Ugrás a tartalomhoz

IV. György brit király

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
IV. György
IV. György régenshercegként (Henry Bone zománcképe, 1816)
IV. György régenshercegként (Henry Bone zománcképe, 1816)
Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága királya
Uralkodási ideje
1820. január 29. – 1830. június 26.
ElődjeIII. György
UtódjaIV. Vilmos
Hannoveri Királyság királya
Uralkodási ideje
1820. január 29. – 1830. június 26.
ElődjeIII. György
UtódjaIV. Vilmos
Életrajzi adatok
UralkodóházHannoveri-ház
Született1762. augusztus 12.
London
Elhunyt1830. június 28. (67 évesen)
Berkshire, Windsori kastély
NyughelyeSzent György-kápolna
ÉdesapjaIII. György brit király
ÉdesanyjaMecklenburg-Strelitzi Sarolta
HázastársaBraunschweig-Wolfenbütteli Karolina
GyermekeiHannoveri Sarolta
IV. György aláírása
IV. György aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. György témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

IV. György (teljes nevén George Augustus Frederick of Hanover; London, 1762. augusztus 12. – Windsori kastély, 1830. június 26.) Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának, valamint a Hannoveri Királyság uralkodója 1820-tól 1830-as haláláig. 1811-től elmebeteg apja, III. György helyett volt régensherceg.

IV. György kicsapongó, extravagáns életmódot folytatott, lelkes támogatója volt az új divatirányzatoknak; "Anglia első úriemberének" is hívták. Róla nevezték el az 1810-es évek új építészeti és stílusirányzatát régenskorszaknak (Regency). Az ő támogatásával épült John Nash tervei alapján a brightoni Királyi Pavilon, valamint a Buckingham-palota és a windsori kastély átépítése. A király anyagi hozzájárulásával jött létre a londoni Nemzeti Galéria és a King’s College London.

Tékozló, élvhajhász természete miatt apjával és feleségével, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolinával rossz volt a viszonya, utóbbival csak egy évig élt együtt. Még azt is megtiltotta, hogy felesége (aki már korábban Itáliába költözött) részt vegyen a koronázási ünnepségeken és jogi ügyeskedéssel sikertelenül próbált elválni tőle.

Uralkodása nagy részében Lord Liverpool volt Nagy-Britannia miniszterelnöke. A miniszterek a király viselkedését önzőnek, felelőtlennek, megbízhatatlannak és kegyencei által könnyen befolyásolhatónak tartották.[1] A kormány az uralkodó segítsége nélkül megnyerte a Napóleon elleni háborút, a bécsi kongresszuson a többi nagyhatalommal létrehozta az új európai rendet és igyekezett megoldani a háború utáni gazdasági és politikai problémákat. Az 1820-as évek végén György kormánya nyomására aláírta a katolikusok egyenjogúsításáról hozott törvényt, amit egyébként ellenzett. Egyetlen törvényes gyermeke, Sarolta 1817-ben elhunyt, így a király halála után öccse, IV. Vilmos követte a brit és hannoveri trónon.

Ifjúsága

[szerkesztés]
György (balra) anyjával és Frigyes öccsével (Allan Ramsay képe, 1764
Medálportré (Richard Cosway, kb. 1780–82)

Hannoveri György Ágost Frigyes 1762. augusztus 12-én született a londoni St James's Palace-ban III. György brit király és felesége, Mecklenburg-Strelitzi Sarolta első gyermekeként. Nagy-Britannia uralkodójának legidősebb fiaként születése pillanatától Cornwall és Rothesay hercege volt, pár nappal később pedig megkapta a Wales hercege és Chester earlje (grófja) címeket is.[2] Egy hónaposan, szeptember 18-án Thomas Secker canterburyi érsek megkeresztelte.[3] Keresztszülői IV. Adolf Frigyes mecklenburg-strelitzi herceg (anyai nagybátyja, akit Devonshire hercege, lordkamarás képviselt), Vilmos cumberlandi herceg (apai nagyapjának fia) és Szász-Gothai Auguszta walesi hercegnő (apai nagyanyja) voltak.[4] György könnyen tanult, és hamar elsajátította a francia, német és olasz nyelveket (angol anyanyelve mellett).[5]

