangosak. Sokat kellett várni a buszra, aztán pedig Mimi egy lila lanovkával szeretett volna lejönni a hegyről, de nem jött lila, csak piros, a lilának pedig szőlő volt az oldalán.
És jó volt. :):)

A nagyoknak is nagyon tetszett, a ködbe burkolt hegyoldal, a kínai templom minden szimbóluma, a szobrok, a természet közelsége. A képek alapján is fantasztikus, szeretném látni élőben is. :)

Újabb fejezet szülésügyben

Irhattam volna azt is, hogy vajúdásaim szülésügyben, mert éppenséggel tényleg nehéz dió, rengeteget rágódom is rajta. Persze könnyebb volna elfogadni azt, ami amúgy is adott, de sajnos vagy sem, az számomra nem elég.
Megérkezni ebbe a világba, szerintem ez egyik legfontosabb dolog egy gyerek életében, és hogy ez a lehető legfinomabb átmenet legyen, ahhoz az kell, hogy én megadhassam neki azt, amire közben szüksége van. Ehhez pedig az kell, hogy én jól legyek, amihez pedig az kell, hogy olyan körülményeket teremtsek, teremthessek, amiben csak magamra meg a babára tudok figyelni.
Leginkább azzal, hogy békén hagynak és csak akkor avatkoznak be, ha az életről van szó. Az enyémről, vagy a babáéról.
No itt a kulcs, már csak a helyet kellene megtalálni hozzá, meg azokat, akik hasonlóképpen gondolkodnak a szülésről, mint én.

Irtam már arról, hogy megtaláltam azt az orvost, aki KL-ben az egyetlen, aki vízben szülést vezet. Irtam már arról is, hogy idő közben a kórház, ahol dolgozik, megszüntette ezt a lehetőséget. Meglehetősen buta indokokkal, sőt meglehetősen vaskalapos hozzáállással... Például a dokink, miután decemberben megkapta a levelet, amiben felszólítják, hogy fejezze be ebbéli ténykedését (semmi személyes beszélgetés, megvitatás, pusztán egy felszólítás érkezett hozzá... éljen a kollegialitás), alkudozni próbált, (hiszen voltak januárra olyan kismamák, akik szerettek volna vízben szülni, és sokként érte őket az utolsó pillanatban bejelentett hír... ) hogy legalább ezt a három szülést még hadd vezesse le vízben.
A vezetőség elkérte a neveket, majd miután Choong végül egyiküknél sem használta a kádat, mert épp úgy alakult, az asszisztensén keresztül puhatolózott, vajon a három bónuszt így beválthatja-e másokra, azt a választ kapta (ismét üzenet formájában, semmi szemtől szembe helyzet...) hogy a három névre vonatkozott az alku, mindegy, hogy volt-e vízben szülés vagy sem, ennyi.

Látható, milyen nyitottak, egy olyan intézményben, ami az egyik legnépszerűbb magánkórház... Choong persze minden látogatásunk alkalmával mondja, hogy írjunk levelet, hátha sikerül megváltoztatni a nézeteket, de Dani is és én is elég szkeptikusak vagyunk...

Sőt, mióta tudom, hogy ez a helyzet a kórházban, keresem az alternatív megoldást. Felmerült Penang is, mint második opció, ahol vízben szülhetnék, de a növekvő pocakommal egyre inkább úgy érzem, egy porcikám sem lesz képes megtenni azt az utat. Pedig nagyon kedvesek Szilvi és Ákos, hogy felajánlották a saját házukat, legyünk ott egy darabig, én mégis kezdek emlékezni az utolsó időkre, amikor már mozdulni sincs kedvem, erőm, nemhogy utazni...

Felmerült az itthon szülés lehetősége is, amikor erre gondolok, még most is elképesztően megnyugszom. De.
A legfőbb szempont az egészségünk. Mert bármikor, bármi történhet, mégha icipici is az esélye, hogy pont most, pont velünk, pont ezzel a babával történik. Ezért semmiképpen nem szeretném ezt egyedül, vagy Danival kettesben végigcsinálni.
Beszéltünk arról, hogy Magyarországról keresünk valakit, aki eljön ide, és segít, de annyira életszerűtlennek tűnik, hogy mikor jöjjön, meddig maradjon, hol lakjon... stb., nem beszélve arról, hogy ki is legyen, bár ez lenne a könnyebbik része a dolognak talán... hogy végül mondjuk elvetettük ezt is.
Maradt a remény, hogy itt helyben találok egy olyan szülésznőt, aki hajlandó kijönni hozzánk. Choong egyébként teljesen nyitott minden ezirányú kérdésünkre, a múltkor pl. végigbeszéltük vele a kockázatokat, és megkérdeztük tud-e bárkit ajánlani, de azt mondta, nincs szülésznő, aki házhoz menne, a doula pedig orvosilag nem képzett, csak lelkileg... ebben viszont magunk is jók vagyunk azt hiszem... vagyis nekem egy szülésznő kellene.

Elkezdtem keresni, előbb interneten, aztán mindenkit, akinek kisgyerek van és kicsivel is régebb óta él itt, mint mi, míg végül minden szál egy bizonyos Ann Ibrahimhoz vezetett, aki angliában tanult, szülésznőként végzett, és egy darabig vezetett is otthonszülést. Viszont van három kicsi gyereke, és az infok alapján már nem vállal ilyesmit. Mindenesetre ő lehet a legilletékesebb abban, hogy ezt megmondja, vagy hogy segítsen.

Kutatómunka kellett ahhoz is, hogy a vezetéknevét megtaláljam, majd rákerestem a facebookon (Zuckerbergnek köszönettel tartozom...) és tegnap előtt írtam neki egy levelet. Tegnap este meg is érkezett a válasz. Nem vállal már szüléseket, de nagyon kedves volt, elmondta, hogy vannak akik otthon szültek segítő nélkül, ha van kedvem, megadja az email címüket, illetve azzal biztatott, hogy a Pantaiban a medence azért lett, mert egy várandós kismama beszerezte amerikából és kijárta magának, hogy szülhessen benne, vagyis van remény megváltoztatni a mostani rendeletet, csak kitartó munka szükséges hozzá...
Ann amúgy valóban kulcsember a helyi természetes szülés körüli bármilyen témában, jó, hogy tudom az elérhetőségét, most éppen egy másik kórházban lobbiznak a vízben szülésért... ha egy kicsit is kint lenne a fejem a magam dolgaiból, biztosan lenne keresnivalóm abban a csapatban, amibe egyébként meg is hívott...

Visszakanyarodva. Elkeseredtem.
Mert tudom, a legfontosabb a közeg, ahol biztonságban érzem magam. Ez egyrészt az orvos személyéhez fűződik, másrészt a szülőszoba és környékéhez. Szeretnék vízben szülni, nem kétséges, de nem mindenáron. Pillanatnyilag nem tudom ugyan elképzeli milyen lenne szárazföldön (:)) végigcsinálni mindezt, de barátkozom a gondolattal... viszont nem nyugszom bele addig hogy így kell lennie, míg ki nem derül végképp zsákutca ez az irány.

Biztos, hogy nem szeretnék orvost váltani, Choong nagyon jó, minden képességgel és adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy tudjam, ha nála szülök, vagy vele, vagy ő is ott van, akkor nyugodt vagyok. Teljesen biztos, hogy nem avatkozik be, és ez nagyon fontos.
És ma már biztosan tudom, hogy nem lesz senki, aki kijön hozzánk...

Végül Danival is végigbeszéltük az egészet újra. Nekem kell, hogy teljesen mellettem álljon, és ha ő egy kicsit is bizonytalan abban, hogy ketten is megcsináljuk, akkor én sem merem vállalni. Nehéz volt elfogadnom, hogy vannak ösvények, amik nem vezetnek sehová, így el kell engednem őket, és szembesülnöm kell azzal, hogy nem tudjuk kivitelezni. Pl. a magyar bábát, vagy Penangot. De így legalább tisztul a kép.

Míg végül most a következőkre jutottunk...
Először is szeretném látni a szülőszobát... Minden könnyebb lesz, ha nem egy fantomról gondolkodom.
Dani elkezdni felvenni a szálakat a kórházzal, és minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy ha másként nem, legalább nekünk adjanak szabad utat. Ez a medence amúgy nem egy szülésbarát dolog, lévén sehol nem lehet kitámasztani lábbal... vagyis a mi kádunk sokkal alkalmasabb volna, de ezt tegyük félre... de ha ez van, akkor ezt fogom elfogadni, és boldog leszek, ha sikerül.

Ha nem, akkor két utat látok, ami viszont egészen biztosan csak a szülés pillanatában lesz majd igazán egyértelmű. Mint ahogy mindig, most is szeretném a vajúdást ameddig lehet, itthon csinálni. Eddig még sosem indult úgy szülésem, hogy elfolyt volna a magzatvíz... így erre volt időm, és mindig beértünk a kórházba. Ha most sem történik másképp, akkor addig maradunk, amíg lehet. És aztán meglátjuk.
Nyitva hagytam a lehetőségét annak is, hogy úgy döntsek, bemegyünk, és állva, fekve, bárhogy szüljek (tudom, hogy ez a baba is gyorsan érkezik majd), végülis nem tart az olyan sokáig, hogy ne lehessen elfogadni bármilyen helyzetet (elkezdtem dolgozni rajta :))... hamár vízbe nem engednek...
és annak, is, hogy végül úgy döntsek, itthon bújik ki Lelle.

