Ugrás a tartalomhoz

Gil Scott-Heron

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap aktuális változatát látod, az utolsó szerkesztést Porribot (vitalap | szerkesztései) végezte 2024. december 22., 22:59-kor. Ezen a webcímen mindig ezt a változatot fogod látni. (→top: link egyértelműsítés AWB)
(eltér) ← Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2024. december 22.) ezen a változaton alapul.
Gil Scott-Heron
SzületettGilbert Scott-Heron
1949. április 1.[1][2][3][4][5]
Chicago[6]
Elhunyt2011. május 27. (62 évesen)[7][1][2][3][4]
New York[8]
Állampolgárságaamerikai
HázastársaBrenda Sykes (1978. december – 1987)
Gyermekeinégy gyermek:
Che Scott-Heron
SzüleiGil Heron
Foglalkozása
Iskolái
Kitüntetései
Halál okaAIDS következtében fellépő komplikációk
SírhelyeKensico Cemetery
A Wikimédia Commons tartalmaz Gil Scott-Heron témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Gilbert Scott-Heron (Chicago, 1949. április 1. – New York, 2011. május 27.)[10] amerikai zenész, költő[11][12] és szerző volt, aki a hetvenes-nyolcvanas években leginkább spoken word előadóként volt ismert. A Brian Jacksonnal való közös lemezein a jazz, a blues és a soul műfajok keveréke hallható, szövegei pedig nagyrészt a kor társadalmi és politikai problémáiról szóltak. Önmagát a "bluesológus" jelzővel illette.[13] Ezt a fogalmat úgy határozta meg, mint "egy tudós, aki a blues eredetével foglalkozik".[14][15] A jazz-soul ütemre előadott "The Revolution Will Not Be Televised" című verse nagy hatással volt a hiphop műfajra.[16]

Pieces of a Man és Winter in America című lemezei a hiphop és a neo soul műfajok előfutárainak számítanak. Albumai pozitív visszajelzéseket kaptak a kritikusoktól.[17]

2012 januárjában jelent meg az önéletrajza, The Last Holiday címmel.[18][19]

Élete

[szerkesztés]

Chicagóban született.[13] Anyja, Bobbie Scott operaénekes volt, míg apja, Gil Heron labdarúgó.[20] Szülei gyerekkorában elváltak,[21] így nagymamája nevelte fel.[22][23] Mikor Scott-Heron 12 éves volt, nagymamája elhunyt, így visszatért Bronxba és anyjával élt. Eleinte a DeWitt Clinton High Schoolban tanult,[21] majd a The Fieldston Schoolban folytatta tanulmányait.[13] Az iskolában bőrszíne miatt kiközösítették.[24]

A középiskola után a pennsylvaniai Lincoln Egyetemen folytatta tanulmányait, mert Langston Hughes is itt tanult.[25] Scott-Heron itt ismerkedett meg Brian Jacksonnal, akivel együttest alapított Black & Blues néven. A Lincoln Egyetemen eltöltött két év után szabadságot vett ki, hogy megírja a The Vulture és a The Nigger Factory című regényeket.[26] Scott-Heronra nagy hatással volt a Black Arts Movement mozgalom. Az ezzel a mozgalommal kapcsolatban álló The Last Poets nevű csoport 1969-ben fellépett a Lincoln Egyetemen. Az együttes egyik tagja, Abiodun Oyewole szerint Scott-Heron a fellépés után ezt kérdezte tőle: "Figyelj, alapíthatok egy hozzátok hasonló együttest?"[21] Scott-Heron ezután visszatért New Yorkba, és a manhattani Chelsea-ben telepedett le. The Vulture című könyve 1970-ben jelent meg a World Publishing Company gondozásában.

Tanulmányait a Johns Hopkins Egyetemen folytatta, ahonnan 1972-ben diplomázott.[27] Tanárként is dolgozott.[28]

Első nagylemeze 1970-ben jelent meg Small Talk at 125th and Lenox címmel. Az album producere Bob Thiele, a Flying Dutchman Records alapítója volt. A lemez további közreműködői Eddie Knowles, Charlie Saunders és David Barnes voltak. Az album belső borítója szerint Richie Havens, John Coltrane, Otis Redding, Jose Feliciano, Billie Holiday, Langston Hughes, Malcolm X, Huey Newton, Nina Simone és Brian Jackson voltak hatással rá.

