A következő címkéjű bejegyzések mutatása: infernoitalia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: infernoitalia. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 5., vasárnap

BLUTIGER FREITAG (1972)

Rolf Olsen, NSZK-olasz
 

"Erőszak az erőszak ellen" mottó alatt elkövetett bűntényben római tettestársként az a Cineproduzioni Daunia 70 vett részt, amelyik ugyanebben az időszakban Fernando Di Leo mesterhármasát (MILANO CALIBRO 9 - MALA ORDINA - IL BOSS) hozta tető alá. Viszont ha a stáblistán a kulcspozíciót betöltő szakemberek neveit vesszük alapul (rendező, író, operatőr, főszereplő usw.), akkor bizony kőkeményen nyugatnémet a mozi. 

A '71 folyamán több NSZK nagyvárosban történt, halálos áldozatokat is követelő bankrablások láttán felbátorodott fritzek próbálkozása egy menő poliziesco akciófilmre tökön ragadja a korszellem pucáját, és addig facsarja, amíg van benne vér. Osztályharc, terrorizmus, bogárhátúval száguldozó Polizei, a tévéhíradó kamerái előtt halálbüntetést követelő nyugdíjasok - a Münchenben és környékén játszódó BLUTIGER FREITAG spekulatív célból elkészült kordokumentumként egy echte német alműfajjal, a reportázs filmmel mutat rokonságot. „Emerson Fox” álnév alatt éppenséggel egy mondo doku apropóján találkoztam először Rolf Olsen rendezővel (SHOCKING ASIA). A bécsi születésű egykori kabarészínész a hatvanas évek eleje óta rendezgetett német nyelvterületen forgalmazott filmeket. Unsere tollen Tanten in der Südsee; Spukschloß im Salzkammergut; Das Rasthaus der grausamen Puppen; In Frankfurt sind die Nächte heiß; Stundenhotel von St. Pauli; Das Go-Go-Girl vom Blow-Up...

 
A benzinkutas jelenetben felbukkanó Herr Olsen pont annak a minden hájjal megkent figurának a benyomását kelti, akit a filmcímek alapján elképzeltünk magunknak.

A nyers erőszakkal és nyárspolgár-pukkasztóan vulgáris nyelvezettel sokkoló „megtörtént esetek alapján” történet azzal indít, hogy a bírósági tárgyalására érkező veszélyes bűnöző külső segítséggel meglóg az előzetesből. A férfiasságát kidomborító bőrnadrágban feszítő antihőst a többszörös Bravo-címlapos tévésztár Raimund Harmstorf alakítja. Főállásban Jack London kalandregény-feldolgozások szereplőjeként Harmstorf akkora népszerűségre tett szert a német fiatalság körében, hogy nevezett képes újság egy BLUTIGER FREITAG fotónovellát is leközölt a bemutató idején!

A kegyetlenül ravasz Heinz Klett búvóhelyén már szervezi következő balhéját, egy fényes nappali bankrablást, ami után magyar embercsempészek segítségével irány Horány (Passau). Olasz vendégmunkás bűntársán keresztül csatlakozik hozzájuk egy fiatal lány és annak katonaszökevény bátyja. Miután egy amerikai katonai szállítmány eltulajdonításával komoly fegyverarzenálhoz jutnak, magukat szélsőbalos RAF-terroristáknak álcázva vörös kámzsával a fejükön behatolnak a pénzintézetbe. A közállapotokra úton-útfélen hivatkozó film ezen fejezete a Deutche Bank egyik müncheni fiókjában történteket rekonstruálja, mely az ország első túszdrámába torkolló bankrablásként került be a bűnügyi krónikákba.

A hasznavehetetlen túszok között horogra akad egy „aranyhal” - a nagytőkés lánya rögtön négyszeresére emeli a téteket, a bankrablók a rendőrség és média kereszttüzében négymillió márkával távozhatnak a halottakkal, súlyos sebesültekkel és kíváncsi bámészkodókkal teli helyszínről. A valóságban az államügyész parancsára rögtön a bank előtt tüzet nyitottak a rendőrök, a filmbéli társaság számára a Véres Péntek pár kilométerrel odébb, egy erdei faházban fejeződik be. A hajtóvadászat végén szemtanúi lehetünk annak, mi történne, ha Sam Peckinpah beszabadul a Schwarzwald klinika díszletei közé.

