What do you think?
Rate this book
Ein deutsches Leben: Was uns die Geschichte von Goebbels Sekretärin für die Gegenwart lehrt
In Ein deutsches Leben erzählt Brunhilde Pomsel, die frühere Sekretärin von Reichspropagandaminister Joseph Goebbels, über ihr Desinteresse angesichts des Aufstiegs der Nationalsozialisten, ihr Streben nach dem eigenen Fortkommen in Zeiten des gesellschaftlichen und moralischen Verfalls - und nicht zuletzt ihre Arbeit in einer der Schaltstellen der Nazi-Herrschaft. Der Politikwissenschaftler Thore D. Hansen nimmt die politische Einordnung ihrer Erinnerungen vor und stellt frappierende Parallelen zwischen damals und heute fest. Und so ist Ein deutsches Leben ein Weckruf an die heutige Generation. Denn am Beispiel von Brunhilde Pomsel wird sichtbar, wohin Gleichgültigkeit, Ignoranz und politisches Desinteresse führen können. Brunhilde Pomsel diente einem der größten Verbrecher der Geschichte. Von 1942 bis 1945 war sie Stenotypistin im Propagandaministerium von Joseph Goebbels. In ihren Erinnerungen gibt sie einen Einblick in die Banalität des Schreckens. Pomsel war eine unpolitische Mitläuferin, und das bestreitet sie auch nicht. Ihr gingen der Job, ihr Pflichtgefühl und das Bedürfnis dazuzugehören vor. Erst nach Kriegsende sei ihr das ganze Ausmaß der Geschehnisse bewusst geworden. Ihre Lebensgeschichte und ihre bestechende Ehrlichkeit konfrontieren uns mit der hochaktuellen Frage nach der persönlichen Verantwortung für das politische Zeitgeschehen und den Konsequenzen eines wiedererstarkten Nationalismus und Populismus. Werden wir später auch wie Brunhilde Pomsel sagen: »Wir wollten es ja auch nicht wissen«?
180 pages, Kindle Edition
First published July 1, 2017
31 people are currently reading
550 people want to read
Ratings & Reviews
Friends & Following
Create a free account to discover what your friends think of this book!
Community Reviews
Displaying 1 - 30 of 144 reviews
January 7, 2025
Ta książka odpowiedziała po części na moje pytania jakim prawem H1tl3r doszedł do władzy, jak lata 30 były postrzegane przez „zwykłych” ludzi takich jak Brunhilde. Obojętność polityczna, niewiedza, propaganda, manipulacja i brak kierownictwa w kraju. Książka daje dużo do myślenia szczególnie w dzisiejszych czasach ponownie słabej polityki i sytuacji tego kraju…
June 17, 2019
Ja grāmatā būtu tikai Brunhildes Pomselas atmiņu daļa, liktu 5 zvaigznes, bet Tores D. Hansena pēcvārdam tiek tikai 1 un 3 tad matemātiski vidējais apaļojot uz augšu.
Par kundzes atmiņām gribētos piebilst, ka tieši tādu iztēlojos cilvēku dzīvi jebkurā režīmā, ja tas nav vērsies pret viņu un cilvēks nav piedzims ar kādu varoņa gēnu. Vairums cilvēku dzīvo tik nost, cenšoties no situācijas iegūt sev iespējami labāko.
Par pēcvārdu savukārt - tā ir tāda pati demagoģija kā jebkura cita. Protams, ka ekstrēmie labējie nav saulesstariņi, bet arī ekstrēmie kreisie tādi nav. Bet tāpēc baidīties no jebkurām labējām idejām arī ir absurds. Nav tā, ak ir tikai viens vienīgs secinājums, ko mēs varam gūt no iepriekšējām paaudzēm, kāds iespaids vismaz man radās no tā pēcvārda.
Par kundzes atmiņām gribētos piebilst, ka tieši tādu iztēlojos cilvēku dzīvi jebkurā režīmā, ja tas nav vērsies pret viņu un cilvēks nav piedzims ar kādu varoņa gēnu. Vairums cilvēku dzīvo tik nost, cenšoties no situācijas iegūt sev iespējami labāko.
Par pēcvārdu savukārt - tā ir tāda pati demagoģija kā jebkura cita. Protams, ka ekstrēmie labējie nav saulesstariņi, bet arī ekstrēmie kreisie tādi nav. Bet tāpēc baidīties no jebkurām labējām idejām arī ir absurds. Nav tā, ak ir tikai viens vienīgs secinājums, ko mēs varam gūt no iepriekšējām paaudzēm, kāds iespaids vismaz man radās no tā pēcvārda.
February 12, 2018
In 2013 Brunhilde Pomsel had her memories recorded for a documentary. Her insights from this time tell of her childhood, where she was born in Berlin in 1911, to an unremarkable family. In fact, her whole life may have remained unknown and unremarked upon, but she was socially and professionally ambitious. Considered bright, her father extended her education by a year, but, as the eldest child in the family, she was expected to get a job and she wanted a position in an office.
Brunhilde’s memoirs are remarkable for her calm, assured and gentle voice, as she recounts her life. She had Jewish employers and Jewish friends, was uninterested in politics and interested in making a better life for herself. A chance meeting with Nazi Party member, and future radio announcer, Wulf Bley, led to her getting a job in the broadcasting corporation, which she loved. It meant meeting famous people, a good contract and better money. If she was expected to join the Party, she went along with it – later finding ways to get out of doing the expected collections of donations, or small jobs asked of her.
Later, she was moved to the Propaganda Ministry, led by Joseph Goebbels. Again, she enjoyed the work, liked her colleagues and appreciated the higher wages. We hear of her being invited for dinner by Goebbels, playing with his children and being given a suit by Frau Goebbels, after being bombed out. Her story is shocking in its very banality, as Brunhilde insists she knew nothing of what was going on, and less interest in discovering what lay behind the propaganda her own department provided. After the war, she was captured by the Russians and spent five years in a former concentration camp – although prisoners found warm water and soap in the showers and were allowed to put on plays and shows. She later emerged to get a new job in a radio station, where she found former colleagues had already found work.