Ez utóbbinak feltétele minden, ami egy otthonszülésnek is feltétele, vagyis ha befordul, és ha minden egyéb jel arra utal, hogy komplikáció mentes szülés várható. Bármi egyéb teljesen felülírja a vágyakat. Hiszen a legfontosabb, hogy egészségesen világra jöhessen.

Most nyugodt vagyok. Nem kell döntenem, nem kell harcolnom, és nem kell elengednem semmit. Egyelőre...

Go Genting

Van egy hely Kuala Lumpurban, amit úgy hirdetnek a buszok óriásplakátján, hogy az emberek hosszúujjúban vannak rajta. Nocsak... ja és nem pláza az említett spot.
A Genting Highland egy olyan hely, amit a pénzszórásra, szórakozásra találtak ki, sokan, még a helyi Nintendoszülők is elrettenve mesélnek róla, hiszen itt minden van, ami péztrárcaürítő, kaszinó és élménypark, hatalmas bevásárlóközpontok, stb...

Igy néz ki, de persze számunkra nem is ez a lényeg... (van egy élménypark, amihez a gyerekek még kicsik, de van pl. vizividámpark is, amihez talán nem) hanem hogy hűvös van!!! Mivel az egész egy hegy tetején található, (háztól házig fél óra autóút) a klima jelentősen megváltozik, mire felérünk. Hosszú ujjúban, zokniban!!!, zárt cipőben is jó érzés lenni, és nem utolsósorban jó nagyot lehet szippantani a rég vágyott friss levegőből. (még egy hely van itt Malajziában, ahol hasonló az élmény, a Cameron highlandsen, a teaföldeken, de az jóval messzebb van tőlünk)

Ami miatt ma Dani mégis ezt a programot választotta a gyerekeknek, az a cable car, vagyis a felvonó, amivel a hegy tetejére fel lehet jutni, varázslatos erdők felett, Hanna legnagyobb örömére, aki hetek óta kéri, menjünk vonatozni. Azt nem tudom, mekkora élmény volna, ez mindenesetre mindannyiuknak az volt, hivtak, ahogy felértek, hogy szuper. :) annak ellenére, hogy a végállomás egy hatalmas pláza gyomra, ahonnan ki kellett verekedniük magukat, hogy eljussanak ahhoz a buszhoz, ami elvitte őket arra a helyre, ami a mai nap felnőttprogramjára szállitotta őket, és ami miatt kicsit fáj a szivem, hogy nem lehetek velük...

A hegy oldalába épült hatalmas kinai templomhoz kirándulnak ugyanis, ami fentről ilyen:

Bár a templom nagyjából velem egyidős, vagyis semmi őse nincs benne, jellemző, hogy az érzést, hogy ebben az ősi kultúrában kirándulunk, nem befolyásolja. Hogy a gyerekek milyennek látták, majd leirom délután, ha hazaértek. Mikolt a telefonban nagyon lelkesen mesélte, hogy gondolával utaztak :):)

Ágyban

Dani szombat reggel, mikor vinnyogva könyörögtem, hogy vegye el mellőlem Áron, mert ha még egyszer meg kell szoptatnom biztosan cseppfolyóssá válok, rámparancsolt, hogy két napig meg ne mozduljak.
Nem volt nehéz nemet mondanom, akkor épp a számat sem tudtam résnyinél nagyobbra nyitni, aludtam tovább. Vagyis félálomban küzdöttem a gondolataimmal, nem voltak épp rózsásak. De az ágyban töltött nap végére már néha úgy rémlett, valamicskével javul az állapot. Legalábbis nem hánytam, és este enni is kívántam már...

Ma reggel Dani és Peti újra kettesben vitték el a gyerekeket, én pedig maradtam. Lassan dél van, és határozottan úgy érzem, hogy megmaradok. Annyira jólesett olvasni az üzeneteiteket, és tény, hogy nagyon fontos, hogy amennyire lehet kipihenjem magam, megtaláljam azt az időt, ami csak rólam szól, amiben töltekezhetek, erőt gyűjthetek... Nem könnyű, hiszen Petin kívül, akinek ráadásul nem dolga (legalábbis az a célom, hogy sose érezze, hogy dolga) hogy segítsen, Devi van kéznél, és épp az ilyen vészhelyzetekben nincs mellettünk a család, csak lélekben, gondolatban...

Mi választottuk, hogy így legyen, teszem hát a dolgom, és igyekszem megtalálni az egyensúlyt mindenben, de a helyzet új, tanulnom kell még, mit, mikor, hogyan csináljak. Ha délután lefekszem Áronnal és alszom, akkor az este marad, ami az enyém. Ha nem fekszem le, akkor viszont rövid távon kipurcanok. Dani az elmúlt két hétben nagyon sokat dolgozott, őt sem kérhetem, hogy jöjjön előbb, a pozíciójához képest így is rettentően korán eljön, van, hogy este fél tízkor még jön email munkaügyben... ő pedig jórészt 6 és 7 között már itthon van. Ami nekünk persze késő már, de szemben azzal, ami elvárható volna odabennt, ő is balanszíroz és a mi érdekeinket is szem előtt tartja.

Ezzel együtt kell találnom valami szelepet, ahol leereszthetek, ahogy a rutinom alakulnak már az agyamat sem kell majd állandóan megfeszítenem, hogy legyen ebéd, délutánra elfoglaltság, és talán majd tudok azon elmélkedni, hogy a szabadidőmmel mit kezdjek. :) Egyelőre át kell esnünk az immunizálódás nem kicsit fájdalmas folyamatán, Mikolton látom, hogy sokkal ügyesebben küzdi már le a szervezete ezeket az akadályokat. Én pedig tény, mint az utolsó a sorban (most is ágyban fekve hála a végre bevezetett internet mindenhová elérő létének) fekszem, és készülök a jövő hétre, amikor Dani újra két napig távol lesz... :( de legalább a hét vége felé, addigra pedig biztosan meggyógyulok...

Nincs ma kedvem címen gondolkodni...

Ma reggel olyan gyenge voltam, hogy a szememet sem tudtam kinyitni.
Elkaptam a gyerekektől a virust, utoljára talán Áronnal voltam ennyire rosszul. Persze pocakkal az ember sokkal jobban elfárad, pláne, ha annyit csinál, mint pocak nélkül... és nyilván nem segít, hogy szoptatok, és cipelek, és közben egy baba növöget odabenn, aki elveszi, ami jár neki.
Nekem mi marad...
Kicsivel több odafigyelés magamra, ez a lecke... hogyan kell, nem tudom. De ha már megtörtént, szerencse a borzalomban, hogy hétvége van, és Dani elvitte a gyerekeket, én pedig fekszem.
És nyögök.
Nem szoktam... de ez most nagyon durva.
Hányás, hasmenés, gyengeség, a számat sem tudtam kinyitni, hogy kérjek. Fáj a gyomrom, a hasam, a mellkasom, a hátam, szúr a tüdőm... de nem sorolom tovább, szegény anyukám olvassa... Telnek az órák, jobb valamivel, de gőzöm sincs, hogyan csináljam végig a jövő hetet.
Hinnem kell benne, hogy meggyógyulok. Éjjel nehezemre esett...
És itt tényleg nagyon más betegnek lenni... ismerős tünetek, de olyan egyvelegben, amit sosem éltem még.
Lelle Róza jól van, legalábbis mocorog, és ez megnyugtat...

Zuhog az eső

Egy hete nem voltam a kerítésen kívül, és két napja a lakásból sem mozdultam ki. Olyan fura, hogy a bezártság érzés ellenére nem esik most rosszul, hogy nem megyek, pláne, hogy eszembe sem jut igazán alkalmas elfoglaltság, ami tölt is, és jó is. Plázába menni pedig... hűűű de elég volt.

Most viszont egyedül vagyok, Dani és Peti elvitték a gyerekeket, elképesztő, hogy csend van, és mégsem alszik egyik sem. Nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára, bár ne lennék vacakul...

Kint ömlik az eső, nem tudom merre csavarognak, de mintha ismét az esős évszak kellős közepén lennénk, három napja menetrendszerűen a délutáni alvásba hasít bele a dörgés, az, ami Mikoltot sikítva rohanós, mamájábabújós formában rántja ki az ágyból, és ami az ablakok zörgését is okozza. Az udvaron a kavicsok között megáll a víz, már nem fogadja be a föld, a fű sáros sajnos, ilyen eső odahaza csak ősszel esik. Nagyon érdekes ilyenkor kimenni eső után, mert változatlanul 25 fok körüli a hőmérséklet, és ez számomra megszokhatatlan :).