A „Bűnözés nem kifizetődő” táblával kijelölt szakadék felé németes szigorral, olaszosan vérpezsdítő zenére (Francesco De Masi) menetelő film szélsőbalról támadva jobbról előz, alles zusammen mindenki megkapja a magáét. A bűnözői oldalon az Andreas Baader terrorista-vezérre hajazó Klett hasonlóan szimbolikus proli-teremtmény, mint akiket Tómas Milian szokott megformálni Umberto Lenzi zsarufilmjeiben. A gátlástalan, antiszociális bandavezér határozottságot sugárzó karizmájával magához vonzza a kapitalizmus rendszerébe nyomorított fiatalokat. Külön epizódok vannak szentelve annak, hogyan zsákmányolják ki a munkaadók a bevándorló benzinkutast és irodista barátnőjét. Átellenben a nagytőkés be sem szállt a limuzinjába, már a pokolra kívánjuk. „Nem csoda, hogy gyűlölik őket” – jegyzi meg az államügyész. A fasizmus ridegségének jeleit még mindig magán viselő társadalom keresztmetszetéből nem hiányozhattak a leszbikusok sem.

Az eltévelyedett butikos nőnek az übermacsó Klett mutatja meg, mi fán terem a toxikus maszkulinitás. A hatás kedvéért és csak a 102 perces változatban a nemi erőszakolós ágyjelenetbe felváltva leszbipornó és véres vágóhídi pillanatképek lettek beleerőszakolva. A cinizmus ezen fokán hiába halnak meg ártatlanok, a néző részvétlen szemtanúként követi az eseményeket, rosszabb esetben kajánul vigyorog is hozzá (a rendőr esete a kézigránáttal). Ettől még a BLUTIGER FREITAG egy verrdammt guter Szocio-Exploitation arra a péntek estére, amikor egyik csatorna sem ismétel Derricket.

2022. november 20., vasárnap

CIRCLE OF FEAR (1992)

 
Ha-ha, át lettél verve, amico mio, ez bizony egy olasz film. Az álnevek a késes figurával a háttérben nyomban megteremtik a megfelelő hangulatot ehhez a  buddy cop-serial killer-thrillernek álcázott giallóhoz, melyben az olaszok Hannibal Lecter szerepét Annie Girardot-ra osztották. A zenét a Duce fia szerezte. És akinek neve láttán a depressziós italotrash rajongó tuttira jobb kedvre derül:

Aldo Lado alias George B. Lewis a Nocturno magazinban: „A produkció már menetkészen állt, nekik csak egy rendezőre volt szükségük. Próbáltam kicsit kipofozni a forgatókönyvet, de reménytelen esetnek bizonyult. Forgatás közben megkértek, hogy rendezzek nekik egy másik filmet is. Odaadták a könyvet, aminek lapjait a kertben szórtam szét, akkora baromság volt. Sergio Sollima csinálta meg helyettem (BERLIN ’39). Értsék meg, hogy egy Sollimának vagy egy Ladónak is szüksége van pénzre... és ilyenkor csinálnak egy olyan filmet, mint az ALIBI PERFETTO.

A Tökéletes alibi, alias CIRCLE OF FEAR vagy ahogyan én hívom: A selejt bosszúja egy külföldi videopiacra szánt P.A.C. filmcsomag részeként látta meg a napvilágot, rögvest a Bava jr. rendezte BODY PUZZLE után. Luigi Kuveiller operatőr egy másik giallo-veteránnal az élen veselkedett neki újból a feladatnak, ránézésre még kevesebb költségvetésből. A hetvenes években három remekbe szabott krimit rendező Aldo Lado (a ’75-ös NIGHT TRAIN MURDERS-t annak idején a P.A.C. forgalmazta) az ínséges időkben is rajta tartotta szemét a nemzetközi filmes trendeken, legalábbis rendszeresen látogatta a sarki videotékát – megjött az új John Woo per favore?

Kínai étteremben üzletelő drogkereskedők és a magukat személyzetnek álcázó zsaruk között lövöldözés tör ki. Az akciókoreográfia hagy némi kívánni valót maga után, viszont a kezében csirkét szorongató, végig hangosan szitkozódó kínai szakács nagyot alakít.