The authors of this book have allowed Brunhilde to present her own story and are not judgemental of a young woman who obviously had repressed part of the truth of what she knew. This becomes clearer as we progress in the book and discover she had her own secrets and personal tragedies. However, largely, she was a young woman who showed a lack of curiosity and political apathy about the work she was doing, and the world she lived in, in order to live will and make professional advances. The author is clear that her story is a warning about looking away from what is going on around you, and makes parallels with right wing populist parties of the present, which highlight the dangers of political apathy.
Brunhilde’s memoirs are remarkable for her calm, assured and gentle voice, as she recounts her life. She had Jewish employers and Jewish friends, was uninterested in politics and interested in making a better life for herself. A chance meeting with Nazi Party member, and future radio announcer, Wulf Bley, led to her getting a job in the broadcasting corporation, which she loved. It meant meeting famous people, a good contract and better money. If she was expected to join the Party, she went along with it – later finding ways to get out of doing the expected collections of donations, or small jobs asked of her.
Later, she was moved to the Propaganda Ministry, led by Joseph Goebbels. Again, she enjoyed the work, liked her colleagues and appreciated the higher wages. We hear of her being invited for dinner by Goebbels, playing with his children and being given a suit by Frau Goebbels, after being bombed out. Her story is shocking in its very banality, as Brunhilde insists she knew nothing of what was going on, and less interest in discovering what lay behind the propaganda her own department provided. After the war, she was captured by the Russians and spent five years in a former concentration camp – although prisoners found warm water and soap in the showers and were allowed to put on plays and shows. She later emerged to get a new job in a radio station, where she found former colleagues had already found work.
The authors of this book have allowed Brunhilde to present her own story and are not judgemental of a young woman who obviously had repressed part of the truth of what she knew. This becomes clearer as we progress in the book and discover she had her own secrets and personal tragedies. However, largely, she was a young woman who showed a lack of curiosity and political apathy about the work she was doing, and the world she lived in, in order to live will and make professional advances. The author is clear that her story is a warning about looking away from what is going on around you, and makes parallels with right wing populist parties of the present, which highlight the dangers of political apathy.
August 30, 2018
Τελικά τι μας αποκάλυψε η γραμματέας του Γκέμπελς; Τίποτα που να μην ξέρουμε. Άντε το γεγονός ότι αντιπαθούσε τα κόκκινα και πράσινα στυλό κι έγραφε μόνο με μπλε! Χώρια που σε πολλά σημεία επαναλαμβανόταν και δεν μπορούσαμε να συμβαδίσουμε με την ροή των ... αποκαλύψεων. Που κυρίως βεβαίως περισσότερα μάθαμε για τη ζωή της γραμματέας παρά για τον ίδιο τον Γκέμπελς. Και στο τέλος ο συγγραφέας επιδόθηκε σ΄ ένα ανούσιο κείμενο περί λαϊκιστών της δεξιάς, που σαν τέτοια διαβάζουμε πολλά στις εφημερίδες...
December 15, 2020
Εδώ έχουμε να κάνουμε με το φαινόμενο κυρ Παντελής στην πιο ακραία του μορφή. Η κυρία Μπρουνχιλντε δεν ήθελε να ξέρει όχι απλά κοιτώντας τη δουλειά της, αλλά ζώντας μέσα στη φωλιά του φιδιού. Έφτασε 106 ετών για να επαναλαμβάνει διαρκώς ότι δεν ήταν δική της ευθύνη τα εγκλήματα που έγιναν και τα οποία τα έμαθε μετά τον πόλεμο. Μέχρι τότε δεν ήξερε. Δεν ήθελε να ξέρει.
Όπως πολύ σωστά λέει και ο συγγραφέας στον επίλογο είχε 70 χρόνια να αναλύσει μέσα της τι συνέβη. Ποιες ήταν οι δικές της ευθύνες. Αλλά αν διάβασετε το βιβλίο θα καταλάβετε ότι η μόνη ευθύνη που ανέλαβε ήταν ότι ήταν λίγο χαζουλα.
Χρήσιμο βιβλίο κυρίως για να αντιληφθούμε τι επιπτωσεις έχει στην κοινωνία το να δηλώνεις απολιτίκ, τι σημαίνει κοιτάω τη δουλίτσα μου, την ώρα που γύρω σου συμβαίνουν πράγματα που στην συγκεκριμένη περίπτωση οδήγησαν στον δεύτερο παγκόσμιο πόλεμο.
Όπως πολύ σωστά λέει και ο συγγραφέας στον επίλογο είχε 70 χρόνια να αναλύσει μέσα της τι συνέβη. Ποιες ήταν οι δικές της ευθύνες. Αλλά αν διάβασετε το βιβλίο θα καταλάβετε ότι η μόνη ευθύνη που ανέλαβε ήταν ότι ήταν λίγο χαζουλα.
Χρήσιμο βιβλίο κυρίως για να αντιληφθούμε τι επιπτωσεις έχει στην κοινωνία το να δηλώνεις απολιτίκ, τι σημαίνει κοιτάω τη δουλίτσα μου, την ώρα που γύρω σου συμβαίνουν πράγματα που στην συγκεκριμένη περίπτωση οδήγησαν στον δεύτερο παγκόσμιο πόλεμο.
May 21, 2020
podijeljena na dva dijela, knjiga pokušava paralelno biti iskrena ispovijest geobbelsove tajnice i poklič na političku angažiranost. prvi dio je transkipt dokumentarnog filma snimljenog 2013., u kojem brunhilde pomsel, tada 103-godišnjakinja iznosi svoja sjećanja na život u berlinu i na svoj rad za hitlerovog ministra, onoliko koliko ju sjećanje služi, ali i s jasnim odmakom od ikakvog osjećaja krivice. drugi dio je autorova kritika i osuda ljudske potrebe da se distancira od političke akcije, da bude pasivni promatrač događaja i da se brine samo za svoju osobnu ugodu i zatvara oči pred neželjenim političkim stvarnostima.
