36 év

Fiatal koromban nagy szimpátiával néztem az idős házaspárokat mikor karonfogva sétáltak, mély tiszteletet éreztem, hogy az évek múlásával megőrizték az egymás iránti szeretetet, most már tudom, ez nem is annyira romantikus,  valamelyiknek nehéz volt a járása, vagy a szíve gyenge, így egymásba kapaszkodva tudtak szép lassan elérni a célig, továbbra is tisztelve, szeretve, féltve egymást. Nos ezek vagyunk most mi, te vagy az erősebb, én a kitartóbb, lassú léptekkel ballagunk. Sokan állítják a kettecskén szó a legszebb szó a magyar nyelvben, szép a kicsengése, számomra inkább a jelentése, sok minden belefér, az is, hogy idegesít a feledékenységed, mert a sajátommal is nehezen küzdök meg, hogy ott állsz az ágyamnál az intenzív osztályon mikor felébredek, mert ez csak neked fontos, hogy felkelsz reggel korábban begyújtani a kandallóba, mire én ébredek melegben tudom meginni a kávémat, hozol nekem almát mert tudod, hogy szeretem és csak este, mikor készülsz a reggeli munkába menetelre adod ide, akkor találod meg a táskádba, sötétben előttem lépkedsz nehogy felbukjak valamibe, hogy soha egy ebédre sem mondtad, hogy nem sikerült, holott én magam is alig tudtam megenni, órák hosszat tudunk beszélgetni az időjárásról, kinek mije fáj, tudott-e aludni az éjjel, valahogy a témáink is elfogytak, olyan egyhangúak mint a napjaink, szinte percnyi pontossággal tudom mikor mi következik. Mindig tele voltál tervekkel, most csak néha jut eszedbe valami, szomorúan nézem, hogy alszik ki a tenni akarás fénye a szemeidben. Látom, te is úgy érzed mint én, ha semmit sem tettünk  volna az elmúlt 36 év alatt,  akkor sem lenne másképpen. Nem tudom a Teremtő még mennyit szánt nekünk, erős karodba kapaszkodva így kettecskén, egy év múlva ezt ismét el szeretném mondani neked.

Az utolsó nagymamis nap az óvodában

Ez a nap, egyszerű okból kifolyólag az utolsó, Luca őszre iskolába indul. A nap elég bonyolultan indult Luca számára, anyu korán indul dolgozni, ő már nagylány, egyedül felöltözik, apu autóval elviszi. Mivel nagyon készült, csinosította magát, apu sietségében észre sem vette, hogy a kis hercegnő kirúzsozta a száját, bevitte anyu munkahelyére, aki még átvizsgálja az öltözetet, rögtön észre is vette a szép fehér blúzon végighúzódó csíkot, melyet a rúzs hagyott maga után, így bizony nem mehet az óvodába, anyu dorgálását szerette volna kicsit enyhíteni, de nézd milyen szépen megfésült apu, szép, puha a hajam, ennek ellenére nem volt más hátra, mint hazamenni gyorsan másik blúzt felvenni és természetesen az ajkáról eltávolítani a rúzst. Mi Rozi mamával már csak utólag tudtuk meg a történteket és mint nagymamák csak mosolyogni tudtunk rajta. Az elmúlt egy év alatt Luca sokat változott, a kis félénk leányka már bátran jelentkezett szavalni, szépen elmondta, részt vett a játékokban, táncban és mikor a végén közösen elénekelték "nagymaminak úgy sincs semmi dolga" dalt, hát... a nagyik bizony könnybelábadt szemekkel hallgatták végig. Ilyenkor az ünnepség után, valamelyik nagyi hazaviszi, mert egyébként sincs semmi dolga :) és ezt ők nagyon várják, az idén én hoztam haza és egy nagyszerű nagyis napot csaptunk, készült smarni (császár morzsa) ami kedvence lett az unokáknak, így a Hunor is nemsokára itt volt, ő a tatival sakkozott és a nagymamis napból egy szép nagyszülős nap lett, melyben mindannyian jól éreztük magunkat.