Tizennyolc évesen saját házat kapott, és botránymentes, hétköznapi életet élő apjával éles ellentétben, belevetette magát a kicsapongásokba és tékozló szórakozásokba; rendszeresen ivászatokon vett részt, és számos szeretőt tartott. Józanon és részegen is szellemes társalgónak tartották, és jó ízléssel (egyben rendkívül költségesen) rendezte be palotáját. Amikor a herceg 21 éves lett, a parlament 60 ezer fontot (mai árfolyamon 6,5 millió font) szavazott meg a számára, és apjától további 50 ezer fontos évjáradékot (ma kb. 5,5 millió font) kapott. Ennél azonban jóval többet költött, egyedül az istállójának fenntartása 31 ezer fontba került évente. Beköltözött a Carlton House palotába, és folytatta kicsapongásait.[6] Életvitele miatt apja és közötte hamarosan súrlódások léptek fel, mert III. György konzervatívabb viselkedést várt el a trónörököstől. Viszonyukat tovább rontotta, hogy a herceg a politikában a radikális Charles James Foxot támogatta, akit a király ki nem állhatott.[7]

Nem sokkal 21. születésnapja után György belebolondult Maria Fitzherbertbe, aki közrendű volt, hat évvel idősebb nála, kétszer megözvegyült, ráadásul még katolikus is,[8] vagyis szinte mindent megtestesített, ami elfogadhatatlanná tette a királyi ház számára. A herceg azonban elhatározta, hogy feleségül veszi. Az 1701-es rendezési törvény értelmében katolikus házastárssal elvesztette volna jogát a brit trónra, és az 1772-es királyi házasodási törvény értelmében csak az uralkodó engedélyével lehetett volna törvényes a házasságuk, amit III. György soha nem adott volna meg.

Mindennek ellenére 1785. december 15-én Maria Fitzherbert londoni házában megtartották az esküvői ceremóniát. Formálisan a házasság nem volt érvényes, mert a király nem hagyta jóvá (nem is kérték).[9] Fitzherbert katolikus hite értelmében az egyházi törvény a világi fölött áll, ezért tényleges férjének tekintette a herceget, azonban beleegyezett, hogy politikai okokból titokban tartja frigyüket.[10]

Pénzszórásai miatt a herceg adósságokba keveredett, amit a király nem volt hajlandó kifizetni, ezért el kellett hagynia a Carlton House-t, és beköltözött Maria Fitzherberthez. 1787-ben György parlamenti barátai felajánlották neki, hogy egyszeri adomány révén kiegyenlítik adósságait. A sokak által sejtett illegális házasság azonban akkora botrányt kavart volna, amely megakadályozott volna mindenféle parlamenti segítséget; így a herceg barátja, a whig párt vezetője, Charles James Fox nyilvánosan rágalmazásnak minősítette a herceg házasságáról keringő pletykákat.[11] Emiatt azonban Maria sértődött meg, és azzal fenyegetőzött, hogy szakít Györggyel. Őt végül egy másik whig képviselő, Richard Brinsley Sheridan engesztelte ki, a parlament pedig 161 ezer fontot (ma 18,5 millió font) szavazott meg a trónörökös adósságainak kiegyenlítésére, további 60 ezret pedig a Carlton House felújítására.[5][12][13]

Az 1788-as régensválság

[szerkesztés]
György 1785-ben

1788 nyarán III. György (egyes vélemények szerint örökletes porfíriája miatt) elmebetegség tüneteit kezdte mutatni.[14][15] Feladatai egy részét még el tudta látni és a parlament ülését szeptemberről novemberre napolta el. Eközben azonban teljesen megháborodott és amikor a parlament novemberben összeült, az uralkodó nem volt képes elmondani megnyitó beszédét. Mivel a törvény szerint a többi napirendi pontra csak a beszéd után kerülhetett sor, a parlament munkája megbénult.[11][16]

Bár formálisan megsértették a törvényt, a képviselők mégis elkezdték az uralkodó helyettesítésének, a régens kiválasztásának megvitatását. A whig Charles Fox kijelentette, hogy a király cselekvőképtelensége esetén a trónörökös walesi herceg automatikusan meg kell kapja az ország irányítását. A miniszterelnök, a tory ifjabb William Pitt szerint, viszont a parlamentnek kellett döntenie a kérdésben;[17] bár abban egyetértett Foxszal, hogy a herceg lenne a kézenfekvő jelölt.[11][16]