brunhildina priča je.. pa, ljudski ispričana. kao kći u relativno dobrostojećoj berlinskoj obitelji, njeni jedini problemi uoči drugog svjetskog rata bili su što će obući, gdje će izaći, gdje će se zaposliti i koliko će zarađivati. vrlo koncentrirana na sebe i svoj boljitak, nije mogla/nije htjela znati što se oko nje zapravo događa pa će tako, u svojoj priči, spojiti nevjerojatne paradokse poput spominjanja svoje židovske prijateljice eve za koju kaže da je "bila među ljudima koje su odveli", a već u slijedećoj rečenici priča kako je kava bila racionalizirana pa se ona sama morala odreći mnogih stvari. njen govor nema težinu katastrofe kojoj je svjedočila (i čijim je dijelom i bila), vjerojatno su tu i godine napravile svoje dio - žena je imala dobrih šezdesetak godina pomiriti se sa svojom ulogom i sasvim sigurno je tijekom tog doba napravila određene korekcije i brisanje memorije tako da se njena ispovijest čita lako, bez okusa horora koji se stvarno događao.
preporučam onima koje zanima drugi svjetski rat, ljudska psiha, ali i onima koji razmišljaju o sebi kao "homo politicusu" i o svojoj odgovornosti za društvo.
p. s. brunhilde pomsel umrla je 2017., točno na međunarodni dan sjećanja na žrtve holokausta (27. I.).
brunhildina priča je.. pa, ljudski ispričana. kao kći u relativno dobrostojećoj berlinskoj obitelji, njeni jedini problemi uoči drugog svjetskog rata bili su što će obući, gdje će izaći, gdje će se zaposliti i koliko će zarađivati. vrlo koncentrirana na sebe i svoj boljitak, nije mogla/nije htjela znati što se oko nje zapravo događa pa će tako, u svojoj priči, spojiti nevjerojatne paradokse poput spominjanja svoje židovske prijateljice eve za koju kaže da je "bila među ljudima koje su odveli", a već u slijedećoj rečenici priča kako je kava bila racionalizirana pa se ona sama morala odreći mnogih stvari. njen govor nema težinu katastrofe kojoj je svjedočila (i čijim je dijelom i bila), vjerojatno su tu i godine napravile svoje dio - žena je imala dobrih šezdesetak godina pomiriti se sa svojom ulogom i sasvim sigurno je tijekom tog doba napravila određene korekcije i brisanje memorije tako da se njena ispovijest čita lako, bez okusa horora koji se stvarno događao.
preporučam onima koje zanima drugi svjetski rat, ljudska psiha, ali i onima koji razmišljaju o sebi kao "homo politicusu" i o svojoj odgovornosti za društvo.
p. s. brunhilde pomsel umrla je 2017., točno na međunarodni dan sjećanja na žrtve holokausta (27. I.).
December 27, 2020
Kara laikā jaunību piedzīvot. Skarbi. Nosodītājus nesaprotu - Ko tieši viņai vajadzeja darīt? Šurīt pa dokumentiem? Un tad tālāk tieši ko? Domāju, tie ir tik skarbi laiki, ka, dzīvojot tajos, tu pats kļūsti savādāks-tieši tāds, lai šajos laikod spētu izdzīvot. Neizlasīju autores pēcvārdu-pēc kara visas tantes gudras 🤦♀️ vnk ļoti kaitināja.
April 30, 2018
došu 3,5 zvaigznes. visvairāk par to, cik bezpretenciozi, vienaldzīgi un egoistiski cilvēki atceras ļaunumu, ko paši nav radījuši, bet kam ir stāvējuši lieciniekos.
paralēles, kas ir velkamas ar politiskajiem procesiem mūsdienu pasaulē un tiem, kas trīsdesmitajos gados notika Eiropā, uzdzen šausmas un netīksmi pret likteni, kas mums visiem var izrādīties ieprogrammēts.
apolitiska vienaldzība, sociālā atstumtība, autoritārisma tendences un tēraudcieti aizspriedumi pret tiem, kuri domā, rīkojas vai izskatās citādi, ir raksturlielumi, kas liek pārvērtēt mūsu katra individuālo atbildību un attieksmi pret notiekošo.
demokrātijas dzīvotspēja ir mūsu individuālo lēmumu summa. tāpēc ir naivi un nepieklājīgi norobežoties no tā, kas skar un ietekmē krietni vairāk cilvēku, nekā mūsu egoistisko interešu apmierinājums. sekot līdzi, piedalīties, neļaut apmelot un neļauties apmeloties.
paralēles, kas ir velkamas ar politiskajiem procesiem mūsdienu pasaulē un tiem, kas trīsdesmitajos gados notika Eiropā, uzdzen šausmas un netīksmi pret likteni, kas mums visiem var izrādīties ieprogrammēts.
apolitiska vienaldzība, sociālā atstumtība, autoritārisma tendences un tēraudcieti aizspriedumi pret tiem, kuri domā, rīkojas vai izskatās citādi, ir raksturlielumi, kas liek pārvērtēt mūsu katra individuālo atbildību un attieksmi pret notiekošo.
demokrātijas dzīvotspēja ir mūsu individuālo lēmumu summa. tāpēc ir naivi un nepieklājīgi norobežoties no tā, kas skar un ietekmē krietni vairāk cilvēku, nekā mūsu egoistisko interešu apmierinājums. sekot līdzi, piedalīties, neļaut apmelot un neļauties apmeloties.
May 18, 2018
Grāmatas sastādītāji lasītājam liek padomāt, ko varam mācīties no šīs atzīšanās, kādas paralēles varam savilkt starp 1933. gadu un mūsdienām un vai ir iespējama vēstures atkārtošanās.
Lasot Brunhildes Pomselas stāstījumu, diemžēl, es saskatīju ļoti lielu līdzību starp viņu, kā tā laika jaunieti un lielu daļu sabiedrības sev apkārt. Moto: "Mani politika neinteresē" ir pārāk aktuāls joprojām. Bet vai mums ir tiesības vienlaicīgi neinteresēties par politiku un būt neapmierinātiem ar politiskajām sekām - ekonomisko, sociālo, bēgļu u.c. krīzēm? Nepiedalīšanās vēlēšanās, noticēšana demagoģijai u.c. īsceļu meklēšana visu sabiedrību ieved purvā. 1933.gada Vācijā tas purvs izrādījās lielākais mūsdienu vēsturē, bet, cik tālu esam no tā atkārtošanas?