Őszre két elsős unokám lesz, Luca és Joel aki egy távoli országba indul iskolába, ezzel mind a négy unokám iskolás, már nem lesz szükség homokozóra, véget érnek a gondtalan gyermekévek, most már lesznek kötelezettségek, már a hiányérzetem is enyhült, többszöri finnországi utunk után, meggyőződtem róla, azok az unokák ott születtek, ott a hazájuk, ott érzik magukat jól, elfogadtam, most, mikor szinte naponta mennek el a fiatalok, viszik el a már iskolás gyerekeket is, egyre kisebbek a magyar tagozatok, én még szerencsésnek is mondhatom magam, kettő unoka még egyenlőre itt van közel hozzám....egyenlőre...

Találkozás 45 év után

Meggyőződtem, hogy az élet a legjobb forgatókönyv író, sokszor filmbe illő történeteket rendez, az internet pedig a sok negatív hatás mellett, hasznos és már a mai világban szinte nélkülözhetetlen. Apámék nyolcan voltak testvérek, abban az időben sok családot vállaltak a szegénység ellenére is, utána mint lenni szokott, szétszóródtak a világba, az unokatestvéreim egyik részével még gyerekkoromban találkoztam, többségével tartottam a kapcsolatot, de többnyire temetéseken jött össze a család, azt hiszem ezzel még rajtam kívül sokan így vannak. Egy közösségi oldalon találkoztunk, kerestük meg a többieket is, még kilencen vagyunk, sajnos hárman már távoztak az élők soraiból. Erzsikét nem láttam gyerekkorom óta, milyen érdekes is ez, alig 25 km-re élünk egymástól, nem tudva róla. Néhány napja sor került a találkozásra, nagyon izgultam, 45 év választ el bennünket, nem sokat tudunk egymásról, már messziről felismertük egymást, szinte sietve borultunk egymás karjaiba, egy olyan igazi testvéri ölelésbe. Olyan gyorsan elmúlt 3 óra hossza, annyi mindent el akartunk mondani egymásnak mintha nem évtizedek választanának el bennünket. Bizonyos korban, mikor már feladatainknak eleget tettünk, gyerekeinket útjukra bocsátottuk, fontosak lesznek a rokoni kapcsolatok, így utólag nagyon sajnálom, hogy a lányaim nagynénik és nagybácsik nélkül nőttek fel, egy nagy gazdagságról maradtak le.

Őszi depresszió?

Roza blogján találtam egy jó ötletet az adventi naptár készítéséhez, megfogadtam, én is meg fogom csinálni, már a hozzá való anyag válogatásánál, meggondoltam magam, valahogy semmi kedvem sincs hozzá, a látásom sem a régi és az anyag is hiányos, talán jövőre, akkor majd felkészülök rá. Folytattam munkámat a konyhában, bablevest főzök füstölt csülökkel, ami egyébként a kedvencem, most még az illata sem étvágygerjesztő, talán kalácsot is kellene sütni, az már sok lesz, fél életemet a konyhába töltöm és egyébként sem ehetek belőle a cukor miatt, még én is leszörnyedtem az önző gondolatomtól, mi ez? Mi történt, olyan kedvetlen, morcos vagyok, ez lenne az őszi depresszió? Panaszomra a férjem azzal reagált, ha el szeretnék menni valahova, számítsak arra, hogy a autó tartálya üres, már két nappal ezelőtt szólt, hát....nekünk is vannak gondjaink, mint az itt élők többségének. Sétálni? Fázok, érdekes ez hóesésben nem szokott zavarni. Könyv? Most ahhoz sincs kedvem, a TV-ben sem találok semmit sem ami lekötne, az internetet is már kicsit unom. Már tudom is mit fogok tenni, a délutáni kávét gyertyafénynél fogjuk elfogyasztani, csak mi ketten, talán találunk megoldást, bár sok mindenben nem értünk egyet, féltő szemekkel figyeljük egymást, hisz már csak mi maradtunk egymásnak, talán ez lenne az "együtt megöregedni" fogalomnak a szépsége, talán egy beszélgetés után a morcosságom is elillan mint a köd, a napfény hatására.