Auntie Julie

Délután csörgött a telefonom. Ismeretelen számról kerestek, kíváncsian néztem a kijelzőt, ki lehet az.

Hanna óvónénije keresett bennünket, mert Hanna nem volt oviban csütörtökön és pénteken (beszéltünk már erről, hogy úgy tervezem, hogy csak három napot megy hetente eleinte, de mert csütörtökön medencéznek, úgy volt, hogy a héten már megy csütörtökön is), Danit pedig látta a közértben a két kisebbel.

Aggódott Hanna miatt, mert több gyerek is beteg.

Jólesett, hogy számon tartja Hannát, hogy számít, megy-e vagy sem. Hanna egyébként jól van, és remélem marad is, hogy mehessen hétfőn. Két hányás között csütörtökön éjjel azzal volt elfoglalva, hogy mehet-e másnap, mert szeretne. Azt hiszem jó helyre került valóban.

Mindennapi csodák

Két hónap után, ma este megérkezett az internetguru és beüzemelte a kapcsolatot.

Elképesztő előrelépés ez azok után, hogy eddig nyitott ablanál, mobilnetet kilógatva próbáltunk több, de inkább kevesebb sikerrel rákapcsolódni a világot jelentő hálóra. Mától miénk a világ!!! Pezsgőbontás, petárdadurrogtatás.

Optimizmus

Negyed kettő, hajnali...
Danival egy végeláthatatlan kör email írásán, accountok nyitásán, tesztelésén túl ülünk a konyhában és már nem csak a maláj rendszerek megbízhatóságában nem hiszünk, hanem úgy általában semmilyenben sem... (leszerepelt ma a paypal), ő egy félresikerült kenyeret próbál kikényszeríteni a sütőformából, míg én egy utolsó posztot olvasok épp, töltekezésképpen.
Áron köhög.

D, miközben keményen küzd a bennragadt, megkövesedett masszával: - Áron sír.
Én: - Nem sír, csak köhög...
D: - De mindjárt fog.

Magyarázzam még? :):)
Áron persze alszik...

Úgy tűnik, elég volt csak megemítenem...

Egészen boldog volnék, ha nem kezdene a blogunk egy egészségi állapotunkat bemutató helyzetjelentés halmazhoz hasonlítani, de sajnos egyelőre nem tudok lényeges változásról beszámolni, viszont mindenki kidőlt...

Vagyis Dani jól van, Mikolt is egészen gyógyulófélben, Hanna viszont este és éjjel is hányt, bár láza nincs, de nem volt megnyugtató az éjszaka. Ma nem ment oviba, és alapvetően jó a kedve, enni nem sokat akart, és köhög is kicsit.
Áronnak javulóban a köhögése, az első este óta nem volt fulladásos jelenet, bár horkol, mint egy felnőtt férfi, és egyfolytában forog az ágyban, többnyire a lábunk között köt ki. Ha köhögve ébred sír, egészen biztos, hogy fáj a torka, vagy a köhögés maga.

Peti is kidőlt, szerencsére a coldrex neki segít, most nincs láza, csak a közérzete rossz és a torka fáj.
Azt hiszem én vagyok a legvacakabbul, szívem szerint egy szanatóriumban tölteném az elkövetkező két hetet legalább, nagyjából egy hete éjjel váltakozva hol extrém őrültségeket álmodom (pótolva a kimaradt órákat), vagy valamelyik gyerekhez kelek hányást takarítani, vigasztalni, itatni... egészen szürreális egy nagyon valósnak tűnő álomból, ami rendszerint magyar vonatkozású átcseppenni ebbe a világba, majd vissza...
Mindenem fáj.

Még két nap és mindenki jobban lesz. Pont.

Köhögős

Még mindig van hová lefelé... sajnos. És való igaz, hogy itt legalább meleg van, de éppúgy, mintha otthon lennénk folyamatosan kering közöttünk, körülöttünk valami betegség.

Tegnap estére Áronnak olyan hangja lett, mint egy ugató kiskutyának, majd éjfél után nem sokkal fulladva ébredt, zihálva vette a levegőt. Előtte is fel fel sírt fél óránként, de mindig sikerült hamar megnyugtatni, és szopival vissza is aludt. A fulladásos esetre Dani rohant hozzá, én kicsivel később értem oda, nagyon ijesztő volt hallani, látni, első gondolatom az volt, ez krupp. Másodpercek alatt rémlett fel bennem mindaz, amit valaha hallottam erről, kikaptam Dani kezéből, és a légkondi alá álltam vele, amit közben Dani hűvösebbre kapcsolt, plusz bekapcsolta a ventillátort is. A hűvösebbre megnyugodott, megszoptattam, lassan rendeződött a levegővétele is.

Szerencsére elhoztuk otthonról a párásítót is, Dani megkereste, egész éjjel ment. Felhívtunk két kórházat, de itt nincs kifejezetten gyerek ügyelet. Sokszor jutott eszembe a László kórház... kicsit nehéz megélni, hogy fogalmam sincs, hová vigyem, ha bármi történik. Felnőtt ügyelet van, de az mégsem gyerek.

Az éjjel végül nyugodtan telt, leszámítva, hogy végig zihált, és hörgött mellettem, de legalább nem fulladt már. Délelőtt elvittem orvoshoz, végigüvöltötte a vizsgálatot, szerencsére semmi komoly, de a krupphoz nem is kell semmi komoly. Kapott szirupot a köhögésre és megnyugtatott a doktor, hogy nem lesz gond ma éjjel. Én pedig temészetesen elfelejtettem megkérdezni, hogy ha mégis elindulnék vele, hová menjek.

Többek között azért is, mert nekem is fáj mindenem, kezdődik az, ami a gyerekeket is kiütötte. Dani sincs jól, nem tudom mikor lesz vége ennek a szériának, de fogytán az erőm, és pillanatnyilag semmi jel nem utal arra, hogy a mai éjjelünk könnyebb lesz.

A többiekről nem írok, a múltkor is sikerült elszólnom magam Áronnal kapcsolatban.

Gönci Lelle Róza

Ez a neve annak a kicsi lánynak, akit a szívemben hordtam, aztán a pocakomba költözött, és ma végül megmutatta, tényleg ő az.
A genetikai ultrahang alapján mindene rendben, belém fúrta a kis arcát, így az orvos képtelen volt róla mások számára élvezhető 4d képet készíteni.
De nem bánom, láttam ahogy fogta a fejét, ahogy keresztbe tette a lábacskáit (a koránál jó egy héttel hosszabb a combcsontja, míg a buksija normális, a pocakja pedig kicsit kisebb), ahogy dobogott a szíve, és a legfontosabb ez, egészséges.

Kifelé jövet leültünk a kórház starbags kávézójában, beszélgetni, kicsit magunkban örülni az élménynek, ekkor dőlt el, ez a neve. Voltak más esélyesek is, de semmi komoly versenytárs. Hogy hogyan dől el a gyerekek neve, számomra ma is megfejthetetlen. Egyszer csak előkerül, és nem enged ellenvetést. És érzésem szerint mindegyiküké illik is a viselőjére.

Lelle Róza lett volna Áron is.
De ahogy a többieknél mindig kiestek az amúgy korábban befutónak vélt nevek, most meglepő volt, hogy végül ez maradt. Úgy tűnik, őt valóban hordozom már egy ideje...
A dédi mondta legutóbb, hogy egyszer nem sokkal Áron születése után említettem neki, hogy lesz még nekünk egyszer egy kislányunk. Kamaszkoromban, talán az öcsémék hatására azt mondogattam, nekem három lányom lesz és majd utána egy kisfiam is.
Dani a liftben lefelé jövet mosolygott... sosem gondolta volna, hogy ennyi gyereke lesz, és ennyi lánya. :)
Áron kiskirályfi marad, és lesz egy pici lányunk is a kicsi meg a mégkisebb mellett.

Miért négy?
Mert ha becsukom a szemem, négy gyereket látok, és mert Dani nem ellenkezett. Mert nekem így kerek a családunk. Mindegy, hogy fiúk-e, vagy lányok, egészen mindegy volt most, hogy milyen nemű lesz, de tudni szerettem volna. Tudni, hogy kire gondolok, hogy nevén nevezhessem, hogy valóságosan készülhessek, készíthessem a gyerekeket is.

Miért Lelle Róza?
Fogalmam sincs.
Négyük közül hármuknak (Mikolt a kivétel) a második neve Dani apai felmenői közül valakié volt. Cserébe (vagy ki tudja volt-e ilyen alku köztünk vagy sem) Dani mindig társam volt a névvel kapcsolatos vajúdásaimban, és elfogadta, a nevet nem én, hanem a babánk választja.
Lelle, azt jelenti lélek. Egészen apró babszem korában Pihének címkéztem.
Áront erősnek éreztem már a pocakban is (egyiküket sem annyira, mint Ájit), Lellét viszont csendes, érzékeny kis gombszemnek. Nagyon érdekes, hogy mennyire nagy a különbség. Hannára hasonlít nekem, Mikoltot még nem fedeztem fel benne.

