Maja

Mert minden nagy változás egyszerűbbé tesz.
A folytatás itt.

Varjak

Ma reggel varjak károgására ébredtünk. Tagadhatatlan jele ez az érkező ősznek.
Ismét eltelt egy hónap az utolsó bejegyzésem óta, s lassan belépünk a 34. hétbe.

Tegnap elalvás előtt ismét annak a nőnek a képe zaklatott fel, akit a kismama-masszázs bemutató óráján masszíroztak.
Annyira sugárzott belőle a szeretetlenség.
Tudom jól, mindenki saját sorsának alakítója.
Most utólag azt mondom, bár ne láttam volna meg.
Bár sose jutott volna eszembe ráhangolódni, közösségbe forrni.
De megtettem.

Így lehet az, hogy tegnap arra kérdésemre, hogy: "Szerinted az egész átalakítást és pakolást miattam csináljuk csak?" azt a választ kaphattam a páromtól, hogy "Hát persze, ki másért?"

Apakép nélkül csakis erre voltam képes. Apa nélküli családot teremteni.
Még csalódott vagyok, mert én is gyerekként szemlélem az eseményeket.
Az elárvultság érzése képes volt beteggé tenni.
De ezen túl kellett esni.
Egy utolsó szeretetlenségből fakadó csalódáson.

Utak

Mindenki mást szeretne, mint, ami van.
Én szeretem, ami van.
De én meg híresen nem tudok szeretni.
Akkor?

Önbizalom

Hittél-e valaha önmagadban, ha számodra fontos emberek véleménye mentén megkérdőjelezed minden tudásod?

Létezik egyáltalán benned lévő tudás?
Vagy a hit mozgat mindent, mi működik a világban?

Az írás

Nekem az írás terápia. Mióta blogot írok azóta tudatosan, előtte valahogy tudat alatt működött ez a segítő módszer.
Egy az én életemnél, egómnál sokkal többet meghatározó folyamat indult el bennem pár hónapja és én kihagytam a megkönnyebbülés lehetőségeit, sőt módszeresen hagytam el minden segítséget az életemből. Így kelt életre bennem a ragaszkodás, így lépett a színpadra az, mit eddig eleinte csak figyelmen kívül hagytam, aztán takargattam, mostanság meg fölényesen uraltnak hittem.
Mert ez egy sűrű időszak.
Nem számoltam ennyi kicsinyességgel, ennyi butasággal, ennyi félelemmel, ennyi sértettséggel.
Azt hittem, nyugalmam megalapozott.
Közben pedig csak nagy valószínűséggel egy olyan állapotba kerültem, ahol egyre több és nagyobb sokk kellett ahhoz, hogy valami megérintsen.

Körülbelül két éve voltam egy személyes, hangtálakkal segített kezelésen, vagy meditáción, ahol a terapeuta tibeti hangtálak segítségével próbált átrezegtetni, megindítani, kibontani, nem is tudom. A kezelés végén marha büszkén meséltem el segítőmnek, hogy mikor milyen érzetek, képek, információk születtek meg bennem. A lényeg a lényeg, én oda voltam a dimenzió-ugrásomtól, miközben párhuzamos síkokról - talán jövőről, vagy talán múltról - számoltam be neki, ő meg hozzá képest viszonylag 'ledöbbent' arccal várta, hogy befejezzem a mondandóm. Aztán, amikor szóhoz jutott azt ecsetelte, hogy mennyivel nehezebb engem megnyitni, mint mást, milyen iszonyat sok kell ahhoz, hogy odáig jussak feladom elmém által illúziókban őrzött önkontrollomat, mert amíg másoknak elég egy 'ping', addig rajtam már 5 tál, fél órája mindenféle behatással próbálkozott, rezgett-mozgott, zsongott-bongott, mire sikerült kiszakadnom abból, mit Én-nek hiszek.

Én hallottam ezt akkor. Fel is fogtam. De nem voltam azon a szinten, hogy a terápián elhangzott legfontosabb információként értékeljem. Nem szolgálta érdekem, sokan azt mondanák hétköznapi módon: nem akartam meghallani a lényeget.

Így évekkel később nem azt gondolom, hogy eddig hazugságokba ringattam magam. Nem. Inkább csak annyit: nem voltam elég figyelmes.
Elbíztam magam és ez nem tesz jót.
Most, egy más állapot hatására láthatom hová vezet az út, ha nem vagyok jelen.
Hogy milyen szinten tartok magammal jóga, gyakorlás vagy légzésfigyelés nélkül.
Hogy mit tesz velem a bizonytalanság.

Hogy témánál maradjak valószínűleg anyatejjel szívtam magamba a kimozdíthatóság érzését.
Azt az állapotot melynek megértéséhez és átprogramozásához nem elég egy kis ez meg az, meg egy kis ímmel-ámmal.
Valami nagyobb kell. Hogy ne megváltozzon, hanem eltűnjön.

Tanácstalan vagyok, hogy most mi legyen.
De ez még mindig jobb, mint mikor azt hittem, minden rendben.

El kell kezdenem valamit, amiről azt hittem már csinálom.
Minden fordulat érdekes.
Illúzió, hogy vannak állomások, és hogy el kell jutnom, vagy el fogok jutni valahová.
Sosem tettem lépéseket, amik egymást követték.
Sosem jutottam A-ból B-be.
Csak egyszer ilyen voltam, másszor meg olyan.

Most örüljek, vagy sírjak?

Velem-Nélkülem

Nem érheti szó…

Elindultál. Mit számít, mit gondolok. én tudom csak, hogy mindent.

Néha megjegyzed, érzed, hogy támogatlak.

Bár tényleg éreznéd.

Ha minden energia, vajon létezik-e igazi támogató erő?

Átcsoportosítottam hozzád valamit?

Dehogy ! Csak képes vagyok elfogadni, hogy ebből semmi nem az enyém, és így akár a tiéd is lehet.

Vajon mit képzel a nap a holdról?

Hát pont ez az.

Biztos, hogy nem támogatást lát, hanem veszélyt.

Egy szakaszt velem töltöttél.

Egyet nélkülem.

Volt különbség?

Sosem fogom megtudni.

Megcsináltad.

Erős vagy, mint a nap.

Én meg csonka, mint a hold.

Évezredek óta így van ez velünk.

Új élet

Kiválasztott valaki, én meg új feladatot kaptam.

Miért?

Katona Klári Nagy találkozás című dalának hangulata lengi be az életem.

Eldobhatom majd könnyes zsebkendőim?

Láttalak álmomban, Lél.

Csendes voltál, és azzal sem okoztál fájdalmat, hogy elhagytál.

Ezt fogod megtanítani nekem?