Nagyis nap

A napokban kitartóan csöngött a telefon, Luca, a legkisebbik unokám volt, szinte levegőt sem vett elmondta, hogy szerdán "Nagyis nap" lesz az óvodában, a meghívókat elhagyta, azért hív meg telefonon, reggel 9-re legyek ott, valami meglepetést is vigyek magammal, édességet, olyant mint a cukorka vagy nyalóka és mondjam meg a Rozi mamának is, ő is vigyen. Lehet ilyen őszinte, szívből jövő kérésnek nem eleget tenni? Rozi mamával elsőknek érkeztünk, már vannak tapasztalataink az ilyen ünnepségekből, mégis még két egyformát nem láttunk. Szép gesztus az óvónéni részéről, így a nagymamáknak is belátásuk van, mit tanulnak kis kedvenceik. Rövid volt az idő, csupán 3 hónap múlt el az év kezdésétől, viszont szép műsort láttunk és az óvónéni mosolygós, jókedvű játékát a kicsikkel.

Az óvónéni már olyan családi, fiatal kezdőként a lányom óvónénije volt, majd legidősebb unokámé Hunoré,  Jessicaé mikor hosszabb időt töltött nálunk és most a Luca is tőle fog iskolába indulni és ez idő alatt nem sokat változott, nem tudom, hogy csinálja.

2012 nyaralás nagyiéknál

Hosszú ideig nem írtam bejegyzést és nem is látogattam senkit, nem volt időm, nálam nyaralt négy unoka három hétig, ami amennyire szép, annyira fárasztó is, de megéri. Mindenki nagyon jól érezte magát, még a legkisebb, Luca sem élt vissza a jogával, hogy ő még kicsi. Reggel együtt keltek, szigorú voltam az étkezéssel, így mindnek helyreállt a rend, tudták van reggeli, ebéd, vacsora és uzsonna, közte semmi nasi.

Tudtak együtt játszani, ritkán sírt valamelyik és ha mégis megharagudott, távozott a szobába TV-t nézni, ami sokszor célszerű is volt a nagy meleg miatt.

Minden nap kitaláltunk valamilyen versenyt, krumplis pogácsa evő verseny, palacsinta, dinnye, mindig olyat amit mind a négy szeretett.

Bizony sokat nőttek, a medence kicsinek bizonyult, de sok jó megfér kis helyen.

Nagyinál mindent szabad, saraskodni is, ez nagyon érdekes volt a Finnországban élő unokáknak, náluk nincs sár, nagyon élvezték. Este nem dőltek fáradtan az ágyba, sokáig kuncogtak, suttogtak, megosztották titkaikat és ha az egyik mégis elaludt, a többi felköltötte, nem is értem, hogy érték be ennyi alvással. Találtak új kis barátokat, barátnőket, az udvar sokszor tele volt gyerekekkel, az asztalt sokszor hat gyerek ülte körül, vidáman. Sokszor néztem velük összebújva az augusztusi hulló csillagokat, az sem számított, hogy éppen repülő fénye volt, nagy sikoltozással jelentkezett, aki elsőre meglátta. Így lett Joellal egy titkunk, szerinte ha nagyon fognak hiányozni, nézzem a hulló csillagokat és ha látok, kívánjam, hogy ők ismét jöjjenek, valóra fog válni. Amint elmentek, az esték hűvösek lettek, az ősz érezteti érkezését, már nem tudok sokáig kinn lenni és nézni a hulló csillagot, pedig, de jó lenne hinni benne...

Jessicanak már kezdődött az iskola, a képet tőlük kaptam, a templomban készült az elsősök megáldásán, egy nagyon szép és kedves szokás.

Ismét kénytelen vagyok egy kis komentárt fűzni az iskolarendszerhez, a finnek nem elég gazdagok ahhoz, hogy minden évben új tankönyveket vásároljanak, a régieket kapják az iskolában, amelyből több generáció elsős tanult és valami csoda folytán, ők is megtanulnak írni, olvasni, sőt számolni is. Füzetet sem kell a szülőnek venni, még ceruzát is kapnak, fél 9-re mennek iskolába, a tanítás 14 óráig tart, utána jön a foglalkozás, ahol felügyelet alatt elkészülnek a leckével, 17 órakor a szülő mikor munkából hazaérkezik, hazaviszi kis diákját akinek nem kell a nehéz táskát cipelni, csak bemutatásra a füzetet, hogy a szülő folyamatjában legyen, mire is oktatják csemetéjét. Még egy ingyenes ebéd is belefér minden egyes diáknak. Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy a finneknek van a legjobb iskolarendszerük, nem is szeretném hasonlítani a miénkkel, ahol a kis diák minden nap cipeli a nehéz táskát oda-vissza, a fáradt szülő küszködik a házi feladattal, sokszor nehezen megoldható példákkal, ahol minden évben új tankönyveket kell vásárolni, sokszor hónapokig törlesztik a szülők, főként ha két iskolás gyerekük van, de mint egy pozitív példát, nem tudtam kihagyni.