György – bár Pitt javaslatát sértőnek érezte – kijelentette, hogy parlamenti felhatalmazás nélkül nem fog megpróbálkozni a uralkodói hatalom gyakorlásával.[18] A Pitt által összeállított régensi törvényjavaslat lényegesen korlátozta a régensherceg jogkörét, többek között nem adhatott volna el királyi birtokot és az uralkodó gyerekén kívül másnak nem adományozhatott volna főnemesi címet. A herceg tiltakozása után a felek kiegyeztek egy kompromisszumos javaslatban.[16]

1789. február 3-án megnyílt a parlament ülése, ahol a király helyett a megbízott lord (Lord Commissioner) tartotta a nyitóbeszédet. A lord kinevezése azonban sokak szerint illegális volt, mert a kinevezési dokumentum nagypecséttel való ellátáshoz nem kérték (nem kérhették) ki a király engedélyét.[19] Megkezdődött a régenstörvény megvitatása, de még elfogadása előtt III. György állapota hirtelen javulni kezdett. A király utólag elfogadhatónak ítélte meg Pitték eljárását a megbízott lord kinevezésének ügyében.[11][16]

Házassága és szeretői

[szerkesztés]
György felesége, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolina

György továbbra is halmozta az adósságokat, amiket apja csak akkor volt hajlandó kifizetni, ha feleségül veszi az általa kiszemelt hercegnőt, Braunschweig-Wolfenbütteli Karolinát. A herceg 1795-ben beadta a derekát és április 8-án a St James Palace királyi kápolnájában megtörtént az esküvő. A házasság azonban katasztrofálisan sikerült, a felek egyáltalán nem illettek egymáshoz. Egyetlen gyerekük, Sarolta hercegnő megszületése után, 1796-ban szét is váltak. György ezután kisebb-nagyobb kihagyásokkal Maria Fitzherberttel élt együtt élete végéig.[20]

A herceg számos szeretőt tartott. Köztük volt Mary Robinson költőnő, akit bőséges évjáradékot kapott, mikor azzal fenyegetőzött, hogy György leveleit eladja az újságoknak;[21] Grace Elliott, egy orvos elvált felesége;[22] és Frances Villiers jersey-i grófné.[20] Idősebb korában Isabella Ingram-Seymour-Conway hertfordi márkinével és Elizabeth Conyngham conynghami márkinéval folytatott viszonyt.[23] Állítólag több törvénytelen gyermeke is született. Az 1786-ban született James Ord (aki később az Egyesült Államokba költözött és jezsuita pap lett) György és Maria Fitzherbert közös gyereke volt.[24] Király korában György elmesélte egyik barátjának, hogy van egy fia, aki hajóskapitány a Nyugat-Indiákon; őt Henry A. F. Herveyként (1786–1824) azonosították és Anne Barnard, a skóciai Balcarres grófjának lánya szülte neki.[25] Szintén az ő gyerekének tartották George Seymour Crole őrnagyot (az ő anyja Eliza Crole vagy Fox volt, egy színigazgató lánya); William Hampshire-t (Sarah Brown fogadóslánytól) és egy francia nővel folytatott viszonyából származott Charles Candy.[26]

1795-re a herceg ismét 630 ezer fontos (közel 59 millió mai font) adósságot halmozott fel. A parlament hajlandó volt ezt megtéríteni, de nem egy összegben, hanem 60 ezer fonttal (majd 1803-ban újabb 65 ezerrel) megnövelte György évjáradékát.[27][28] Így 1806-ra visszafizették az 1795-ös adósságot, ám addigra György újabb jelentős hiteleket vett fel.[13]

1804-ben a kis Sarolta hercegnő elhelyezését illetően vita robbant ki, aminek végén a hercegnő nagyapjához, a királyhoz került. A herceg azzal vádolta meg feleségét, hogy egy törvénytelen fiút szült. Ezzel kapcsolatosan létrehoztak egy parlamenti bizottságot, amely megállapította, hogy a vád hamis; de azt is, hogy Karolina kimondottan indiszkréten viselkedett.[29]

A régensherceg

[szerkesztés]
A régensherceg (Thomas Lawrence képe, 1816)

1810 végén III. György legkisebb és kedvenc lánya, Amália hercegnő halála után a király elmebetegsége visszatért. A lordkancellár az 1788-as precedens alapján kinevezte a megbízott lordot (Lord Commissionert), a parlament pedig 1811-ben meghozta a régenstörvényt, amely szerint a király cselekvőképtelensége alatt a walesi herceg vezeti az országot bizonyos korlátozásokkal. A korlátozások csak egyéves időtartamra szóltak.[30] György 1811. február 5-i hatállyal lett régensherceg.[31]