Sokáig barátkoztam ezzel a névvel, nem amolyan szerelem és vak választás volt, sőt, leírva egészen tegnapig fura volt nekem.
De értek az impulzusok sorra (pl. végignéztem tegnap előtt újra az összes lánynevet, próbáltam nem észrevenni, de mégis így történt, mocorgott, amikor a nevéhez érkeztem. Persze könnyen lehet, hogy az én szívritmusomat követi az ő mozgása, mégis érdekes volt), és végül elfogadtam, elengedtem minden mást, és nagyon megszerettem.
Nincs benne az első száz leggyakoribb név listájában, és tudom, hogy lesznek, akiknek barátkozniuk kell majd vele, mint ahogy anno Mikolt nevével is. De nem bánom, mert hamarosan nem csak egy hangsor lesz, hanem egy babaillatú kis csomag, a legszebb minden Lelle Róza közül. :)

Íme egy mai kép róla, igazából ez két kép, valamiért ezt találta a doktor a legjobbnak a megörökítésre... a bal oldalon a tökéletes gerince, a jobbon pedig az arcocskája látható... vagyis erősen koncentrálva talán valami felfedezhető belőle. :)
Ami biztos, hogy 350 gramm. :)


Köszönöm mindenkinek, aki tippelt, őszintén nem számítottam ennyi játékos kedvre.

Karen

A tegnapi találkozásról akartam írni, míg el nem marad. Véletlen volt, de hiszem, hogy véletlenek nincsenek.
A hordozóért a város másik végébe kellett mennünk, eredetileg csak Dani ugrott volna el érte, de a tulajdonosai nem voltak odahaza kora délután, így alvás után felpakoltuk mind a hármunkat és együtt indultunk neki. Áron majdnem végig sírt, nem rajong mostanában az utazásért, mára már azt is sejtem, hogy a betegség bújkált már benne, nem voltam felvillanyozva, mire odaértünk.
Kavarogtunk is egy sort, mire megtaláltuk az amúgy barátságos, eddig ismeretlen kisvárosi hangulatot, bár emeletes házak közé cseppentünk, keskeny utak voltak mindenfelé, sehol autópálya, gyalogosok sétáltak, megnyugtató volt kifelé bambulni.

A lakópark, ahová érkeztünk, kellemes háromszintes házakból állt, sok zölddel, és két kis játszóval, az egyiken senki sem volt, míg a másik tömve gyerekekkel. Megálltunk a ház előtt, de kiderült, még negyed óra, mire hazaérnek, nem maradt más hátra, minthogy kipróbáljuk a kisebbik játszót.
Áron elfoglalta a helyét a hintában, közben nagyra nyitotta a száját, amikor Dani megkínálta rotival, azzal az indiai tésztafélével, ami majdnem olyan, mint a mi palacsintánk. Nagyon szeretjük. A lányok rohangáltak, csúszdáztak, egyszer csak egy szőke hajú, fiatal nő közeledett, két szőke kisfiúval. Annyira meglepődtem a látványon, hogy nem tudtam levenni a szemem róluk, és ők is valószínűleg eléggé elcsodálkoztak, amikor megláttak bennünket. Ez itt nem egy fehéremberes környék.

Természetesen beszélgetni kezdtünk, közben megérkeztek az eladók is, két éves Hanna lányukkal :), az üzletet is nyélbe ütöttük, a hordozó tökéletes... Aztán magun k maradtunk fehérek, másfél óra telhetett el, míg csak mondtuk és kérdeztünk és hallgattunk és szívtuk magunkba azt az energiát, amit az ad, ha hasonlókkal találkozik az ember. Akik a mit együnk és hol dolgozunkon túl valami mást is szeretnének a világban, akikkel meg lehet élni mélységet, első találkozásra is akár.
Karen és a férje amerikai, San Fransiscoból jöttek a cunami után Indonéziába, hogy segítsenek az újjáépítésben. A férfi, akinek a nevére nem emlékszem... baptista tanító, most a közeli templomban dolgozik. Ebből a szempontból talán mások, és talán sokadikra ez ki is derülhet majd, akkor és ott úgy éreztem, végre olyan ez a találkozás, ami mindkettőnknek ad, amiben mindannyian magunk voltunk, amiben nem zavart az sem, hogy nekem nem anyanyelvem az angol.

Nehezen akarózott elindulnunk, de ezúttal nem mulasztottunk el telefonszámot cserélni, és őszintén remélem, hogy lesz még találkozás. A lehetőség adott, már csal élni kell vele.

Áron beteg

Majd' az összes figyelmemet leköti ez a tény, nagyon rosszul viselem, hogy nem akar véget érni ez a lánc. Mikolt egy kis zörgőcsontú madárka lett, most épp a hizlalás következik, még köhög, de jó a kedve és iszik is... holnap beszerzek valami tápszert, hogy gyarapodjon, mintha egy kis csecsemő volna...

Áron viszont lázas, három nurofent kapott már, hörög és úgy köhög, hogy az nekem fáj. Aludna, ha tudna, fél óránként ébred, szopizik (ebben van egy jóadag bizodalmam, hogy használ...) aztán alszik tovább. Én meg csak hallgatom, hogy zörög a kis mellkasa, és mintha a hangszálai is be lennének gyulladva. Nagyon rossz... Holnap újra orvoshoz megyünk :(

Kezdünk otthonosan mozogni

December eleje óta foglalkoztat egy kérdés... :):) nem valami földetfelforgató, inkább csak egy vágyam beteljesülésére tett apró lépések sorozata. Egy babakocsi... Aki ismeri a parkunkat, az most nyilván jót derül, aki engem is ismer, az talán hangosan kacag is. :) sebaj, vállalom, babakocsi addikt (is) vagyok. No azért persze nem áll(t) minden a garázsban, amiről úgy gondoltam valaha, dejó volna. Viszont az is tény, hogy a jelenlegi négy közül mindet használjuk is. (Zárójelben a zárójel... mind maclaren, mindet potom összegekért vettem, és a legnyugodtabb szívvel ajánlom, nekem bevált mind... pláne az ikerkocsi, amivel most épp Peti bandukol Hannáért az oviba, és pillanatnyilag csak Mimi ül benne...)

Amikor kijöttünk, eladtam a graconkat, ami az első volt, amiben Hannát tologattam hóban, fagyban, aminek a kagylójában Luca ücsörgött jó sokáig, és amiben Áront altattam odahaza a kis fürdőben babakorában. Eladtam, mert arra gondoltam, ha majd egyszer születik egy negyedik, neki szeretnék egy olyat, amire olyan nagyon régóta vágytam. Egy bugaboo-t. természetesen használtban gondolkodtam, újonnan nagyon meredek.

December elején találtam egy lányt odahaza, aki rengeteg mindennel együtt jó áron adott egy kéket, fekete és fehér póthuzatokkal, esővédővel, napernyővel... és ami a lényeg, mózessel. Emiatt is szerettem volna ezt a fajta kocsit, hogy legyen egy könnyű, de kivehető mózesünk végre... És bár fogalmam sem volt, hogy a pocakomban ki lakik, arra gondoltam, jó lesz nekünk a kék.

Leleveleztük, és nagyon hosszúra nyúlt a vásárlási procedúra, aminek a vége az lett, hogy idő közben a kék-fekete kocsi átváltozott bézs színűre, amilyen eredetileg szerettem volna, így cseppet sem bántam, hogy vártunk. A neheze most következik, mert el kell jutnia a kocsinak ide, Mariék most dobozt keresnek hozzá... Peti hozta volna, de a repülőre feltenni drágább lett volna, mint a posta...ki érti ezt?

Viszont ehhez a kocsihoz nincs alapból hordozó, ami nekem fontos, mert könnyebb rövid távon a néggyel, ha van egy fix dolog, amit egy kis nyaklófejű apróság helyett csak felkapok, és mehetünk, még ha hosszú távon nem is kedvelem.

Nos, a dolog egyszerűnek tűnt, vegyünk egyet otthon, és majd bekerül a dobozba. Többek között azért is, mert a teszveszen harmadáron lehet kapni ahhoz képest, amibe itt újonnan kerül. És mert az ebay itt nem nagyon működik, ebben gondolkoztam.

Mígnem meséltem Daninak a vergődésemet, hogy hogyan fér bele minden abba a dobozba, ráadásul a súly...blablabla, mire lazán azzal jön, nézzem meg itt helyben használtan. Jójó, de nem megy, mondom, nincs ebay, illetve van, de semmi sincs rajta. No persze, mert ők a saját teszveszüket használják, a mudah.com.my-t. Ezen még lakások és autók is cserélődnek, gyakorlatilag minden van. Dani is az autókeresés közben akadt rá az oldlara. (még mindig folyamatban az autóvásárlásunk...)

Még aznap este jól meg is néztem magamnak ezt a mudaht, és rá is leltem arra, amit kerestünk. Színben, árban, állapotban is tökéletes, egy hibája van csupán, hogy nincs meg a naptetője, így azt most vadászom külön, esélyes, hogy angliából érkezik majd...