Állampolgársági eskütétel

Megható, számunkra történelmi, szép eseményen vettünk részt ahol a legerősebbnek is könnybe lábadt a szeme, lányom, vejem és unokáim egyszerűsített honosítással, Magyar állampolgárok lettek, letették az állampolgári esküt egy polgármesteri hivatalban. 

Mi fog változni? Semmi, mindenki továbbra is teszi a dolgát, egyedül egy kis bácskai falu temetőjében az őseink már nyugodtan fogják aludni örök álmukat, egy utód visszakapta azt amiről ők soha nem mondtak le.

Télűző és a többi

Sokáig nem jelentkeztem, egy hónapig, itt voltak a lányom és a messzi unokák, az itthoniak is, így együtt volt a kis csapat, az ház, amely kettőnkre nagynak bizonyul, most kicsi volt és zajos. Az idő többségét együtt töltötték, a messziek is jártak óvodába, így alkalmuk volt megismerkedni az itteni gyerekekkel, sok versikével, mondókával és hagyománnyal is. Még tartott a farsang, ami számukra nagyon érdekes volt, nem sok időnk volt a jelmezek elkészítésére, mivel egy hosszabb szünet előzte meg, nagy zajjal felvonultak az óvónénikkel "vesszen a tél, jöjjön a tavasz" kiabálással és lám még aznap kisütött a nap, olvadni kezdett a hó, már el sem lehet velük hitetni, hogy nem ők tették. Csak azt sajnálják, hogy Finnországban nincs ilyen ünnep és a tél sokáig tart.

Nem maradhattak ki a palacsinta, fánk, krumplis pogácsa, pizza evő versenyek sem, amik igazából nem is versenyek, mindenki annyit eszik, ami jól esik, csak ők nevezik így. Az elkészítésében ők is segítenek, ha mással ne, ott tolonganak mellettem, nézik, hogy készítem.

Hihetetlen, mennyire kevés kell ahhoz, hogy jót játszanak, játékokra szinte nincs is szükség, megteszik a dobozok, melyekből rakétát vagy valami mást készítenek, épp amit a fantáziájuk kiad, kifestik, alakítják, a bútorokat összetolják, bunkert készítenek belőle madzagok és plédek hozzáadásával ahova bebújnak, suttognak, beszélgetnek.

Festeni, rajzolni nagyon szeretnek, papírra és mindenhova ahol megengedett, így most aszfaltrajzok díszítik az erkélyeinket. Vigyázva lépkedünk, féltjük őket, szeretnénk minél tovább megőrizni ezeket a remekműveket.

Jessica az óvodába elkészítette anyunak a nőnapi ajándékot, de már az ünnepségen nem lehetett itt, indultak haza, így elkapta és idehaza adta oda az anyunak.

Egy kirándulást is tettünk, a mindig szép Szabadkára, sajnos később már a mozgásterünk leszűkült, egy konok vírus söpört végig az óvodán, előbb az apraja betegedett meg, utánuk a nagyobbak és ezt követték a felnőttek, lázcsillapítókkal, köhögéscsillapítókkal voltunk körülvéve, az én kis csapatom hősiesen viselte, így együtt ez sem volt olyan nehéz. Türelmesen álltak sorba az inhaláló készüléknél.

Az egy hónap gyorsan múlt el, már jött is a búcsú ami fájdalmas, négy gyerek zokogva búcsúzik egymástól, hisz olyan jó itt, így együtt, jó lenne maradni is, de odahaza várja őket az apu, menni is jó lenne hozzá. Számukra mindkét világ nagyon jó és nem úgy nézik, hogy egyik kiegészíti a másikat, mind a kettőt egyszerre szeretnék.