Öngyilkosságot mímelve a maffiózónak sikerül kereket oldania, minek után a jóképű férfi - szexi girl with gun ügynökpáros alapos fejmosásban részesül.

  

„A legjobb ügynökeim viselkedjenek zsaruként, ne Rambo-koppintásként!” De főnök, én Sonny Crockettet utánozom - vághatna vissza a jóképű, de ők csak azért sem hagyják elrontani a napjukat és az ágyban folytatják az akciózást, doggy style. Fedezz, drágám!

Másnap a válóperes ügyvédtől jövet napszemüveges alak tüzet nyit az ügynökre, 

 
a vele lévő feleségét meggyilkolják.

Válóper elintézve. Minden jel a gengszterek bosszúhadjáratára mutat, de a háttérben konspiráló olasz giallo-veteránok egy múltbéli szörnyűségeket rejtő Öreg Sötét Házba terelik a bűnügyet.

Halála előtt az ingatlanügynökként dolgozó asszony az ominózus villa kertjében készített fényképeket.

Állj!
Nagyítsd fel ezt a képet.

Vajon ki lehet az a napszemüveges alak az ablak mögött?

A magánnyomozásba fogó nyomozó az elhagyatott épületben mumifikálódott holttestre bukkan. A DEEP RED-redux (mondanom sem kell, de azért mondom, hogy a két filmet ugyanaz az operatőr fényképezte) kibontakozása során képbe kerül a ház tulajdonosnője, az elmegyógyintézetbe zárt grófné. 

Mit is kezdenék az Új Filmlexikonom nélkül?
 
Breaking news: 
a Full Moon Killer újra lecsapott! 

That motherfucker again...
Get this fucking corpse off the street!

(THE FULL MOON KILLER Fabrizio De Angelis producer nyolcvanas évek végén beharangozott, soha el nem készült farkasemberes projektje volt. Story by Dardano Sacchetti.) 
 
Elkeveredett a cetli, amire feljegyeztem, hogy a vörös hajú áldozatait teliholdkor lefejező farkasember sorozatgyilkos pontosan hogyan illeszkedik a cselekménybe, térjünk inkább vissza a kínai étteremből meglógott maffiózóhoz. Don Mancini ideje nagy részét a limuzinjában tölti egy konzumnő társaságában.

 

Megelégelve a nagyfőnök telefonhívásait, embereivel együtt az éj leple alatt megpróbálja kilopni a rendőrség széfjéből a lefoglalt árut. A hollywoodi sztárvendég Burt Young úgy adja elő magát, mintha egy békebeli gengszterkomédiába hívták volna szerepelni.

  Hé, fiúk, legyünk barátok!
Vegyetek fel a tanúvédelmi programba, oké?

Feltételezésem szerint Dardano Sacchetti giallo-sztorijával távoli viszonyt ápoló drogkereskedős szálat azért kötötték be a filmbe (a stáblista még három írót tüntet fel), hogy helyet kapjon az éppen Olaszországban állomásozó Burt bácsi. A megátalkodott gengszterek autóstul rontanak rá az éppen romantikus borvacsorájukat töltő zsarupárosra, a tűzharcban ripityára lövik a puccos vendéglőben felszolgált finomságokat.


A rákövetkező jelenetben hőseink házhoz rendelt pizza és sör társaságában szomorkodnak a rákok sorsa felett.

Ekkorra már tényleg nem lehet eldönteni, hogy eredetileg giallót tettünk be a lejátszóba, vagy a Csupasz Pisztoly 8 és felet. De mit látnak szemeink: az "extremely dangerous" grófné kiszabadult az elmegyógyintézetből és már be is jutott a zsaru lakásába!

Blockbusterek ikonikussá vált pillanataiból és műfaji klisék túlzásba vitt halmozásából összefűzött kavalkád. Ami a definíció szerint az amerikaiaknál filmparódia, az itt egy mozibubus olasz rendező megélhetési bűnözése. Hitchcock, Argento, a rendezői álnévvel ráutalt Joseph H. Lewis B-noirjai, Dr. Caligari (az elmegyógyintézet szemmel láthatóan elmebeteg igazgatója), A BÁRÁNYOK HALLGATNAK egyik kulcsjelenete, hongkongi akciófilmek - mindez kábeltévén futó rendőrsorozatok és cicivillantós erotikus thrillerek virtuális mátrixába helyezve.