B.Pomsela: "Bet es, protams, biju vainīga tajā ziņā, ka biju dumja."
Vai mēs kādreiz nonāksim pie atziņas, ka "Es neinteresējos par politiku" ir tas pats, kas "Es esmu vainīgs, ka esmu dumjš"?
Lasot Brunhildes Pomselas stāstījumu, diemžēl, es saskatīju ļoti lielu līdzību starp viņu, kā tā laika jaunieti un lielu daļu sabiedrības sev apkārt. Moto: "Mani politika neinteresē" ir pārāk aktuāls joprojām. Bet vai mums ir tiesības vienlaicīgi neinteresēties par politiku un būt neapmierinātiem ar politiskajām sekām - ekonomisko, sociālo, bēgļu u.c. krīzēm? Nepiedalīšanās vēlēšanās, noticēšana demagoģijai u.c. īsceļu meklēšana visu sabiedrību ieved purvā. 1933.gada Vācijā tas purvs izrādījās lielākais mūsdienu vēsturē, bet, cik tālu esam no tā atkārtošanas?
B.Pomsela: "Bet es, protams, biju vainīga tajā ziņā, ka biju dumja."
Vai mēs kādreiz nonāksim pie atziņas, ka "Es neinteresējos par politiku" ir tas pats, kas "Es esmu vainīgs, ka esmu dumjš"?
Read
April 30, 2019Labs paraugs tam kā savākt ļoti interesantu vēsturisku materiālu, kuru lasot regulāri gribas apstāties un aizdomāties. Labs paraugs arī tam kā uzrakstīt šāda materiāla interpretāciju, kas ir tik demagoģiska, sekla un vienkāršota, ka vēsturisko materiālu nevis papildina, bet sabojā.
February 6, 2020
Számomra a legérdekesebb kérdés a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy a személyes visszaemlékezés ereje megértésre vagy együttérzésre hangol-e „Goebbels titkárnőjével"* kapcsolatban, vagy megmaradok a méla lenézésnél/ellenérzésnél. Megmaradtam. Senki se számítson e kötettel kapcsolatban borzalom-jegyzőkönyvekre, vagy új adatokra a Harmadik Birodalom működéséről, ilyeneket ugyanis nem találunk benne. És pont ez a pláne, mert egy nagyon is jellegzetes korabeli (és örök) lelkiállapot dokumentuma: az "én ott se voltam”-é. Brunhilde Pomsel képes volt úgy lehúzni éveket az NSDAP-ben, illetve a propagandaminisztériumban, hogy nem látott semmit, nem hallott semmit** és nem tehetett semmiről. A politika nem érdekelte, a zsidókkal semmi baja sem volt, mi több, zsidó barátnője is akadt***, aztán valahogy mégis azon kapta magát, hogy ő varrja a kapitulációhoz a fehér zászlót Hitler bunkerében. Hm. Hm-hm.
Ha valaki úgy vélné, hogy az előbbi „hm”-ök csordultig vannak szarkazmussal, akkor nem kapirgál messze az igazságtól. Merthogy én nem nagyon hiszem el ezt a fene nagy apolitikusságot, ezt a szellemi vakságot – vagy legalábbis úgy gondolom, nem is annyira a butaság, hanem inkább az érdektelenség felségterületén bóklászott Pomsel annak idején. Árulkodó (és végtelenül megrázó) a reakciója például Sophie Scholl**** és társai kivégzése kapcsán – sajnálja őket, hogyne sajnálná, és értelmetlennek találja, hogy holmi szórólapozásért kivégezték őket, de végső konklúziója mégis a rezsim felmentésével egyenértékű: ha nyugton maradtak volna, akkor mindez nem következik be. A jó Brunhilde tehát hálatelt szívvel elfogadott minden jót, amit a hatalom adott neki, és ezért cserébe hajlandó volt szemet hunyni, amikor mással rosszat tett. Azt gondolom, ez egy döntés volt részéről, még akkor is, ha következetesen úgy próbálja beállítani, mint tehetetlen sodródást az események tengerében. Mégpedig olyan döntés, ami egyenes úton vezetett a szovjet hadifogolytáborba, bármennyire is tagadja ezt Pomsel, és bármennyire próbál úgy viselkedni, mintha érdemtelenül rámért csapás lenne. Egyszerűen nem érzékelem, hogy bármilyen módon megvizsgálná a saját cselekedeteiből származó felelősséget – ha volt is ilyen, gondolja, azt a fogolytáborral szépen le is vezekelte, úgyhogy spongyát rá. Az önreflexió mélységének hiánya az, ami miatt Pomselt nem tudom sajnálni, becsülni pedig aztán végképp nem. Azzal együtt, hogy amit tesz, végtelenül emberi.
Mert hát ugye ez megy ma is mindenhol. Hogy a politikát valami érdektelen, sőt, piszkos dolognak tekintjük, amiről nem illő beszélni, mi több, a róla való beszédet tiltani is lehet. Nehogy valakinek sérüljön a kis komfortérzete. Kipukkadjon a kis buborékja, amit fáradságos munkával maga köré fújt. Én készséggel elismerem, a politika rút dolog – de nem beszélni róla pont ennek a rút dolognak a malmára hajtja a vizet. Hisz amíg mi szemérmesen félrefordítjuk fejünket, ő egyre közelebb settenkedik, bejön a kultúrába, a tudományba, az oktatásba, az egészségügybe, a pénztárcánkba – és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már kultúráról, tudományról, oktatásról, egészségügyről és a pénzünkről sem illik, sem lehet beszélni, mert – minő borzalom! – azzal a politizálás bűnében lennénk vétkesek. Meg aztán ami körülöttünk történik, az nem velünk történik, hanem valaki mással, az meg mit érdekel. Maradt volna csendben, húzta volna meg magát okosan – úgy, mint mi. Aztán egyszer csak minket is elér majd – ahogy Pomselt is, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bombák rá is hullanak, és a szovjetek őt is fogolytáborba viszik –, de akkor már késő. El lett szalasztva a pillanat, mikor még számított a szavunk. Nem védtünk meg másokat, és így nem maradt senki, aki minket megvédene. (Nem új dolog ez: "Először elvitték a kommunistákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam kommunista. Aztán elvitték a szociáldemokratákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam szociáldemokrata. Aztán elvitték a szakszervezetiseket, de én hallgattam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Aztán elvitték a zsidókat, de én hallgattam, hiszen nem voltam zsidó. És amikor eljöttek, hogy elvigyenek, már senki sem maradt, aki szót emelhetett volna értem." - mondta Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezető tisztségviselője.) Pont az egyetlen dolgot vesztegetjük el, ami a demokráciát működőképessé teszi: a szolidaritást. Ami amúgy érdekes módon az a dolog is, ami a kereszténységet működteti, logikus lenne tehát a következtetés, hogy ezt a kereszténydemokráciát viszont akkor a négyzetre emelt szolidaritás működteti. De lópikulát.