Elkísértük őket Pestre a repülőtérre, még egy ölelés, puszi és már indulnak is. Már nem sírok...mikor a lányom friss diplomával a zsebében és egy hátitáskával a hátán felszállt az első gépre, sírtam...nagyon... Pesttől Kecskemétig...egyfolytában... éreztem ő már nem fog visszatérni, elsirattam a múltat, jelent, jövendőt. Még néha belebotlok egy ottfelejtett játékba, még vélni hallom néha a hangjukat és azon töprengek, mennyire tud fájni a csend és a rend. Már nálam van két repülőjegy májusra, ha az egészség is megengedi ismét ott leszünk a születésnapjukon és ha jól belegondolok, május nincs is messze, nemsokára készülődni kell...

Egy szép nap

Még néhány napig tart nálunk a téli szünet, így az unokák többször megfordulnak nálunk. Legidősebb unokám, Hunor, már rég kér, hogy tanítsam meg kötni, de valahogy eddig nem tudtuk összehozni az időnket, természetesen nem én miattam, nagyinak mindig és mindenre van ideje, ő van nagyon elfoglalva. Ma szokatlanul korán érkezett, mikor látta, hogy én kézimunkázok, ismét előhozta a kötés témát. Valamikor sokat kötöttem, így anyag a zsák alján még található, neki is kezdtünk, gyorsan elsajátította és együtt kézimunkáztunk, kellemes beszélgetés mellett, 10 éves, vele már el lehet beszélgetni. Nincsenek előítéleteim, mi a női és mi a férfi munka, mégis meglepődtem, hogy fiú létére milyen gondosan és szeretettel kötöget, tati pedig fényképezte, számomra egy nagyon kedves kép készült, melyre büszke vagyok és így, a nap végén állítom, hogy az utóbbi idők, egyik legszebb napján estem túl.

Bemutatom a saját kézimunkámat is, egy mezőségi motívum, szőr (gyapjú) hímzéssel, a tájra jellegzetes láncöltéssel varrva. Szeretem a gyapjú hímzést, míg a nemez több formában is megtalálta a helyét a mai használatban, a szőrhímzéssel már csak kevesen foglalkoznak, pedig nagyon szépet mutat mint lakástextília, függöny vagy párna formájában is.

      többet itt 

Török kávé

Véleményem szerint, amit nem használok, nincs rá szükségem, évek folyamán összegyűlik sok tárgy, ami valami emlékhez köt, használni nem szoktam, de meg van a saját helyük a szekrényben, ami egy idő után megtelik. Sokszor nekifogtam a szelektáláshoz, de már előre tudtam, mind vissza fog kerülni a régi helyére. Így történt a napokban, ezzel a török kávés készlettel is. Valamikor sokat utaztunk, egy ilyen úton vásároltam Szarajevóban, a Bás csársiján, lenyűgözött a kézműves ügyessége, ahogy a sok motívumot készítette. Akkor is tudtam, hogy soha nem fogom használni, de nem tudtam neki ellenállni. Szarajevó, Mosztár…örömmel utaztam ezekre a helyekre, hangulatos, vendégszerető városok voltak, úgy éreztem magam a kis török kávézókban, mint az 1001 éjszaka meséiben. A kávét dzsezvában főzik, egy csésze vizet felforralnak, beleteszik az egy kávés kanál, finomra őrölt kávét, azt mondják akkor  igazi, ha háromszor visszateszik a tűzhelyre és felfuttatják, míg a habja fel nem jön. Nem tesznek bele cukrot, ratlukot (török eredetű édesség) szolgálnak fel mellé és findzsánok-ból isszák. A törökök a kávézást, társalgásnak szánták, lassan inni, minden kis korty után egy kicsit harapni a ratlukból, élvezni a kávé ízét és beszélgeti, hosszan beszélgetni…és itt eltekintek a történelmi tényezőktől, jó szokást hagytak ránk. Sok éve nem jártam ezeken a helyeken, lerombolták, a Bás csársiját, mosztári hidat a kis csárdákkal együtt, azt mondják az arra járók, mindent újra építettek, de már a hangulatát visszahozni nem tudták…