György teljesen minisztereire hagyta a kormányzást, sokkal kevésbé szólt bele a politikába, mint az apja. Végképp megrögzült az az elv, hogy a miniszterelnököt az alsóházi többség jelöli ki, függetlenül az uralkodó szimpátiájától.[32] Az ország ügyeit alapvetően a kormány intézte, a régensherceg alig vett részt az ügyeikben. A legfontosabb belpolitikai kérdés ekkor a katolikusok (leginkább az írek) egyenjogúsítása, emancipációja volt, amit a whigek támogattak, a Spencer Perceval vezette tory kormány viszont ellenzett. A közvélemény arra számított, hogy a hivatalába lépő régensherceg a whigek vezetőjét, William Grenville-t nevezi ki miniszterelnöknek, György azonban anyja tanácsára úgy döntött, hogy meghagyja a tory kormányzatot, nehogy a változás még inkább aláássa apja egészségét.[33] György később sem változtatott a politikai vezetésen, amikor apja állapota véglegesnek mutatkozott. Ehelyett arra kérte a whigeket, hogy csatlakozzanak Perceval kormányához; ők azonban az emancipáció miatti véleménykülönbség miatt erre nem voltak hajlandóak.

1812. május 10-én Percevalt meggyilkolták. A régensherceg előbb Richard Wellesleyt (Wellington hercegének bátyját), majd Francis Rawdon-Hastingsot kérte fel, hogy mindkét párt részvételével koalíciós kormányt állítson fel, de ekkor egyik fél sem akart közös irányítást. György ezután Perceval hadügyminiszterét, Lord Liverpoolt kérte fel a korábbi összetételű kormány munkájának folytatására.[34]

A toryk a külpolitikában a Napóleon-ellenes, kompromisszumok nélküli háborút képviselték (ellentétben az olyan whig politikusokkal, mint pl. Charles Grey).[35] 1814-ben a brit-orosz-osztrák-porosz szövetség vereséget mért a franciákra. Az ezután következő bécsi kongresszuson a Hannoveri-házhoz tartozó brit uralkodók régi országát, a Hannoveri Választófejedelemséget (amely I. György óta perszonálunióban volt Nagy-Britanniával és amelyet Napóleon beolvasztott a Vesztfáliai Királyság bábállamba) a Hannoveri Királyság formájában helyreállították. 1814. december 30-án a régensherceg aláírta a genti békét, amely lezárta az Egyesült Államokkal 1812 óta zajló háborút. 1815-ben Napóleon visszatért elbai száműzetéséből, de a waterlooi csatában legyőzte őt a brit-porosz szövetség.

Ebben az időszakban György nagy figyelmet szentelt az új divat- és stílusirányzatoknak és Beau Brummell divatfi és John Nash építész segítségével létrehozta az ún. "regency" (régenskorszak) építészeti stílust. Nash ekkor tervezte a londoni Regent's Parkot és a Regent Streetet. A herceg élen járt a tengerparti üdülés új divatjában, és Brigthonban megépíttette a Tádzs Mahal ihlette "indiai gótikus" Királyi Pavilont.[36]

Uralkodása

[szerkesztés]
IV. György koronázása
IV. György ezüst korona (crown), azaz 1/4 font sterling érméje 1822-ből, hátoldalán Benedetto Pistrucci legendás sárkányölő Szent György ábrázolásával.

III. György 1820. január 29-én meghalt és az 57 éves régensherceg IV. György néven Nagy Britannia és Írország Egyesült Királysága, valamint Hannover uralkodója lett, de tényleges jogosultságaiban és feladataiban nem következett be lényeges változás.[37] Trónra lépésekor már erősen elhízott volt egy egyes történészek szerint laudánumfüggő is.[5]

A koronázáskor újabb botrány tört ki György és felesége között. Karolina 1796 óta külön élt férjétől és mindkettejüknek voltak kalandjaik. 1814-ben Karolina Olaszországba költözött, de a koronázásra visszatért Angliába, hogy nyíltan demonstrálja jogát a királynéi címre. György azonban nem ismerte el őt királyi házastársnak és utasította Nagy-Britannia nagyköveteit, hogy erről tájékoztassák az európai udvarokat is. Még az anglikán egyház imádságaiból is kivétette felesége nevét.