* Bár a fülszöveg – feltételezem a jót: akaratlanul – megengedi a feltételezést, hogy Pomsel Goebbels személyi titkárnője volt, ennek megfelelő szoros kapcsolattal, ám ez nem igaz: ő csak az egyik volt a propagandaminiszter számos titkárnője közül.
** Persze azt, hogy valóban nem tudott semmit, illő kétellyel kezelnünk. Magam legalábbis alig hiszem, hogy ha másból, mint az általa legépelt tengernyi szövegből nem kapott világos képet arról, mi is történik éppen körülötte. Ehhez olyan mértékű ostobaság birtokosa kellett volna legyen, amit én már csak udvariasságból sem feltételeznék.
*** Mindenféle náci prominensek (elsősorban persze Eichmann) előszeretettel érvelnek azzal, hogy nekik személy szerint semmi bajuk nem volt a zsidókkal. Sőt! Mintha ez valamiképpen csökkentené bűneik súlyát. Szerintem viszont csak kiemeli a dolog embertelenségét – hogy még gyűlölni sem gyűlöltek, mégis hajlandóak voltak elpusztítani őket.
**** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sophie_...
Ha valaki úgy vélné, hogy az előbbi „hm”-ök csordultig vannak szarkazmussal, akkor nem kapirgál messze az igazságtól. Merthogy én nem nagyon hiszem el ezt a fene nagy apolitikusságot, ezt a szellemi vakságot – vagy legalábbis úgy gondolom, nem is annyira a butaság, hanem inkább az érdektelenség felségterületén bóklászott Pomsel annak idején. Árulkodó (és végtelenül megrázó) a reakciója például Sophie Scholl**** és társai kivégzése kapcsán – sajnálja őket, hogyne sajnálná, és értelmetlennek találja, hogy holmi szórólapozásért kivégezték őket, de végső konklúziója mégis a rezsim felmentésével egyenértékű: ha nyugton maradtak volna, akkor mindez nem következik be. A jó Brunhilde tehát hálatelt szívvel elfogadott minden jót, amit a hatalom adott neki, és ezért cserébe hajlandó volt szemet hunyni, amikor mással rosszat tett. Azt gondolom, ez egy döntés volt részéről, még akkor is, ha következetesen úgy próbálja beállítani, mint tehetetlen sodródást az események tengerében. Mégpedig olyan döntés, ami egyenes úton vezetett a szovjet hadifogolytáborba, bármennyire is tagadja ezt Pomsel, és bármennyire próbál úgy viselkedni, mintha érdemtelenül rámért csapás lenne. Egyszerűen nem érzékelem, hogy bármilyen módon megvizsgálná a saját cselekedeteiből származó felelősséget – ha volt is ilyen, gondolja, azt a fogolytáborral szépen le is vezekelte, úgyhogy spongyát rá. Az önreflexió mélységének hiánya az, ami miatt Pomselt nem tudom sajnálni, becsülni pedig aztán végképp nem. Azzal együtt, hogy amit tesz, végtelenül emberi.
Mert hát ugye ez megy ma is mindenhol. Hogy a politikát valami érdektelen, sőt, piszkos dolognak tekintjük, amiről nem illő beszélni, mi több, a róla való beszédet tiltani is lehet. Nehogy valakinek sérüljön a kis komfortérzete. Kipukkadjon a kis buborékja, amit fáradságos munkával maga köré fújt. Én készséggel elismerem, a politika rút dolog – de nem beszélni róla pont ennek a rút dolognak a malmára hajtja a vizet. Hisz amíg mi szemérmesen félrefordítjuk fejünket, ő egyre közelebb settenkedik, bejön a kultúrába, a tudományba, az oktatásba, az egészségügybe, a pénztárcánkba – és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már kultúráról, tudományról, oktatásról, egészségügyről és a pénzünkről sem illik, sem lehet beszélni, mert – minő borzalom! – azzal a politizálás bűnében lennénk vétkesek. Meg aztán ami körülöttünk történik, az nem velünk történik, hanem valaki mással, az meg mit érdekel. Maradt volna csendben, húzta volna meg magát okosan – úgy, mint mi. Aztán egyszer csak minket is elér majd – ahogy Pomselt is, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bombák rá is hullanak, és a szovjetek őt is fogolytáborba viszik –, de akkor már késő. El lett szalasztva a pillanat, mikor még számított a szavunk. Nem védtünk meg másokat, és így nem maradt senki, aki minket megvédene. (Nem új dolog ez: "Először elvitték a kommunistákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam kommunista. Aztán elvitték a szociáldemokratákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam szociáldemokrata. Aztán elvitték a szakszervezetiseket, de én hallgattam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Aztán elvitték a zsidókat, de én hallgattam, hiszen nem voltam zsidó. És amikor eljöttek, hogy elvigyenek, már senki sem maradt, aki szót emelhetett volna értem." - mondta Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezető tisztségviselője.) Pont az egyetlen dolgot vesztegetjük el, ami a demokráciát működőképessé teszi: a szolidaritást. Ami amúgy érdekes módon az a dolog is, ami a kereszténységet működteti, logikus lenne tehát a következtetés, hogy ezt a kereszténydemokráciát viszont akkor a négyzetre emelt szolidaritás működteti. De lópikulát.