Egy nap alatt találtam, írtam az eladónak, aki válaszolt is, így tegnap estefelé el is mentünk érte. :) Mintha csak otthon lennénk :):) Hazafelé elgondolkoztam (mert azon kívül, hogy ezt a bótot sikeresen abszolváltuk, még egy egészen fantasztikus találkozásunk is volt egy amerikai családdal közben... de erről a következő posztban hosszabban), hogy három hónap ittlét után mennyi mindent tudunk már, ami első pillanatban teljesen irreálisnak tűnt... pl. hogy valaha úgy fogom érezni, hogy otthonosan mozgok ebben a világban.

Csere

Mikolt gyógyul. Szombat estére a lázának nyoma sem maradt, az orra folyik, de a kedve jó. Megúsztuk antibiotikum nélkül.

Ellenben Áron estére belázasodott, ami simán lehet a foga miatt is, bár köhécsel is. Jajj de jó lett volna némi szünet, esetleg egya hosszabb távú egészséges periódus...

Áron szókincs

A fiúk tegnap hagytak írni, az összes gyerekkel foglalkoztak, illetve Mikolt nagyrészt aludt nap közben. A termés alább olvasható, ők meg azt mondták, ne írjak ennyit, mert nem győzik elolvasni. Így ma csak egy rövidet, Áronról, és a nagyon lassan induló beszélőkéjéről.

Breaking news... Áron olyan nyafka, és olyan matricagyerek, hogy Dani belenyúlt a szájába, ellenőrizni a megérzését. Mivel abban a hitben éltem eddig, hogy ha nem is szimmetrikusan, de azért nagyjából a két oldal leköveti egymást, most, hogy hét fogú, a bal alsó kettes következik, de annak nyoma sincs. Nos a nyúlkálás eredménye... A felső négyesek csücske már kint, és a jobb alsó négyesé is, alul duzzadt mindkét oldalon... így már mindent értek...

De hogy a szókincs is lejegyzésre kerüljön. Az eddig csak és kizárólag, valamint generalizált hemm, amm mellett megjelent az a is, ami azt jelenti, ott. Főleg a játszótér felé menet használatos, de ha ki akar menni a kertbe hintázni, akkor is használja. Hozzá felhúzza a vállát, mutat a mutatóujjával, közben a hüvelykje is kiáll. :):) Nagyon édes.

És akkor ez első igaziak: vauvau, papa és to, vagy a-to, a végén felkunkorítva. No és persze hemm minden mennyiségben :):)

A beszédértés terén sokkal előrébb járunk, gyakorlatilag mindent ért, naponta tesztelem, de olyanokat is megért, hogy hozd ide a labdát, és tedd be a polcra, vagy hogy ott van a könyv a kiskonyha mellett. Hihetetlen. Ha nem lenne ilyen nyüszke, egész nap élvezném ezt a korszakot. Node gyorsan túl leszünk rajta, ha ilyen tempóban halad a fognövesztéssel...

Megint orvosnál

Ma délben, mert Mikolt egész délelőtt aludt, elvittük az orvoshoz.
Dr. Veelan felesége rendelt, egy filigrán, gyönyörű indiai nő, alig harminc szerintem, tiszta tekintetű, csillogó fehér fogakkal, angol angolsággal. A fiatalsága ellenére úgy éreztem, hogy tapasztalt, megbíztam benne az első pillanattól kezdve. Annyira jó volt látni, hogy annak, akit amúgy is kedvelek milyen szép, okos, figyelmes felesége van... egyébként Veelan is ilyen tisztatekintetű.

Miminek az egyik oldalon piros a torka, nem iszik, így a lázát nem tudom kontrollálni, magától változik, hol 39, hol 37.5. A tüdeje tiszta, a köhögés ellenére. Legalább negyed órát töltöttünk bent, a zömét beszélgetéssel, a megoldást és az okokat keresve. Mert a három nap kivárást a doktornő is osztotta, és egyáltalán nem akart antibiotikumot adni, pláne, hogy nemrégen kapta meg élete elsőjét. Túl közeli ez a mostani betegség az előzőhöz. A biztonság kedvéért kaptunk egy adag augmentint, por formájában, amit fel kell oldani, de nagyon szeretném ezúttal elkerülni. Annál is inkább, mert most úgy tűnik, hogy sokkal jobban reagál a szervezete az öngyógyító törekvéseimre, már csak innia kellene...

Sokat aszik, az imént Dani meséjébe aludt bele, az új hallgatta, és bár szerintem nem érti még, mégis varázslatosak a szavak... Zoli, köszönjük. (kár, hogy nincs dedikálva, de majd egyszer elvisszük hozzátok személyesen :)). Szeretném, hogy holnapra múljon a láz.

Lion dance

A kínai újévről még egy posztnyit szeretnék írni, noha a máig tartó éjszakai petárdázások lassan felőrlik a hitemet, hogy egyszer lesz nyugodt esténk is. Aki kínai környéken él, az így járt... Az ünnep 15 napig tart, ami azt jelenti, hogy elvileg hivatalosan ma lesz az utolsó nap, de hétvége lévén gyanítom, még vasárnap este is élvezhetjük majd a hangoskodást.

Ami miatt viszont nem bánom, hogy ezt az ünnepet is megéltük itt, az a lion dance. A helyi újságban az ünnepek felsorolása közé egy mondatos kitérőben beszúrta a szerkesztő, hogy ha a közelben van ilyen, akkor mindenképpen menjünk el, és nézzük meg.
A park bejáratánál már jó régóta kint volt az óriás plakát, miszerint 15-én délután 4 és 6 között a bevásárlóközpont előtt kerül megrendezésre, és mert aznap Dani itthon volt, Mohamed próféta születésnapja miatt munkaszüneti nap volt... esélyesnek láttam, hogy össze tudjuk szedni a gyerekeket időben.
Hanna napok óta készült már, nagyon kíváncsi volt, nem csodálom, a kép alapján igencsak sejtelmes volt a tartalom.

Ötkor értünk a parkolóba, egy része le volt zárva, hatalmas tömeg hömpölygött, így Dani jobbnak látta visszamenni, és itthon leparkolni. Milyen jó, hogy ilyen közel lakunk. A tömeg az utcaszinten sorakozott, esernyőkkel felszerelkezve, nemrégen esett az eső, és a tűző nap, ami az esőt felváltotta sem volt sokkal kíméletesebb. Az esernyő kettős funkciójáról még nem írtam, de sokan ezzel járnak, a nap ellen védik a bőrüket, lassan itt az ideje nekünk is beszerezni egy családi méretűt.

Az emeleti körgalérián is rengetegen álltak, a műsor már egy órája tartott. Meglepő módon a maláj nemzeti együttes volt a fellépő, két részletben adták elő a "sárkánytáncot", ahogy Hanna nevezi, az elsőről lemaradtunk, de a másodikat hamarosan elkezdték.

A téren kínai dobosok verték a ritmust, középen többféle magasságú oszlopok, amiken az oroszlánok ugráltak a dobszóra. Elképesztő akrobata teljesítmény, hiszen két embert köt össze az oroszlán teste, a hátsó nem lát semmi, kivéve a földet, az első pedig az álarcon keresztül lát csak. Ráadásul két oroszlán táncol egyszerre, egymást kergetve, iszonyú ütemesen. Legalább húsz percen keresztül "ropták", ehhez tűző nap, és legalább harminc fok társult, közben néha dörgött az ég, és hatalmasakat villámlott, fantasztikus élmény volt. A lányok a nagyfiúk nyakában ülve tátott szájjal figyelték a műsort, aminek a végén gyakorlatilag végszóra hatalmas vihar kerekedett, szürreális keretbe foglalva az amúgy is szokatlan látványt.

A tánc végeztével az oroszlánok, és a dobosok végigvonultak az üzleteken, mindenhol lejtettek néhány percet, mandarint zúztak, papírt téptek, nyilván a jó bevétel ösztönzésére. Kb. mint nálunk húsvétkor, itt is jutalmul kis piros zacskókat kaptak, benne pénzzel.

Örülök, hogy láttunk ilyet is, valamivel megint értelmezhetőbbé vált a kínai kultúrának egy helyi szelete. És íme a dekoráció, ami a tigris évéből a nyúl évébe való átmenetet reprezentálja, a maga kicsit gyerekes módján... Igényes, és nagyon jellemzően too much. :)

Érdemes végignézni a tömegen, csupa ázsiai arc, nem csoda, ha a mi szőke gyerekein mindenkinek mosolyt csalnak az arcára. :)

Elephant sanctuary

Íme egy visszadátumozandó bejegyzés február 2-ára...

Dani csütörtökön és pénteken nem ment dolgozni, a kínai újév okán ezt a két napot szabadnapként adják itt. Arra készültünk, hogy lemegyünk Melakába, de mert nem kezdtük elég korán a szálláskeresést,és mert ez a város alapvetően az itteni kínai kultúra bölcsője, nem is csodálkoztunk igazán, hogy minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyult.