A király el akart válni Karolinától, de tanácsadói figyelmeztették, hogy a válási per esetén saját házasságtörő kapcsolatai is a közvélemény elé kerülnek. Ezért beadott egy törvényjavaslatot, amelyben a parlamenttel szakíttatta volna meg a házasságot, azzal az indokkal, hogy Karolina olasz kísérőjével házasságtörést követett el (vagyis egyoldalú vádirattal elkerülte volna a bírósági tárgyalást). A törvényjavaslat rendkívül népszerűtlen volt és bár a felsőházban minimális többséggel átment, az alsóházi szavazás előtt visszavonták, mert reménytelennek látták a megszavazását. György így is kitiltotta feleségét a koronázási ceremóniáról, amelyet 1821. július 19-én végeztek a westminsteri apátságban. Karolina ugyanazon a napon megbetegedett és néhány héttel később, augusztus 7-én meghalt. Betegsége alatt többször is megismételte, hogy megmérgezték.[38]

IV. György pompás koronázása 243 ezer fontba (ma 20 millió font) került (összehasonlításképpen apja, III. György koronázási szertartása mindössze 10 ezer fonttal rövidítette meg az államkincstárat). A hatalmas költségek ellenére a közvélemény jól fogadta az ünnepséget.[5] A király 1821-ben Írországba utazott (ő volt az első angol király II. Richárd óta, aki így tett),[39] a következő évben pedig Skóciát látogatta meg.[40] Szintén régi adósságot rótt le, mert a 17. század közepe óta egyetlen uralkodó sem tette a lábát skót földre. Skóciai útját Sir Walter Scott szervezte meg.

Uralkodása fennmaradó idejének nagy részét a windsori kastélyba zárkózva töltötte,[41] bár időnként beavatkozott a napi politikába. A katolikus emancipációt illetően nézetei sokat változtak. Még 1797-ben maga adott be egy törvényjavaslatot az ír katolikusok egyenjogúsítására, de 1813-ban magánbeszélgetésekben az akkor benyújtott (és elbukott) újabb rendelet ellen foglalt állást. 1824-ben már nyíltan ellenezte a katolikusok emancipációját.[42] Apjához hasonlóan arra hivatkozott, hogy koronázási esküjében a protestáns vallás megtartására tett fogadalmat, és abba nem fér bele a katolikuspárti intézkedések meghozatala.[43] A király és Lord Liverpool tory kormánya egyaránt ellenezte az egyenjogúsítást, ám Lord Liverpool 1827-ben visszavonult és helyét az emancipációpárti George Canning vette át. Canningot saját párttársai sem támogatták egyértelműen, ezért néhány whiget is bevett kormányába.[44] Canning még ugyanabban az évben meghalt és helyét Frederick Robinson foglalta el, ő azonban a következő évben lemondott. A miniszterelnök Wellington hercege lett, aki maga az emancipáció ellen volt, de belátta, hogy a katolikuskérdést meg kell oldani és az egyenjogúsítás elkerülhetetlen.[45][46] A György és Wellington hercege közötti kapcsolat eléggé hűvös volt, különösen miután a király azzal ugratta a miniszterelnököt, hogy ő maga is ott volt a waterlooi csatában, német tábornoknak öltözve (Wellington első hercege volt a waterlooi csata hírneves győztese). Wellington hercege nagy nehezen rávette a királyt, hogy adja beleegyezését az 1829-es emancipációs törvényhez, de ezt később visszavonta katolikusellenes öccse, Ernő Ágost nyomására. Erre a kormány minden tagja beadta a lemondását. György végül vonakodva ugyan, de kénytelen volt aláírni a törvényt, amely többek között lehetővé tette, hogy katolikusok is lehessenek parlamenti képviselők.[47]

Utolsó évei

[szerkesztés]
György 1821-ben (George Atkinson litográfiája)

György kicsapongó és iszákos életmódja az 1820-as évekre aláásta az egészségét. Elhízott és emiatt gyakran kigúnyolták, ha nagy ritkán megjelent a nyilvánosság előtt.[48] Súlya már 1797-ben elérte a 111 kg-ot, 1824-ben fűzője pedig 130 cm-es derékbőségre készült.[49] Köszvénytől, érelmeszesedéstől, ödémáktól ("vízkór") és talán porfíriától is szenvedett. Utolsó éveiben néha az egész napot az ágyban töltötte és a légszomj rohamaitól fuldokolt.[5]

A IV. György tiszteletére elnevezett 120 ágyús, 1827-ben vízre bocsátott HMS Royal George (Királyi György) brit első osztályú sorhajó.