* Bár a fülszöveg – feltételezem a jót: akaratlanul – megengedi a feltételezést, hogy Pomsel Goebbels személyi titkárnője volt, ennek megfelelő szoros kapcsolattal, ám ez nem igaz: ő csak az egyik volt a propagandaminiszter számos titkárnője közül.
** Persze azt, hogy valóban nem tudott semmit, illő kétellyel kezelnünk. Magam legalábbis alig hiszem, hogy ha másból, mint az általa legépelt tengernyi szövegből nem kapott világos képet arról, mi is történik éppen körülötte. Ehhez olyan mértékű ostobaság birtokosa kellett volna legyen, amit én már csak udvariasságból sem feltételeznék.
*** Mindenféle náci prominensek (elsősorban persze Eichmann) előszeretettel érvelnek azzal, hogy nekik személy szerint semmi bajuk nem volt a zsidókkal. Sőt! Mintha ez valamiképpen csökkentené bűneik súlyát. Szerintem viszont csak kiemeli a dolog embertelenségét – hogy még gyűlölni sem gyűlöltek, mégis hajlandóak voltak elpusztítani őket.
**** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sophie_...
November 28, 2017
"No final, haverá novamente pessoas a odiar outras pessoas, apenas para se sentirem melhor por uma questão de falta de amor próprio. O desprezo e ódio transforma-se num acontecimento colectivo de motivação do amor próprio."
Um testemunho assustador, de alguém que trabalhou com um dos grandes criminosos da história, e nada fez para a tentar mudar. Quer por medo, desinteresse ou até mesmo indiferença cautelosa, Brunhilde Pomsel, foi "apenas mais um cidadão alemão, que cumpriu o seu dever para com a pátria, em tempos de guerra."
"Ao longo da minha vida, se calhar, trabalhei com mais criminosos do que aquilo que sei. No momento, isso é uma coisa que não sabemos. No período que trabalhei para Goebbels, ele era para mim evidentemente um dos chefes supremos, para mim ele vinha imediatamente a seguir a Hitler. E a ordem veio do ministério directamente para mim. Por isso, fui como qualquer soldado, como os russos, franceses ou ingleses que atiraram a matar, que não são por isso considerados assassinos. Cumpriram os seu dever."
Um testemunho assustador, de alguém que trabalhou com um dos grandes criminosos da história, e nada fez para a tentar mudar. Quer por medo, desinteresse ou até mesmo indiferença cautelosa, Brunhilde Pomsel, foi "apenas mais um cidadão alemão, que cumpriu o seu dever para com a pátria, em tempos de guerra."
"Ao longo da minha vida, se calhar, trabalhei com mais criminosos do que aquilo que sei. No momento, isso é uma coisa que não sabemos. No período que trabalhei para Goebbels, ele era para mim evidentemente um dos chefes supremos, para mim ele vinha imediatamente a seguir a Hitler. E a ordem veio do ministério directamente para mim. Por isso, fui como qualquer soldado, como os russos, franceses ou ingleses que atiraram a matar, que não são por isso considerados assassinos. Cumpriram os seu dever."
August 3, 2018
Brunhildes Pomselas monologs ir mokoša taisnošanās, taču nevis par kādu šausminošu noziegumu, bet par patiesībā tik labi saprotamu un cilvēcīgu vienaldzību un sīkmanību, par egoismu, par nevēlēšanos apgrūtināt sevi ar domām par ikdienišķu notikumu plašāko kontekstu un ilgtermiņa sekām. Un tādēļ grāmatas galvenais spēks ir tajā, cik biedējoši viegli tā ļauj iedomāties sevi Pomselas vietā, jo iedziļināšanās apkārt noteikošajā prasa intelektuālu piepūli, kamēr "tas uz mani neattiecas" nostāja ir tik ērta un šķietami arī pamatota, turklāt neatņem laiku mietpilsoniskiem labumiem. Pomselas kundzes sajūsmā par Berlīnes krodziņiem, par iespēju nopirkt jaunu un dārgu kleitu taču nav nekā ļauna. Arī aizbildinājumi par dumjību un naivumu šķiet tik ticami. Taču tie ātri vien pārvēršas par "bija jau par vēlu".
Tā tad varētu būt Pomselas atmiņu stāsta svarīgākā mācība - domāt ar galvu, lai nav par vēlu. Šī atziņa izriet arī no grāmatā vairākkārt piesauktās individuālās atbildības, ko acīmredzot nedrīkst uztvert šauri un tikai kā atbildību par sodāmu darbību likuma izpratnē, kā to dara Pomselas kundze, bet kurā jāsaredz arī pilsoniskā atbildība par savu sabiedrību.
Liktu visas 5 zvaigznes, ja teju lielāko grāmatas daļu neaizņemtu grāmatas sastādītāja politiskais manifests. Un nevis tādēļ, ka kategoriski nepiekrītu tā saturam, bet tādēļ, ka tas bezjēdzīgi atšķaida Brunhildes Pomselas monologa iespaidu.
Mēs bijām tuvredzīgi un vienaldzīgi.
Tā tad varētu būt Pomselas atmiņu stāsta svarīgākā mācība - domāt ar galvu, lai nav par vēlu. Šī atziņa izriet arī no grāmatā vairākkārt piesauktās individuālās atbildības, ko acīmredzot nedrīkst uztvert šauri un tikai kā atbildību par sodāmu darbību likuma izpratnē, kā to dara Pomselas kundze, bet kurā jāsaredz arī pilsoniskā atbildība par savu sabiedrību.
Liktu visas 5 zvaigznes, ja teju lielāko grāmatas daļu neaizņemtu grāmatas sastādītāja politiskais manifests. Un nevis tādēļ, ka kategoriski nepiekrītu tā saturam, bet tādēļ, ka tas bezjēdzīgi atšķaida Brunhildes Pomselas monologa iespaidu.
Mēs bijām tuvredzīgi un vienaldzīgi.