Egyetértek a reklámokban elhangzott „a kávé, bearanyozza a napodat”, főként ha a férjem azzal ébreszt, megindulok, még félig alva, a kávé illat irányába, át az előszobán az ebédlőig, mindkettőnknek megvan a saját kedvenc csészéje, egyik kezemmel megfogom a fülét, másikkal átfogom a csészét, melynek melege átjárja az újaimat, mélyen belélegzem az illatát és elkezdem lassan kortyolgatni. Sokszor csendben isszuk meg, elmélyedve a saját gondolatainkba, vagy talán semmire sem gondolunk, csak egyszerűen élvezzük a finom, török kávét, vagy éppen ezek a mi csendes perceink, minden korttyal bekapcsol néhány tekervényünk és mire elfogyasztjuk, egészen a zaccig, már mindketten tudjuk, minden napnak megvan a maga baja, ennek is meglesz, majd túléljük valahogy.

Ismerőseim közül, már sokan abbahagyták a kávézást, vagy felváltották valami más fajtára, már nem is csészéből, bögréből vagy pohárból fogyasztják, én ezt olyan mű kávénak nevezem, mert ahogy az évek múltak felettünk, a vérnyomásunk is emelkedett, az enyém is, én azért még sokáig szeretném megtartani, legalább ezt az egyet, a reggelit, ami bearanyozza a napomat…

A nagyszülőség, mint életszakasz

Minden egyes nagymama és minden egyes nagypapa más és más, egyszeri és megismételhetelen az emberi mivoltából fogva.

Vannak jellegzetes nagyszülői magatartások, és napjainkban vannak olyan törekvések, amelyek a különbségek tagadására ösztönzik a családokat.

Tény, hogy manapság a nagymama ritkán ősz hajú, fájós lábú-hátú, csoszogva szuszogva közlekedő nagyanyó, és a nagypapa sem használ még botot ahhoz, hogy egyik szobából a másikba átjusson.

Ma a nagymama farmerben és edzőcipőben jár, festeti a haját, kirándul, utazik, tanul, látogatja a műkörmöst, megfordul az edzőtermben is, és iwiwről szerzi az aktuális híreket a barátnőkről.

A nagypapa autót és vállalkozást vezet, internetezik, fallabdázik, teniszezik, bowlingozik, szervezi a nyaralást, kertészkedik, túrázik, és átússza a Balatont.

Mégsem szabad egy percre sem megfeledkezni arról, hogy a nagypapa és nagymama idősebb emberek. Bár sok tevékenység van, amit közösen tud csinálni az unoka, a felnőtt gyermek és nagyszülő is, a nagyszülők mégsem egykorúak a felnőtt gyerekeikkel, és pláne nem az unokákkal. Ezért egymásnak nem pajtásaik és nem versenytársaik.

Az embernek szüksége van arra a tudásra, amit az idősebb nemzedéktől utánzásos, tapasztalati tanulással szerez meg. Az idősebbek megelőzik a fiatalabbakat, és a fiatalabbaknak szüksége van arra, hogy bízzanak az idősebb emberben és bizonyos dolgokban vezetőnek ismerjék el. A cimboraság és rivalizálás nem illik a nagyszülőkhöz. Mesterkélt magatartás az, amikor valaki nincs tisztába a korával, és tininek gyártott miniszoknyába billeg tűsarkain vagy balerina cipőben az 50-es nagymama.

A nagyszülőknek az unokával kapcsolatban nem kell viselni a mindennapi felelőséget, hiszen arra ott van a szülő. A nagyszülői szerepkőr vállalása magával hozza a megkönnyebbülés érzését is. A nagyszülő zavartalanul élvezheti az unoka által nyújtott örömöket, nem kell „nevelni” az unokát. Ha a helyzet túlterheli a nagyszülőt, akkor van lehetősége, hogy kilépjen a helyzetből, távozzon az unokától. Nem kell beavatkoznia, dönteni, őrködni, kitartani. Ha elfáradtak, visszavonulhatnak. Aztán később visszajöhetnek, ha kipihenték magukat vagy megszűnt a kényes helyzet. Nagyszülőnek lenni tulajdonképpen ünnepi feladat.

(forrás www.lelkititkaink.hu)