Halála

[szerkesztés]

2011. május 27-én hunyt el a St. Luke's Hospital kórházban.[29][30] Egy 2008-as interjúban elmondta, hogy pár évig HIV-pozitív volt, illetve tüdőgyulladással is kórházba került.[31]

Diszkográfia

[szerkesztés]

Filmográfia

[szerkesztés]
  • Saturday Night Live (1975)
  • Black Wax (1982); rendező: Robert Mugge
  • Tales of the Amnesia Express Live at the Town & Country (1988)
  • 5 Sides of a Coin (2004); rendező: Paul Kell
  • The Revolution Will Not Be Televised (2005); rendező: Don Letts
  • The Paris Concert (2007)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. április 28.)
  2. ↑ a b BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ MAK (lengyel nyelven)
  6. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 15.)
  7. ↑ Gil Scott-Heron, Poet And Musician, Has Died
  8. ↑ Integrált katalógustár (német nyelven). (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  9. ↑ gil-scott-heron
  10. ↑ Tyler-Ameen, Daoud: Gil Scott-Heron, Poet And Musician, Has Died. NPR , 2011. május 27. [2015. május 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. április 2.)
  11. ↑ Kot, Greg: Turn It Up: Gil Scott-Heron, soul poet, dead at 62, 2011. május 26. [2011. június 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. június 6.)
  12. ↑ Preston, Rohan B.. „Scott-Heron's Jazz Poetry Rich In Soul”, The Chicago Tribune , 1994. szeptember 20.. [2012. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. június 6.) 
  13. ↑ a b c Sisario, Ben. „Gil Scott-Heron, Voice of Black Protest Culture, Dies at 62”, The New York Times , 2011. május 28.. [2011. május 30-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. május 29.) 
  14. ↑ Onstage at the Black Wax Club in Washington, D.C. in 1982, Scott-Heron cited Harlem Renaissance writers Langston Hughes, Sterling Brown, Jean Toomer, Countee Cullen and Claude McKay as among those who had "taken the blues as a poetry form" in the 1920s and "fine-tuned it" into a "remarkable art form".
  15. ↑ Gil Scott-Heron in a live performance in 1982 with the Amnesia Express at the Black Wax Club, Washington, D.C. Black Wax (DVD). Directed by Robert Mugge.
  16. ↑ Sharrock, David: Gil Scott-Heron: music world pays tribute to the 'Godfather of Rap' (angol nyelven). The Guardian , 2011. május 28. [2021. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. március 13.)
  17. ↑ Review: Pieces of a Man. AllMusic
  18. ↑ Garner, Dwight. „'The Last Holiday: A Memoir' by Gil Scott-Heron – Review”, The New York Times, 2012. január 9.. [2017. április 21-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2017. február 27.) 
  19. ↑ Scott-Heron, Gil. „How Gil Scott-Heron and Stevie Wonder set up Martin Luther King Day”, The Guardian, 2012. január 8.. [2016. július 11-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2016. december 11.) 
  20. ↑ Dell'Apa, Frank. „Giles Heron: Played for Celtic, father of musician”, Boston Globe , 2008. december 4.. [2012. november 3-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. június 2.) 
  21. ↑ a b c Wilkinson, Alec. New York is Killing Me (2010. augusztus 9.) 
  22. ↑ Gil Scott-Heron Pioneering Poet (angol nyelven) (2010. február 20.) 
  23. ↑ Harold, Claudrena (2011. július 22.). „Deep in the Cane: The Southern Soul of Gil Scott-Heron”. Southern Spaces, Atlanta, Georgia, Kiadó: Emory University. (Hozzáférés: 2011. július 12.) 
  24. ↑ Weiner, Jonah. TRIBUTE: Gil Scott-Heron, 30. o. (2011. június 23.) 
  25. ↑ Hughes nagy hatással volt Scott-Heron költészetére.
  26. ↑ Gil Scott-Heron Jazz Man – Biography. Home.clara.net , 2010. január 21. [2003. május 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. május 28.)
  27. ↑ Scott-Heron, Gil: Circle of stone: a novel. Catalyst @ Johns Hopkins University, 1972 [2011. július 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. május 29.)
  28. ↑ Nielsen, Aldon L. (2012). „Book Review: The Last Holiday: A Memoir”. Critical Studies in Improvisation 8. (Hozzáférés: 2017. január 15.) 
  29. ↑ Music pioneer Gil Scott-Heron dies after a European trip. The New York Times
  30. ↑ „Gil Scott-Heron”, The Telegraph, 2011. május 28.. [2011. május 31-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. május 28.) 
  31. ↑ Baram, Marcus. „The Weary Blues: Hip-hop godfather Gil Scott-Heron's out on parole, trying to stay clean, and ready for Carnegie Hall”, New York Magazine, 2008. június 22.. [2011. augusztus 19-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. május 28.) 
  32. ↑ The Encyclopedia of Popular Music, 4th (angol nyelven), Oxford University Press (2006). ISBN 9780195313734 
  33. ↑ Kalia, Ammar: Makaya McCraven and Gil Scott-Heron: We're New Again review – a modern classic revived (angol nyelven). The Guardian , 2020. február 7. [2021. december 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. április 4.)

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Gil_Scott-Heron&oldid=27705442”