1828 végére apjához hasonlóan a szürkehályogtól majdnem megvakult. Jobb kezét annyira kínozta a köszvény, hogy már nem tudta aláírni az okmányokat.[50] David Wilkie festő 1829 közepén azt írta, hogy a király "napról napra félelmetes módon gyengül" és olyan kövér volt, hogy úgy nézett ki "mint a héjába tömött nagy kolbász".[51] A király hólyagfájdalmaira rendszeresen laudánumot szedett, amitől élete vége felé napokra bódult állapotba került.[52] 1830-ban súlya elérte a 130 kg-ot.[53]

1830 tavaszára világossá vált, hogy György a halálán van. Vízkórja miatt nem kapott levegőt, amitől csak székben ülve tudott aludni és az orvosok időnként leengedték hasából a felgyülemlett folyadékot.[52] Májusban tollba mondta végrendeletét. Utolsó hónapjaiban a valláshoz fordult; a fődiakónusnak meggyónta, hogy megbánta korábbi züllött életmódját és remélte, hogy Isten megbocsát neki, mert mindig alattvalói javát akarta.[52] 1830. június 26-án hajnali fél négykor felkiáltott "Édes Istenem, mi ez?", megszorította az apródja kezét, "fiam, ez a halál", mondta, aztán meghalt.[54] Orvosai felboncolták és megállapították, hogy halálát a gyomrában megrepedt ér okozta. Húgyhólyagján "narancs méretű" daganatot találtak, szíve megnagyobbodott és zsírba ágyazódott, szívbillentyűi pedig súlyosan elmeszesedtek. 1830. július 15-én temették el a windsori kastély Szt. György-kápolnájában.[55]

Egyetlen törvényes gyermeke, Sarolta 1817-ben meghalt, miután koraszülött gyereket hozott a világra és vérezni kezdett. Legidősebb öccse, Frigyes 1827-ben szintén gyermektelenül hunyt el, így a korona második öccsére, Vilmos clarance-i hercegre szállt.[56]

Megítélése

[szerkesztés]
1792-es karikatúra a walesi hercegről

György utolsó éveiben testi és mentális hanyatláson esett át és szinte teljesen visszavonult a közügyektől. Egyik szárnysegédje ezt írta róla titkos naplójába: "Nem létezik ennél megvetendőbb, gyávább, önzőbb, érzéketlenebb kutya... Voltak jó és bölcs királyok, ha nem is túl sok... de úgy vélem ez egyike a legrosszabbaknak."[1] Halálakor ezt írta róla a The Times: "Soha nem volt olyan ember, akit társai kevésbé sajnáltak volna, mint ezt az elhunyt királyt. Kinek a szeme ejtett könnyet érte? Kinek a szíve dobbant érte érdektől mentes bánatában?... Ha volt is valaha egy barátja – bármilyen rendű-rangú hű barátja – az ő neve sajnos nem jutott el hozzánk."[57]

Számos jó tulajdonsággal is rendelkezett, éles eszű, szellemes, jól tájékozott férfi volt; lustasága és falánksága azonban többnyire elfedte erényeit. A The Times azt írta róla, hogy mindig előnyben részesített "egy lányt és egy palackot a politikával és szentbeszédekkel szemben".[58] A stílust és modort illetően "Anglia első úriemberének" tartották.[59] A régenskorszak idején jórészt György diktálta a divat megváltozását. Amikor politikai ellenfelei 1795-ben extra adót vetettek ki a rizsporra, György felhagyott a parókák viselésével.[60] Sötétebb árnyalatú ruhákat hordott, mint amilyenek előtte divatban voltak, mert azok jobbak elfedték kövérségét; a szűk térdnadrág helyett lazább pantallót viselt, és divatba hozta a magas gallért és a nyakkendőt, mert ezzel elrejthette tokáját.[61] 1822-es skóciai látogatásával újra divatba hozta (egyesek szerint létrehozta) a skótkockás viseletet.[62]

Nagy-Britanniában számos szobrot emeltek neki, többségüket uralkodása idején. Többek között Londonban a Trafalgar téren és a brightoni Királyi Pavilon mellett van egy-egy bronz lovasszobra.