November 24, 2020
Η κυρία Brunhilde αφηγείται κι εμείς, αντί να την κατηγορούμε για εγωισμό ή απάθεια, ας κοιτάξουμε τι κάνουμε εμείς. Αναλογίες με το σήμερα πολλές και σε πολλά επίπεδα, την στιγμή που η πρώην γραμματέας του Υπουργείου Προπαγάνδας δείχνει πολύ καθαρά και με σαφήνεια πού μπορεί να οδηγήσει η πολιτική απάθεια: οι μούντζες και τα φάσκελα στη Βουλή, το "όλοι ίδιοι είναι", η προσωπική μας αδιαφορία και αποχή, αρκεί να τα "κουτσοβγάλουμε" πέρα... Το κείμενο αναδεικνύει, με την απλούστατη κι ευκολοδιάβαστη μετάφραση, όλα όσα θα έπρεπε να προσέξουμε πριν να είναι αργά. Όπως χαρακτηριστικά λέει η αφηγήτρια, όταν ανέλαβε ο Χίτλερ ήταν πια πολύ αργά για όλους. Δεν κινδυνολογεί, αλλά μας λέει "τα μάτια σας δεκατέσσερα". Διαβάζεται απνευστί, προκαλεί σε απολογισμούς και σκέψεις για την κατάσταση της κοινωνίας μας σήμερα.
January 11, 2018
Η γνώμη μου εδώ:
https://www.maxmag.gr/book/vivlioparo...
https://www.maxmag.gr/book/vivlioparo...
November 16, 2017
"... A oportunidade que esta obra nos dá para aprender ainda mais sobre essa terrível época e, acima de tudo, para evitar que algo de semelhante se venha a repetir torna-a numa leitura que recomendo a todos os leitores."
Opinião completa no blogue: http://flamesmr.blogspot.pt/2017/11/l...
Opinião completa no blogue: http://flamesmr.blogspot.pt/2017/11/l...
November 2, 2020
Μια μαρτυρία για το πώς η (υποτιθέμενη) άγνοια, η παθητικότητα, η αδιαφορία και η φιλάρεσκη προσήλωση στις υποθέσεις της ιδιωτικής σφαίρας συμπλέουν με τα χειρότερα εγκλήματα...
May 13, 2018
Jo vēsture ir tāda kāda tā ir un Brunhilde ir īsta vēstures lieciniece, jo tādi viņi tolaik bija.
June 6, 2018
Adolf Hitler sells books.
Unfortunately for the book publishers, there are fewer new takes on the Hitler phenomenon out there. This book would never have been commissioned twenty years ago. Ponsel's book does still have some interest though and would have been three stars.
But....
Thore D. Hansen, a journalist, spends about a third of the book spouting his opinions about current politics. That ruined it completely. As a Briton I can say, Hansen knows nothing about the decision by the British public to leave the EU.
Unfortunately for the book publishers, there are fewer new takes on the Hitler phenomenon out there. This book would never have been commissioned twenty years ago. Ponsel's book does still have some interest though and would have been three stars.
But....
Thore D. Hansen, a journalist, spends about a third of the book spouting his opinions about current politics. That ruined it completely. As a Briton I can say, Hansen knows nothing about the decision by the British public to leave the EU.
April 6, 2019
Man nepatīk lasīt par politiku, nekad nav pateicis un gan jau nekad īsti pat neinteresēs un diemžēl tā ir visnotaļ liela problēma, kuru tieši šajā grāmatā labi parāda. Kā saka likuma nezināšana neatbrīvo no tā ievērošanas un līdz ar to, ja pie varas nāks nākamais Hitlers tad mēs paši vien būsim vainīgi ar to, ka mums bija vienalga. Tā kā tā ir politiska grāmata loģiski, ka man tā ne visai patika, bet kopumā tur ir lietas, kas jāiemācās un liek uz visu paskatīties citādāk.
This book bored me a bit, because politics is just not my cup of tea. Never was and possibly never will be, but it does make you aware of the mistakes made in society and the ones still there and impending to the breaking point soon enough, we can hope it wont be another Hitler by the wheel, but if it will be then it is our fault of withdrawing from the politics and not caring enough to change something. All we do is feed the greedy ones and complain about not getting enough.
This book bored me a bit, because politics is just not my cup of tea. Never was and possibly never will be, but it does make you aware of the mistakes made in society and the ones still there and impending to the breaking point soon enough, we can hope it wont be another Hitler by the wheel, but if it will be then it is our fault of withdrawing from the politics and not caring enough to change something. All we do is feed the greedy ones and complain about not getting enough.
October 24, 2020
Brunhildes stāsts OK. Uzzināju šo to jaunu. Bet tā grāmatas 2.daļa, kur autors kā ar karoti mutē ieliek izskaidrojumu (vismaz savu versiju) un spiež savu viedokli tik ļoti nokaitināja, ka 165.lpp aizvēru ciet grāmatu, apnika. Gribas taču pašai padomāt un apdomāt!
May 2, 2024
Pirmā daļa ar Brunhildes Pomselas atmiņām bija interesanta - labi parādīja, cik īstenībā vienaldzīgs viss notiekošais bija "parastajam" cilvēkam, kurš galvenokārt domāja par savu labklājību.
Savukārt grāmatas otrā daļa ar atmiņu analīzi šķita vāja un "aiz matiem pievilka" demagoģija.
Savukārt grāmatas otrā daļa ar atmiņu analīzi šķita vāja un "aiz matiem pievilka" demagoģija.
April 9, 2024
A very important book linking the events of the holocaust to every day people and the threats facing us all today. Read it.
May 31, 2020
...svi smo mi, pomalo, Brunhilda Pomsel..
April 26, 2022
Ανούσιες πληροφορίες για την προσωπική ζωή της, χωρίς να έχει αναφορές στα γεγονότα της εποχής. Στο δεύτερο μέρος γίνεται μία προσπάθεια γα σύγκριση των συνθηκών εκείνης της εποχής με την σημερινή. Θα το χαρακτήριζα ως...μη ενδιαφέρον.
January 29, 2021
I wasn't sure if I should give this a 5-star rating, the interview with Brunhilde Pomsel does not startle or amaze. However, this is an important book.
This book is based on memories recorded by the former secretary to Goebbels, Brunhilde Pomsel, in 2013. It doesn't give us any fresh historical perspectives but it does show us what it was like for a person caught up in those times and provides a timely warning for us now.