A lehetetlen küldetésen túl, hogy a forgatókönyvet koherensnek tűnő egésszé rendezze össze, Ladónak arra is oda kellett figyelnie, hogy a Rómában forgatott produkció kellően amerikanizálva legyen. Alfa Romeóval és Fiattal behajtani tilos! A karakterek neveivel ellenben nem vacakoltak (Elvi, Marco, Giorgio). Romano Mussolini és Szalonzenekara a szvingkorszakot megidézve ellenpontozza a suspense-t, a típusfigurák hardboiled dumákat nyomnak. "-Megyek ebédért, kérsz valamit? - Egy doboz cigit. - Hülye kérdés volt." Furcsamód a láncdohányos zsarut a páros nőtagja hozza, míg a hímtag rántottát készít a konyhában és minden vágya, hogy legyen egy kutya a ház körül. Ezt nem sokkal a doggy szexjelenet után jelenti be - megint egy poén, amiről fogalmam sincs, hogy szándékos vagy a véletlen szülte. A nemcserés támadás a főcímen elszpojlerezett végkifejletben éri el csúcsát,


mikoris Sacchetti, egyem a szívét, A BLADE IN THE DARK leleplezését hasznosítja újra. Rejtély, volt-e szerkesztői szándék amögött, hogy az elején és végén két különböző karakter ugyanazt a ’nem ér a nevem, főbe lőttem magam’ trükköt alkalmazza, mindenesetre így zárul be a Félelem Köre. Nahát, a végére csak sikerült valami értelmet kisajtolnom az angol címből.


A BODY PUZZLE minden szempontból színvonalasabb krimi volt, ha jól emlékszem, abban egyszer vagy kétszer emberi érzelmek is megnyilvánultak. A CIRCLE OF FEAR modell-színészei vért izzadva sem lennének képesek hitelesen megnyilvánulni. Nomen est omen, Michael Woods fából faragott királyfiként David Hasselhoffra emlékeztet, a japán-amerikai származású Kay Sandvik cheungsam kosztümben úgy fest, mint valami hongkongi sztár. 

Az illúzió addig tart, amíg ki nem nyitja a mocskos száját ---
FFFFuck off! Playing with my ass every fucking night,
You think I was having a good time?!

 Also starring:

egy rohadtul pipa Philippe Leroy

Bobby Rhodes, a patológus

Giallo Joe a liftben

Mi tagadás, van a dolognak szórakoztatóértéke, a kettő-az-egyben jelleg bármennyire "reménytelen eset", éppen az menti meg a filmet az unalomtól. Csak közben próbáljuk feledni, hogy a SHORT NIGHT OF GLASS DOLLS és a WHO SAW HER DIE rendezője követte el.

2022. augusztus 23., kedd

THE BIG ALLIGATOR RIVER (1979)

Sergio Martino, olasz

PRIMITIVES in the LAST CANNIBAL WORLD, EATEN ALIVE by THE BIG ALLIGATOR. Délkelet-Ázsia zöld poklában tett körutazással részemről megvolt az idei nyaralás. Ó, mennyi szép emlék! 


Az indonézek az utánzás primitív népművészetével nyűgöztek le, Ruggero Deodato világa nyújtotta a legizgalmasabb pillanatokat, Umberto Lenzi a cinizmus csúcsát szolgálta fel Jim Jones inspirálta sztorijával, amihez képest Sergio Martino aligátora ártalmatlan gyerekjátéknak bizonyult. Egymás után megtekintve olyan dolgok tűntek fel, mint a LAST CANNIBAL WORLD-ből kannibalizált képsorok az EATEN ALIVE-ban, vagy hogy a THE BIG ALLIGATOR RIVER törzsfőnöke az EATEN ALIVE-ban is szerepet kapott, csakúgy, mint Mel Ferrer – mindkét filmet Luciano Martino producer cége, a Dania Film gyártotta.


A Universal CÁPA 2-jének farvizén a maradék profitra éhesen érkezett THE BIG (más címváltozatban THE GREAT) ALLIGATOR visszakézből a JURASSIC PARKot előlegezte meg. 