Címei és kitüntetései

[szerkesztés]
  • 1762. augusztus 12. – 1820. január 29.: Cornwall hercege
  • 1762. augusztus 19. – 1820. január 29.: His Royal Highness The Prince of Wales
  • 1811. február 5. – 1820. január 29.: régensherceg
  • 1814. október 1. – 1820. január 29.: Hannover koronahercege
  • 1820. január 29. – 1830. június 26.: Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának, valamint a Hannoveri Királyság királya

Kitüntetések és társasági tagságok

[szerkesztés]

Címerei

[szerkesztés]
IV. György címere walesi hercegként (1762–1801)
Walesi hercegként és régenshercegként (1801–1820)
Nagy-Britannia királyaként (1820–1830)
Skócia királyaként (1820–1830)

Családfája

[szerkesztés]
IV. György brit király ősei
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
16. I. György brit király
 
 
 
 
 
 
 
8. II. György brit király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
17. Cellei Zsófia Dorottya
 
 
 
 
 
 
 
4. Frigyes walesi herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
18. János Frigyes brandenburg-ansbachi őrgróf
 
 
 
 
 
 
 
9. Ansbachi Karolina
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
19. Szász-Eisenachi Eleonóra Erdmuthe
 
 
 
 
 
 
 
2. III. György brit király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
20. I Frigyes szász-gotha-altenburgi herceg
 
 
 
 
 
 
 
10. II. Frigyes szász-gotha-altenburgi herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
21. Szász-Weissenfelsi Magdaléna Szibilla
 
 
 
 
 
 
 
5. Szász-Gothai Auguszta
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
22. Károly anhalt-zerbsti herceg
 
 
 
 
 
 
 
11. Anhalt-Zerbsti Magdaléna Auguszta
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
23. Szász-Weissenfelsi Zsófia
 
 
 
 
 
 
 
1. IV. György brit király
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
24. I. Adolf Frigyes mecklenburgi herceg
 
 
 
 
 
 
 
12. II. Adolf Frigyes mecklenburg-strelitzi herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
25. Braunschweig-Dannenbergi Mária Katalin
 
 
 
 
 
 
 
6. Mecklenburg-Strelitzi Károly Lajos
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
26. I. Keresztély Vilmos schwarzburg-sondershauseni herceg
 
 
 
 
 
 
 
13. Schwarzburg-Sonderhauseni Krisztina Emília
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
27. Barby-Muhlingeni Antónia Szibilla
 
 
 
 
 
 
 
3. Mecklenburg-Strelitzi Sarolta
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
28. Ernő szász-hildburghauseni herceg
 
 
 
 
 
 
 
14. I. Ernő Frigyes szász-hildburghauseni herceg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
29. Waldecki Zsófia Henrietta
 
 
 
 
 
 
 
7. Szász-Hildburghauseni Erzsébet Albertine
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
30. I. György Lajos erbach-erbachi gróf
 
 
 
 
 
 
 
15. Erbach-Erbachi Zsófia Albertine
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
31. Waldeck-Eisenbergi Amália Katalin
 
 
 
 
 
 