Így végül arra jutottunk, hogy a négy napból kettőt kirándulással töltünk, kettőt pedig itthon. Tulajdonképpen csak az riasztott egy kicsit, hogy mindkét kirándulás több, mint 100 km utazással kezdődik és végződik, és ezeket a távolságokat egy nap kétszer kell az autóban tölteni.

Mondanom sem kell, hogy belevágtunk, és minden félelmem ellenére nagyon jól sikerült minden, a gyerekek elfáradtak ugyan, de nekik is élmény volt, a második túránkra már nagyon rutinosan egy doboz játékkal és két napra elegendő rágcsálnivalóval, ennivalóval készültem... de kezdem az elején.

Régóta készültünk már az elefántokhoz, bár ezt először Szilviékkel terveztük, ők mostanában nem jártak erre. :) A háztól gyakorlatilag autópályára lehet állni, és majdnem végig ezen lehet menni, így a táv egy-másfél óra alatt abszolválható. Ha nincs egy utazásellenes egyéves, aki az első húsz perc után inkább világfelfedezni vágyott, és ezt hangos nemtetszésnyilvánítással adta tudtunkra, olyannyira szívszaggatóan, hogy meg kellett állnunk, kivenni, sétálni, megnyugtatni. Az út zömét végül alvással töltötte, de erősen elgondolkodtam, hogyan lesz ez hazafelé, illetve két nap múlva, amikor majd Melakába szeretnénk eljutni.

Az autópályát elhagyva az út a dzsungelen keresztül vezet, a másfél sávnyi út mentén itt ott cölöplábakra épült, favázas, pálmalevél oldalú kunyhók állnak. Az Asli Orangok, vagyis a helyi őslakosok élnek itt, elképesztően más világban, mint alig 100km-re KL-ben a bevándorlók... Szeretem nézni ezt a természettel szorosan összenőtt, kicsit idegen, de az őszintesége miatt mégis szívemnek kedves világot, látni, hogy bizonyára megküzdenek nap mint nap a kiszolgáltatottsággal, és elgondolkodni, vajon mivel töltik az idejüket...

Az út végén az elefántpark sorompója nyitott karokkal várja a látogatókat. Új építésű fogadóház, ahol be kell jelentkezni, és adományt lehet hagyni, a látogatásért ugyanis nem kérnek semmit. Pedig program van bőven, minden nap kettőtől részt lehet venni egy kis bemutatón, a folyóban fürdő elefántokat lehet látni, etetni lehet őket, és végül egy körre a hátukra ülni, és ha a folyó is úgy akarja, akkor még fürdeni is lehet velük.

Majdnem ebédidő volt, mire megérkeztünk, megnéztük az életkoruknak megfelelően elkülönített kisebb, nagyobb, hatalmas állatokat, megetettük őket mogyoróval, ezt a gyerekek, Áronnal az élen nagyon élvezték. Megebédeltünk (valamit elszámolhatott a hölgy, mert bár olcsó volt a hely, három üdítőért és négy tál ételért fizettünk 17 ringitet, vagyis nagyjából 1200 forintot...), aztán kettőre visszamentünk a parkba. Nagyon meleg volt, én alig győztem ülve, de a többiek lelkesen várták a műsort.

Hamarosan meg is érkeztek a dzsungelből az elefántok, az idomárok hátán. Bemutatkoztak, majd leballagtak a folyóba megfürdeni. Megetettük őket, papayával, uborkával, és következett az elefánton lovaglás. Rengetegen voltunk, így egy kicsit turistalátványosság érzésem volt, és sajnáltam az állatokat, akik csak köröztek az erre kialakított karámban, hátukon a lelkes emberekkel, fényképezőgépek kattogtak... és újra megállapítottam, ha a természetben szeretném látni őket, máshová kell mennem, gyerekek nélkül, és még ott se biztos, hogy nem botlok bele másokba, akiknek ugyanez a vágyok...

Jól elfáradtunk, de még hátra volt a folyóban fürdés. Mi erre nem vállalkoztunk, részben, mert nem volt nálunk fürdőruha, részben pedig mert nem volt túl vonzó... pláne, amikor kiderült, ez pusztán arról szól, hogy az elefánt leveti magáról az épp felkászálódott lelkes népet.

A hazaút kicsit gördülékenyebben telt, mint az ide vezető, mind elaludtak, tele élményekkel, jó koszosan, és fáradtan.

Kis Mikoltunk két és fél éves lett

Az első dolog, ami eszembe jut róla Dani egyik megjegyzése, miszerint Mikoltunk olyan, mint az arzén. Kis dózisban gyógyszer, nagy dózisban halálos... Van egy pólója, amire ez van írva, little monster. Mindez világoskék alapon kedves kis virágokkal, színes pillangóval. Amikor a múltkor ez volt rajta, állandó mosolyoghatnékom volt, annyira jellemző rá ez a kettősség. Az édes, gyöngyszemű tündérem, aki olyan durva, hangos, és akarnok tud lenni, amire csak egy meglett felnőtt volna képes.

Mikoltot itt érte a kettőésfeledik évfordulója. Rengeteget változott, mióta eljöttünk otthonról, köszönhetően az új környezetnek, a dackorszak is előtört, de olyan elemi erővel, hogy azt lekövetni esélyem sem volt. Próbálgatja a türelmemet, feszegeti a határokat, mindezt oly Mikoltosan teszi, hogy este, amikor elalszik, mégcsak morcos sem tudok lenni rá. Ilyen a természete, az első pillanattól tudtuk, ő az erősebb, és persze könnyű volt vele kisbabaként, mert mindent jelzett és pontosan értelmezhető volt, mit szeretne. Most is így van ez, csak most hajmeresztő dolgokról van hasonlóan konkrét elképzelése, olyankor nem ismer nemet, talánt, majdot... semmit sem.

Január elseje óta beteg. Jelzés ez nekem, mert bár erősnek tűnik, mégis ő a leggyengébb sok szempontból. Talán mert ő szopizott a legkevesebbet, talán mert annyira hozzánőtt Hannához, hogy hannát képezi le, és az ő szenvedéseit forgatja maga ellen, talán mert középsőként tényleg neki jut(na) a legkevesebb. Így nyilván sokkal több figyelem jut rá, de ez mégsem megoldás, ráadásul aggasztó is. Neki a legnehezebb, ő még nem mondja, az ő nyelvét nem beszélem olyan jól, mint a többiekét. Mégis nehéz látni, hogy szívesen rombol, bánt, és semmi sem használ, ha épp ilyen kedve van. Akármeddig képes elmenni, a küzdelemben a halál nemes, neki pedig úgy tűnik nincs félnivalója.

Bizonyos szempontból baba még, és keresi a biztonságot, szeretem, amikor végül úgy dönt, mégiscsak mi vagyunk a pont az életében, és hozzánk bújik, néha még puszit is ad. Sokszor egy egy film kapcsán eszünkbe jut, vajon milyen kamasz, felnőtt válik majd belőle, nekünk mindenesetre edzés a vele való lét, ami a legtöbb esetben valóban szórakoztató.

Mert Mimi az egyik legszínesebb foltja a családnak. Elképesztő ötletei, mondásai vannak, ezeket még rögzíteni sem tudom, de abban a pillanatban annyira meglepően szellemes, hogy csak ámulok. Nem beszél tisztán, de olyan szavakat használ, mint Hanna, ettől még mókásabb az összhatás. Egy tegnapi kérdées megmaradt, azt kérdezgette Danitól, hogy pizsamában ugye nem lehet bemenni a medencébe. Dani nem válaszolt egy darabig, mire Mikolt a legkedvesebb hangján kérte: Papa, válaszolj nekem... :)

Kismacska, aki akkor bújik, ha kedve van, de ha nincs, akkor jajj annak, aki erőszakoskodni akar vele. Elengedhetetlen kellék lett a paplan, sokszor hozza, ráfekszik a nappali közepén, tényleg az az ember érzése, hogy egy kiscicával él együtt. Kicsike még mindig, bár ez itt ázsiában fel sem tűnik, itt a korosztályában szinte magasnak számít. 12 kiló és 92 centi.

Jóevő, jólalvó, de ezekkel sosem volt különösebb gond, az egyetlen, amire figyelnem kell, hogy igyon eleget, mert neki az ivás egy korty, pedig itt, és pláne mostanában nagyon jó volna, ha magától és sokkal többet inna.

Igazi lány, ha ruhát vesz fel, odamegy az apjához, hogy nézd, milyen csinos vagyok. :) Amúgy pedig egy kicsit sem érdekli, ha leeszi magát, ő az, aki biztosan kiönti, kiborítja, leönti, leejti az ételt, egy könnyed "boci", vagy bocsánat követi ezt, vagy semmi. Előbbieknél nem tudok rá haragudni, pláne, amikor hozzáteszi, véletlen volt, nem figyeltem eléggé. :):)

A játékai jellemzően Hanna által vezénylet dolgok, együtt babáznak, építenek, ragasztanak, rajzolnak, mesélnek, de ha egyedül van, akkor sokszor csak keresi a helyét, magától nem szeret elkezdeni semmit, kivéve a hintázást, és néha a szerepjátékokat. Ha elmerül, akkor viszont hosszan játszik, nagyon szeretem nézni ilyenkor, ahogy folyik a halk, szinte észrevétlen belső monológ, pakolgatja a kiskanalakat, a kiskonyhában, instruálja a babákat, és mesét olvas magának.