„Welcome to Paradise House”

A Sri Lanka-i dzsungel folyópartján felépített üdülőpark tulajdonosa (Mel Ferrer) a felsőbbrendű fehér vállalkozó faj arroganciájával azzal büszkélkedik, hogy az őserdőirtással létrehozott beruházás nem fogja megzavarni az ökoszisztémát, a turizmus pedig munkalehetőséget teremt a szomszédban vegetáló bennszülött törzs számára. „Manhattani kényelem a primitív földi paradicsomban.” Ebbe a bombabiztos üzleti tervbe rondít bele a pre-kapitalista időkből visszamaradt krokoszaurusz.


Az állatos horrorok izgalmait a kannibálfilmek egzotikumával kombináló Martinóék a hetvenes évek első felében még bűnügyi krimikben utaztak. A giallós múlt árnyéka vetül arra az éjszakai képsorra, amiben a mitikus aligátor -  mint a TORSO mániákusa - félreeső helyen szeretkező párt megkörnyékezve lép akcióba. A paráznaság és hedonizmus láttán felbőszült szörny tutajnyi tivornyázó turistát vesz célba, a szárazföldön maradt maradék fehér emberrel az addig a kizsákmányolásukat békésen tűrő bennszülöttek számolnak le. 


Ami a humanistákat illeti, a jóképű reklámfotós főhős (Claudio Cassinelli) az antropológiából diplomázott szépséges hotelmenedzsert (éppen aktuális Bond-lány Barbara Bach) fűzi, miközben együtt lamentálnak az ősközösségről. Bár izzik közöttük a trópusi levegő,  a nő visszautasítja a férfi közeledését, hogy aztán szűz(?)áldozatként a vademberek felajánlhassák őt Krúnának, a folyó rettegett istenségének. Ha ez úgy hangzik, mint a KING KONG, az nem a véletlen műve, hanem a filmtörténet nagy pillanatait a maguk javára fordító olaszoké.

 

Fakultatív program keretében még ellátogatunk Jónás atyához, a barlang gyomrában élő remetéhez (con la partecipazione di Richard Johnson). A misszionárius pap apácái – „tizenketten, mint az apostolok” -  az aligátor áldozatául estek. Összeszedve maradék drámai erejét, Johnson rámutat a démon koponyáját ábrázoló életnagyságú szoborra: "A saját kezemmel csináltam hosszú éveken át" - mire Miss Bach: „Ez nem egy krokodilfej. Inkább úgy néz ki, mint egy kajmán.”


A Tarzan-regényeken felnőtt forgatókönyvírók egy hollywoodi stílusú öko-kalandfilmben gondolkodtak, aztán valaki közölük (Ernesto Gastaldi? Luigi Montefiori?) nyakon öntötte az egészet katolikus komplexusokkal. A Nagy Aligátor Isten az apácákkal a bendőjében elindult megbünteti a vétkezőket... A JEWS-ban, bocs, a JAWS-ban keresve sem találnánk párját. Az olaszos ízeket Stelvio Cipriani zenéje erősíti; egzotika, poliziesco, zombifilm, tökmindegy, Cipriani basszusfutamait bármilyen műfajra rá lehetett mixelni. A bugyutaság rémével fenyegető produkciót mindenek felett Sergio Martino rutinos rendezése tartotta a felszínen (egymás után három ilyen egzotikus kalandfilmet vezényelt le), a szélesvásznú fényképezés különösen szemrevaló. A bonyolult huzalozást igénylő animatronika terén azonban képtelenek voltak lépést tartani a hollywoodi trükkmesterekkel. Maradt a De Paolis stúdió kádjában matchboxszal viaskodó gumikrokodil, meg a szerencsétlen vágó, akinek addig kellett darabolnia a felvételeket, míg az aligátor el nem süllyedt a riadt tekintetek tengerében.
 
 

Az igazi krokodilokat legyilkoló kőkemény kannibálfilmek után a szex-erőszak dolgában példás önmegtartóztatást mutató THE BIG ALLIGATOR RIVER a kellemes ásításokkal kísért feszültségoldás szerepét töltötte be nálam. Jövő nyáron emelem a téteket és befizetek egy CANNIBAL HOLOCAUST - CANNIBAL FEROX túlélőtúrára.