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b Baker, Kenneth (2005). „George IV: a Sketch”. History Today 55 (10), 30–36. o. 
  2. ↑ Smith, E. A., 1. o.
  3. ↑ Smith, E. A., 2. o.
  4. ↑ Hibbert, George IV: Prince of Wales 1762–1811, 2. o.
  5. ↑ a b c d e Hibbert, Christopher (2004). „George IV (1762–1830)”. Oxford Dictionary of National Biography, Kiadó: Oxford University Press. 
  6. ↑ Smith, E. A., 25–28. o.
  7. ↑ Smith, E. A., 48. o.
  8. ↑ Smith, E. A., 33. o.
  9. ↑ Smith, E. A., 36–38. o.
  10. ↑ David, 57–91. o.
  11. ↑ a b c d Innes, Arthur Donald. A History of England and the British Empire, Vol. 3. The MacMillan Company, 396–397. o. (1914) 
  12. ↑ De-la-Noy, p.31
  13. ↑ a b Marilyn Morris, "Princely Debt, Public Credit, and Commercial Values in Late Georgian Britain." Journal of British Studies 2004 43(3): 339–365
  14. ↑ Röhl, J.C.G.. Purple Secret. Bantam Press (1998) 
  15. ↑ Peters TJ, Wilkinson D (2010). „King George III and porphyria: a clinical re-examination of the historical evidence”. History of Psychiatry 21 (81 Pt 1), 3–19. o. DOI:10.1177/0957154X09102616. PMID 21877427. 
  16. ↑ a b c d David, 92–119. o.
  17. ↑ Smith, E. A., 54. o.
  18. ↑ Derry, 91. o.
  19. ↑ Derry, 109. o.
  20. ↑ a b David, 150–205. o.
  21. ↑ Parissien, 60. o.
  22. ↑ Hibbert, George IV: Prince of Wales 1762–1811, 18. o.
  23. ↑ Hibbert, George IV: Regent and King 1811–1830, 214. o.
  24. ↑ David, 76–78. o.
  25. ↑ David, 78. o.
  26. ↑ David, 80. o.
  27. ↑ De-la-Noy, 55. o.
  28. ↑ Smith, E. A., 97. o.
  29. ↑ Ashley, Mike. The Mammoth Book of British Kings and Queens. London: Robinson, 684. o. (1998). ISBN 1-84119-096-9 
  30. ↑ Innes, Arthur Donald. A History of England and the British Empire, Vol. 4. The MacMillan Company, 50. o. (1915) 
  31. ↑ London Gazette, 5 February 1811
  32. ↑ Bagehot, Walter (1872) The English constitution, 247. o.
  33. ↑ Parissien, 185. o.
  34. ↑ Smith, E. A., 145. o.
  35. ↑ Smith, E. A., p.146
  36. ↑ Rutherford, Jessica M. F.. The Royal Pavilion: The Palace of George IV. Brighton Borough Council, 81. o. (1995). ISBN 0-948723-21-1 
  37. ↑ Innes, Arthur Donald. A History of England and the British Empire, Vol. 4. The MacMillan Company, 81. o. (1915) 
  38. ↑ Innes, Arthur Donald. A History of England and the British Empire, Vol. 4. The MacMillan Company, 82. o. (1915) 
  39. ↑ De-la-Noy, 95. o.
  40. ↑ Prebble, John. The King's Jaunt: George IV in Scotland, 1822. Edinburgh: Birlinn Limited (2000). ISBN 1-84158-068-6 
  41. ↑ King George IV. Official website of the British monarchy. (Hozzáférés: 2016. április 18.)
  42. ↑ Parissien, 189. o.
  43. ↑ Smith, E. A., 238. o.
  44. ↑ Smith, E. A., 231–4. o.
  45. ↑ Parissien, 190. o.
  46. ↑ Smith, E. A., 237. o.
  47. ↑ Parissien, 381. o.
  48. ↑ Parissien, 355. o.
  49. ↑ Parissien, 171. o.
  50. ↑ Smith, E. A., 266–67. o.
  51. ↑ Smith, E. A., 266-67. o.
  52. ↑ a b c Smith, E. A., 269. o.
  53. ↑ Baker, Kenneth. George IV: a life in caricature. Hudson and Thames, 202. o. (2005). ISBN 978-0-500-25127-0 
  54. ↑ De-la-Noy, 103. o.; Smith, E. A., 271. o.
  55. ↑ Hibbert, George IV: Regent and King 1811–1830, 336. o.
  56. ↑ Innes, Arthur Donald. A History of England and the British Empire, Vol. 4 (angol nyelven). The MacMillan Company, 105. o. (1915) 
  57. ↑ The Times (London) 1830. július 15., Hibbert, George IV: Regent and King 1811–1830, 342. o.
  58. ↑ Clarke, John (1975). „George IV”. The Lives of the Kings and Queens of England, 225. o, Kiadó: Knopf. 
  59. ↑ The Diary of Prince Pückler-Muskau (May 1828). Parissien, 420. o.
  60. ↑ Parissien, 112. o.
  61. ↑ Parissien, 114. o.
  62. ↑ Parissien, 324–26. o.
  63. ↑ a b Cokayne, G. E. (1910), Gibbs, Vicary, ed., The complete peerage of England, Scotland, Ireland, Great Britain and the United Kingdom, vol. 4, London: St Catherine's Press, pp. 450–451, <http://archive.org/stream/completepeerageo03coka#page/450/mode/2up>
  64. ↑ Jørgen Pedersen. Riddere af Elefantordenen, 1559–2009 (dán nyelven). Syddansk Universitetsforlag (2009). ISBN 978-87-7674-434-2 
  65. ↑ Militaire Willems-Orde: Wales, George Augustus Frederick, Prince of (dutch nyelven). Ministerie van Defensie. (Hozzáférés: 2016. március 12.)

Irodalom

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a George IV of the United Kingdom című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.


Előző uralkodó:
III. György 		Következő uralkodó:
IV. Vilmos
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=IV._György_brit_király&oldid=27373050”