Az angollal nagyjából úgy halad, ahogy Hannától hallja. Bármit megjegyez, így ő is számol már tízig, és néhány nótát is énekelget.

A mozgása rengeteget fejlődött. A kis cserebogárból egy állandóan próbálkozó, ügyes kis emberke lett, bár rettenetesen óvatos, legalábbis a szavai, amit a leghajmeresztőbb mutatványok közepette használ erre utalnának, ha nem látnám, közben csak felmászik a kissziklára 8közben mondogatja, hogy ő még kicsi és a nagy szikláról lepottyanna és jól megütné magát :):)). Úszik is, karúszóval, úrikisasszony módjára, a fejét kitartva, de nagyon ügyesen, és nagy kedvvel. Hintázik, magasra kell lökni, elréved olyankor, imádom a kis csücsöri száját.

Szeretem azt a módot, ahogyan a világban van, tanulni lehet tőle, hogy a fontos dolgokért ki lehet állni, a többi pedig cseppet sem érdekes.

Hosszúhajú lett, kibújt az összes foga, észrevétlen, csillagszemű, kompakt kis bogár. Szintén észrevétlen tudja az összes színt, számol, elkezdett öltözni. És hogy mit szeret? Őszintén szólva, bármit és semmit sem igazán. Azt hiszem ő egy igazi életigenlő, minden helyzetben a legjobbat kereső, abból a legkellemesebbet kihozni törekvő kismacska. Akit fel kell venni két lépés után, mert elfárad, akinek megvan a maga világa, elképzelése, semmihez sem ragaszkodik, csak és kizárólag a paplanjához... na jó, meg a cumihoz. Sorolhatnám, hogy szereti, ha olvasunk, ha építünk, de ugyanígy szereti, ha békén hagyjuk, és tépegetheti(né) a könyveket... :) Izgalmas világ az övé, tényleg. :)

1056

Ennyi bejegyzés született, mióta írom ezt a kis naplót...

Visszaolvastam egy pár bejegyzést, nemsokára születésnapom lesz, sokmindent kértem már magamban, de most jöttem rá, mi hiányzik ma... A humorom... kérem vissza.

Dolgozni fogok rajta, bár persze az anyanyelvemen sokkal könnyebb ezt megtenni a hétköznapokban, de majd gyakorlok :) Mindenesetre önkritikát gyakorolva, túl komoly lettem, túl fontosak a dolgok körülöttem, és ez súly. Úgyhogy szeretném kicsit letenni. Akkor most mégis van valami újévi fogadalmam? A tavalyi is jól sikerült :):)

(képeket a bejegyzésekhez holnap fogok tudni feltölteni, addigra sikerül talán feljutnom a másodikra)

Egy cikk és a gondolataim hozzá

Viki átküldött ma egy cikket, ami a mostani életünk szempontjából olyannyira releváns, hogy bár aludnom kellene, mégis lejöttem, hogy az egyelőre még formálódó gondolataimat bepötyögjem ezügyben.

Talán érdemes előbb a cikket elolvasni (ez az a könyv, amiről a múltkor cikkeztek a time outban és említettem egy posztban már), és csak utána az én gondolatrohamomat... itt található. Egy kínai nő könyve arról, miért olyan sikeresek a kínai és mellesleg az ázsiai gyerekek szemben a nyugati kultúrában növekvőkkel, mik a főbb különbségek.

Az én részem... Amikor otthon arról gondolkodtam, milyen lesz itt élni, tudtam, ez Ázsia, más, de egészen pontosan nem volt képem arról, miben, hogyan más. Ha lett volna időm, energiám többet foglalkozni a kérdéssel sem tudom, vajon másképp döntöttem volna, bár bevallom, elég sok álmatlan éjszakám van azóta, hogy Hannát elindítottam az itteni világban. Hiszen nem itt nőttem fel, hiába is tudnám agyból, mit jelent itt élni, előbb megélni kell, ezen keresztül megérteni, lexikális tudás nem elegendő.

Miről beszélek? Arról a rendszerről, amit a mi lakóhelyünkön, ahol a többség kínai, gyereknevelésről gondolnak, tesznek. A felszínt látva teljesen abszurd elvárásokkal a gyerekeik felé, minél korábban elkezdve az edzést a felnőtt világra, minél kevesebbet megtartva ezzel, akarva, akaratlanul a gyerekkorból. Abból az értékből, ami számunkra európaiak számára érték. Kezdetben azt gondoltam, hogy egyszerűen hiányzik valami alaptvető tudás arról, amit mi tudunk a gyerekkorról, annak sajátosságairól, a fejlődés milyenségéről.

Nem hiszem, hogy itt, vagy bárhol a világban más lenne az aránya a tudatosan nevelő szülőknek, a többség itt is, otthon is inkább elfogadja a társadalom alakította normákat, és úgy nevel, ahogy látta, hallotta, ahogy a rendszer diktál. Vagyis nálunk három évesen mennek a gyerekek óvodába, előtte esetleg bölcsődébe, és csak első osztályban tanulnak betűket olvasni, számolni, írni. Senki sem csodálkozik ezen, mindenki számára természetes ez. Aki tudatosabb, választhat altarnatívákat, de inkább a szelídebb, mint a pragmatikusabb, akadémikusabb véglet az.

Itt az a norma, hogy a gyerekek két hónapos koruktól mással, vagy máshol "nevelődnek", három évesen alapozzák a második nyelvet, négy évesen tízen belül számolnak, öt évesen ismerik az abc-t, és három nyelvet tanulnak. Hat évesen nagyjából a mi nyolc-kilenc éveseink színvonalán teljesítenek. De miért?

Ez foglalkoztat leginkább, a cikkben néhány bagatell válasz már szerepel. Ezzel, mert nem vagyok maláj, kínai, nem vagyok ázsiai nem jutottam előrébb, nyilván megvannak a válaszok, hogy így érhető el, hogy mindig mindenben a legjobb legyen a gyerek, mert így kap megfelelő pozíciót, amivel a megélhetést biztosítja majd maga és a szülei számára. Mindezt egy olyan kultúrában, ahol a család szerepe kiemelkedősen fontos (az ő mércéjükkel ez inkább anyagi vonatkozásban, és a szokásokhoz való ragaszkodásban csúcsosodik, nem egy fajta belső érték, az ember értéke, az összetartozásé, sokkal inkább a fennmaradásról szól, így kívülről, európai szemmel, ami nyilván torz, tele sztereotípiákkal...), és ahol kevés az egyéb opció...

Amin töprengtem, az az, vajon miért gondolják hatékonynak ezt a rendszert azok, akik kitalálták, vagyis azok, akik gondolkodtak azon, milyen legyen. Nagyon fura dolog ez, hiszen a mai Malajzia története nem túl idős, lényegében ötven évre kell visszatekinteni, ráadásul iszonyú erős az angolszász behatás, az oktatásban pedig mindenhol az itáliai hagyományokra hivatkoznak. Vagyis európai mércék, de ázsiai adoptációban. Iszonyú fura és érdekes keveredés ez, ha Hannát nem kellene ebbe integrálnom, akkor sokkal nyitottabb lennék a válaszkeresésre... Abban a városban, ahol minden arról szól, hogy csinálj pénzt, talán nem meglepő, hogy már az óvoda is színtere a versenyistállósodásnak, de vajon meddig tartható az, hogy minden egyén a legjobb kell legyen?

Két izgalmas kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban. Az egyik, a láthatatlan kasztrendszer. Előre megjósolható, hogy ki az, aki takarít, és ki az, aki bankár. előbbi valószínűbben indiai, vagy bevándorolt indonéz, utóbbi inkább kínai. Vagyis ha minden maláj születésű ebben a versenyben vesz részt, mi értelme? A másik, a rugalmasság kérdése.

Érdekes módon, a cikkből az derül ki számomra, hogy elsőnek lenni bárhol a világban az ázsiaiak tudnak majd, hiszen ők a legszorgalmasabbak, kicsi koruktól fogva arra tanítják őket, hogy viseljenek, küzdjenek, kibírjanak, megoldjanak, rettentő okosak legyenek. Mégis sántít ez nekem. Mi az, amit beáldoznak ezzel? Meddig tartható az a szemlélet, hogy a legokosabb a legjobb? Mit jelent okosnak lenni?

Az az érzésem, sokkal fontosabb (és ez megintcsak az európai agyam... más nincs is :)) kreatívnak lenni. Leginkább akkor, ha nem egy városban, egy munkahelyen kell megfeleni egy életen keresztül. Persze ha azt feltételezzük, hogy a gyerekünk KLben fog gyökeret verni, és itt fog dolgozni, valószínűbb, hogy kimagaslónak kell lennie, ahhoz, hogy ő lehessen a prime minister. De vajon ez a tudás alkalmazható-e mondjuk svájcban is? Míg kiszámíthatóak a keretek, nem vitás, az elv működik... de azon túl?