On face value, Brunhilde is an ordinary woman who professes she was apolitical and essentially too busy making a life for herself and managing her career to pay attention to issues of justice or politics. She sounds like so many people I talk to today. She was focused inwardly, to self, and not paying attention to what was happening around her.
Once she becomes secretary to Goebbels she still insists she didn't know what was really happening and that she was only typing letters and speeches for the minister of propaganda. I questioned what she knew, what she chose not to know and what was kept from her, but I can't know what it was like to be afraid to speak up.
What takes this book from a 4-star to 5-star read for me, is the conclusion essay by Thore D. Hansen, titled "What the story of Goebbel's secretary teaches us for the future". In this Hansen highlights the factors that contributed to the rise of the 'right' and Naziism and adds a warning for us today. It is interesting, thought-provoking and a wake-up call. The theme of vigilance is one I use in my own books, but I also feel it is an important element of democracy. This book confirms that.
It's chilling reading and scary but important.
This book is based on memories recorded by the former secretary to Goebbels, Brunhilde Pomsel, in 2013. It doesn't give us any fresh historical perspectives but it does show us what it was like for a person caught up in those times and provides a timely warning for us now.
On face value, Brunhilde is an ordinary woman who professes she was apolitical and essentially too busy making a life for herself and managing her career to pay attention to issues of justice or politics. She sounds like so many people I talk to today. She was focused inwardly, to self, and not paying attention to what was happening around her.
Once she becomes secretary to Goebbels she still insists she didn't know what was really happening and that she was only typing letters and speeches for the minister of propaganda. I questioned what she knew, what she chose not to know and what was kept from her, but I can't know what it was like to be afraid to speak up.
What takes this book from a 4-star to 5-star read for me, is the conclusion essay by Thore D. Hansen, titled "What the story of Goebbel's secretary teaches us for the future". In this Hansen highlights the factors that contributed to the rise of the 'right' and Naziism and adds a warning for us today. It is interesting, thought-provoking and a wake-up call. The theme of vigilance is one I use in my own books, but I also feel it is an important element of democracy. This book confirms that.
It's chilling reading and scary but important.
October 11, 2018
Šī grāmata ir liecinieces vēstījums par Vāciju pēc Pirmā pasaules kara un to, kā nacisti nāca pie varas, kā cilvēku apolitiskā un šaurā skatījuma pasaule (darbs, mājas, ēdiens, iztikšana, izklaides) ļāva tam notikt. Pomselas kundze pati saka, kad sabiedrība aptvēra notikušo, bija jau par vēlu. Viņa stāsta ar ļoti distancētu attieksmi, īpaši par savu darbu Radiofonā un Propagandas ministrijā, taču pirms viņu nosodīt ir jāatbild uz jautājumu - cik ļoti mēs paši iesaistāmies un neļaujam notikt briesmīgām lietām? Cik plaša ir katra mūsu pasaule un skatījums, kas mūs šodien reāli uztrauc? Arī šīs vēlēšanas, populistu uzvaras gājiens pasaulē - ar skaļiem saukļiem.
Par to visu plašāk un paralēles šodienai ar tā laika situāciju velk arī Tore D. Hansens, esejā, kas sarakstīta analizējot stāstīto. 30.gadu scenāriju un sekojošo katastrofu es nevēlos piedzīvot savas dzīves laikā un izlasot šo darbu tas tikai vēl vienu reizi tiek atgādināts.
Darbā bija vairāki citāti, kuri man palika prātā, bet īpaši šis:
Labējie populisti atkal ir sākuši modināt tautā zemākos instinktus, nonievādami noteiktas ļaužu grupas kā mazvērtīgus konkurentus. Beigu beigās cilvēki atkal ienīst citus cilvēkus, lai justos labāk par spīti pašvērtības trūkumam. Nicinājums un naids kļūst par kolektīvu pasākumu savas pašvērtības paaugstināšanai.
Par to visu plašāk un paralēles šodienai ar tā laika situāciju velk arī Tore D. Hansens, esejā, kas sarakstīta analizējot stāstīto. 30.gadu scenāriju un sekojošo katastrofu es nevēlos piedzīvot savas dzīves laikā un izlasot šo darbu tas tikai vēl vienu reizi tiek atgādināts.
Darbā bija vairāki citāti, kuri man palika prātā, bet īpaši šis:
Labējie populisti atkal ir sākuši modināt tautā zemākos instinktus, nonievādami noteiktas ļaužu grupas kā mazvērtīgus konkurentus. Beigu beigās cilvēki atkal ienīst citus cilvēkus, lai justos labāk par spīti pašvērtības trūkumam. Nicinājums un naids kļūst par kolektīvu pasākumu savas pašvērtības paaugstināšanai.
June 15, 2018
Brunhildes Pomselas atmiņas ir skaudrs brīdinājums mūsdienu vienaldzīgajiem, komfortā ieslīgušajiem. Cik ļoti vienkārši ir neredzēt, nesaprast, nenojaust! Cik vienkārši ir aizmirst un attaisnot sevi! Šķiet baisi un negribas ticēt, ka paša Gebelsa sekretāre pat nenojauta par zvērībām, kas notika koncentrācijas nometnēs. Brīžiem liekas, ka Pomsela nonāk pretrunās, mānās, nepasaka līdz galam un ļoti daudz taisnojas. Taču grāmatas otrajā pusē ir autora pēcvārds, kas ir obligātā literatūra ikvienam no mums. Īpaši mūsdienu trauksmainajà pasaulē. Īpaši tagad, kad pašu zemē pēc pāris mēnešiem būs vēlēšanas. Kaut mēs nebūtu vienaldzīgi, kaut mēs būtu redzīgi!
November 15, 2017
É interessante como um livro que retrata algo que aconteceu há décadas atrás consegue apresentar uma visão assustadoramente actual. A forma como esta obra nos alerta para os erros que estamos a cometer nos dias de hoje e que nos podem conduzir a um desastre de tais proporções deixou-me apreensiva pois tocou em alguns dos meus maiores medos. Só não consegui sentir qualquer empatia para com a narradora desta história. Estava à espera de ver algum arrependimento da sua parte mas encontrei alguém estranhamente conformado.
Displaying 1 - 30 of 144 reviews