És az utolsó, legfontosabb kérdésem... Mit jelent számukra a boldogság? Az elégedettség? Milyen sokrétű lesz az ilyen gyerekek gondolkodása? Hogyan állnak helyt a szociális világban? Érdekes módon, a felnőttekkel eddig az volt mindünk tapasztalata, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbak, vidámabbak, látszólag elégedettebbek az életükkel, mint mi, magyarok. Van öniróniájuk, játékosak, könnyedebbek. Lehet, hogy az időjárás, a gazdaságuk stabil volta is közrejátszik, de ahogy nézem az óvodában alkalmazkodni kénytelen gyerekeket, nem ez volna az első gondolatom a felnőtt világról.

Egyszerűbb-e boldognak lenni akkor, ha tudom, valamiben én vagyok a legjobb... és nem törődni azzal, amiben nem vagyok jó? Bár a japánok éppen azt fejlesztik a gyerekeiknél, amiben gyengék, mondván, ha jól lovagol, akkor azon nincs mit dolgozni...

Az az ideám, hogy sokkal többszínűek a mi gyerekeink, és mi magunk is. A felszín itt kiegyensúlyozottabb, de hamar a végére lehet érni, nincs túlságosan nagy mélység alatta. Az elsiettetett gyerekkornak egészen biztosan vannak bepótolhatatlan részei, amik hatással vannak a felnőtt korra. De mik ezek?

Az oviban értették, miért, és mit szeretnék... vagy csak nekem tűnik így, mert azt gondolom, hogy ők azt gondolják, amit én gondolok? Rajtam kívül egy anyuka sem kérdez a gyerekéről, senki sem hiányolja látványosan a játékidőt, eszközöket. Elfogadják, hogy tanulnak. Sőt... vagy legalábbis beállnak a sorba.

Tanultam ma, többek között azt, hogy lehetetlen levennem az európai szemüvegemet, de nagyon fontos, ahhoz, hogy értsem, mit és miért akarok másképp, mint amit az ár diktálna... Hiszen ázsiában vagyunk, ahol az individummal szemben a kollektivitás sokkal erősebb. A saját értékeinket kell szem előtt tartanom, tiszteletben tartva az övéket, erősítve magunkban azt, ami jó az európaiból, befogadva azt a részt, ami ebből jó. Még nem látom sem az arányt, sem a konkrét tartalmakat.

Csomagot hozott a posta

Nagyon vártuk. :):)

Ma délután csöngetett a postás (a ládánk a dizájn része, nem fér bele más, mint a hagyományos boríték), mert ami érkezett, az nagyobb volt egy levélnél. Bizony, egy könyvet kaptunk, Magyarországról, otthonról, magyarul, egy szívemnek nagyon kedves blogos ismerősünktől.

Az előzmények itt, itt és itt olvashatók...

Mi pedig így örülünk neki :) Kicsit betegen, de annál nagyobb lelkesedéssel lapozgatva. Szilvi, nagyon köszönjük, a képeket külön, a lányok most a hűtőről mosolyognak ránk :):)

Itt a farsang áll a bál

A múlt hétvégén anyukámmal beszéltünk telefonon, kérdeztem, mit csinálnak az oviban, épp Hannával egykorú csoportja van. Farsang van, mondta, készítsünk álarcot, színes papírláncot, meséljek nekik a szokásokról, énekeljünk farsangos nótákat.

Egész héten vártam a pénteket, amikor Hanna itthon lesz majd, és alkothatunk. Elsőre azt gondoltam, a láncot fogjuk ragasztani, amihez a színes csíkokat ők vághatják, és amúgy is nagyon szeretnek ragasztani.

Ma reggel, bár nagyon lassan indult, és főznöm is kellett még, nekiálltunk az alkotásnak. Nagyon ritkák az ilyen alkalmak, pláne, mióta Áron a legszívesebben rombol, asztalra mászik, de mert Peti itt van, elvitte előbb vásárolni, aztán hintázni a teraszra. A két kislány pedig hihetetlen lelkesen és kitartóan játszott. Közben beszélgettünk, énekeltünk, Hannának nagyon jó kérdései voltak a busókról, a tavszról, eszébe jutottak a kertünkben nyíló virágok, és természetesen a farsangi mulatság is. Ő királylány, Mikolt túró rudi szeretne lenni. :):) Nagyon tetszett nekem az ötlete, egészen spontán, magától találta ki. :):)

Majdnem dél lett, mire Hanna papírcsíkjai elfogytak (figyelt rá, hogy mi a sorrend, magától mondogatta, mi után melyik szín következik), az alkotás pedig kikerült a bejárati ajtóra. Vágtam hozzá betűket is, így most így néz ki a bejáratunk. Hanna annyira várta, hogy Dani mit szól majd, Dani pedig ahogy belépett az első mondata volt, hogy milyen csodaügyes gyerekei vannak. :)

Új fejezet ovi ügyben

Csütörtökön Hannát Dani vitte oviba. Délben egyedül mentem érte a kicsikkel, háromnegyed egy körül, ahogy szoktunk.

A közös tér színpadán Hanna csoportja énekelt, táncolt, valamire készültek, a kicsik rohantak oda, hogy lássák, mi a zenebona oka. Kicsit csalódottan láttam, hogy Hanna nincs a gyerekek között, összeszorult a szívem, hogy újra kudarcélmény neki a társaság, és úgy döntött, kiáll, nem vesz részt a mókában, pedig mennyire szeret énekelni, táncolni...

Míg ezen merengtem, Hanna egyszercsak szélviharként száguldott át a téren, rám sem hederített, leesett az állam, milyen kiscskó, jókedvű, pörgős, az, aki eddig a nyakamba repült, valahányszor meglátott délben. Nem értettem honnan jött, mi az oka a nagy viháncolásnak, de láttam, vizes a copfja, és lassan összeállt a kép.

Hanna már ma átkerült Auntie Juliehoz, ezért a felszabadultság. Julie hamarosan jött is, betessékelt a csoportszobába, elmesélte mi történt a délelőtt során. Pár szót, és egy színt tanultak, egy projekten dolgoznak, hajót készítenek, amihez színes alkatrészeket vágnak, festenek, közben tanulják a formákat, színeket. Reggeli után medencéztek, a kicsiknek ugyanis belefér az idejükbe, hogy egyszer egy héten kimennek, és pancsolnak. Játszhatnak is szabadon, és minimálisan, fokozatosan adagolva nap közben van némi feladatmegoldás is, finommotorikát, nyelvet fejlesztenek. Labirintust oldottak meg ma, közben megtanulták a hangyát, és a sajtot is angolul. Délben már ebédeltek, ennek külön örülök...

Julie azt mesélte, ma először látták Hannát mosolyogni, sőt szinte egész nap fülig ért a szája, Julie mellett kis jobbkézként segédkezett a kisebbeknél, vagyis a helyére került. Zene füleimnek... mégha nem is a saját korcsoportjában lett is ilyen felszabadult. Ráadásul Nina is ebben a csoportban van, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Róla talán még nem írtam, ő egy francia kislány, harmadik gyerek, az ő családjuk a másik, akikkel szívesen találkoznék kötetlenül is. Volt is már róla szó, hogy egyszer átmegyünk hozzájuk játszani, de mi anyukák mindig nagy rohanásban vagyunk, eddig még nem sikerült számot cserélnünk...

Visszatérve Hannára... Illetve Juliera. A beszélgetésünk végén (amit ő kezdeményezett, és amiért nagyon hálás vagyok neki, hogy érti, érzi, mi kell Hannának, és fontosnak tartja, hogy ezt ketten vitassuk meg...) megkérdezte, hogyan döntöttük odahaza, természetesen kérdés sem volt, hogy Hanna ebben a csoportban maradjon.

Kifelé menet Auntie Geatha néhány szót váltott velünk, ő két kisfiút kísért valahova, én a magam hármát terelgettem, így csak szőr mentén búcsúztunk... azt mondta: Hanna, neked nagyon jó anyukád van... a maláj anyukáknak az a fontos, hogy a gyerekeik minél előbb minél többet tudjanak, számokból, betűkből, játszani nem engedik őket...

Nos igen, mások a prioritások, Hanna egyik egykori csoporttársa ovi után heti kétszer külön matekra jár...

Itthon vacsora közben Hanna kérdezte, megy-e másnap oviba. Mondtam neki, hogy nem... Senki nem megy? Nem csak te nem mégy... De én szeretnék... Kell ennél több?

Este a fürdés előtt megállt a szekrény előtt, válogatta a másnapi ruhát, újra mondanom kellett neki, hogy holnap nem viszem. Azt hiszem tényleg szeretne menni, és ez a legeslegjobb dolog, ami történhetett. Örülök, hogy így alakult, hálás vagyok az óvónőknek, hogy bár nem maguktól, de a kérésemre azonnal segítettek megoldani valamit, ami nekünk nagyon fontos volt. Várom a hétfőt...