Ugrás a tartalomhoz

Frank Williams Racing Cars

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Frank Williams Racing Cars
Teljes névFrank Williams Racing Cars
SzékhelyCippenham (1968–1971)
Reading (1972–1975), Egyesült Királyság
Alapító(k)UK Frank Williams
Jelentős versenyzőkUK Piers Courage
Francia Jacques Laffite
Brazília Pace
Belgium Jacky Ickx
Svéd Ronnie Peterson
GumikD Dunlop,
F Firestone,
G Goodyear
JogutódWalter Wolf Racing
Formula–1-es szereplése
Első versenySpanyolország 1969-es spanyol nagydíj
Utolsó versenyJapán 1976-os japán nagydíj
Versenyek száma43
Konstruktőri világbajnoki címek0
Versenyzői világbajnoki címek0
Győzelmek0
Első rajtkockák0
Leggyorsabb körök1

A Frank Williams Racing Cars brit Formula–1-es csapat és konstruktőr volt 1969 és 1976 között.[1] A csapatot Frank Williams alapította 1969-ben, aki 1977-ben lemondott a tulajdonjogáról, és inkább egy fiatal mérnökkel, Patrick Head-del állt össze. A Williams-Head szövetség pedig a Formula–1 egyik legsikeresebb csapatát hozta létre, a Williams Grand Prix Engineering-et.

Története

[szerkesztés]

A kezdetek

[szerkesztés]

A húszas évei közepén járó Formula–3-as versenyző, felismerte, hogy pilótaként nem viheti sokra, ezért úgy döntött, hogy inkább csapatvezetőként próbál sikereket elérni az autósportban. 1966-ban megalapította a Frank Williams Racing Cars céget, majd Piers Courage mellett Tony Trimmerrel a volánnál el is indultak az autói a Formula–3-as és Formula–2-es versenyeken, míg végül 1969-ben egy Brabhammal, ami ugyancsak Courage vezetett, a Williams istálló megérkezett a Formula–1 világába is.[2] Frank tehát 1969-ben-ben próbálkozott először a csapatalapítással, de még öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy versenyautó a nevét viselhesse a Formula–1-ben.

1969-ben már a Formula–2-es Európa-bajnokságban szerepelt a Williams-Courage páros, ahol az akkor 26 esztendős Courage futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy Formula–1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban, Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula–1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.

A Formula–1-ben

[szerkesztés]

1969-1972

[szerkesztés]
Courage a Brabham BT26 volánja mögött

Az első versenyt Spanyolországban Piers Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni. Az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. A következő két futamon kiesett, majd a Brit Nagydíjon az 5. helyen végzett. Ezt az Olasz Nagydíjon megismételte. Watkins Glenben is sikerült megismételnie a monte-carlói bravúrt. Ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett.

A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia. Piers Courage Miles megelőzése után a 23. körben balesetet szenvedett, miután műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett. Courage nem tudott kiszabadulni a kigyulladt autóból, 19 napon belül ő volt a második Formula–1-es versenyző, aki meghalt.

A De Tomaso Tipo 505-ös versenyautó

Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni. A csapat viszont folytatta, a Francia Nagydíj kihagyása után két hétvégén Brian Redman, ezt követően pedig az ausztrál Tim Schenken vezette a De Tomasót, de értékelhető célba érést nem tudott felmutatni az istálló.

1971-ben a March 701-es és 711-es autókat használt a csapat, amiket Henri Pescarolo vezetett a szezonban és egy alkalommal Max Jean is beülhetett az egyik versenyautóba. A szezont jelentős sikerek nélkül teljesítették, de Silverstone-ban Pescarolo a 4 helyen ért célba. Ausztriában pedig a 6. pozícióban ért célba. A következő szezonban is a March, valamint egy rövid ideig az olasz játékgyártó, a Politoys nevét viselő saját karosszériát használta a csapat.[3] Henri Pescarolo mellé érkezett Carlos Pace a szezonra. A francia pilóta nem szerzett a szezonban pontot. Csapattársa azonban a spanyol versenyen a 6. helyen intették le, amivel karrierje első szezonjában megszerezte első pontjait. Két futammal később Belgiumban ismét pontot szerzett, az 5. helyen ért célba.

Konstruktőrként

[szerkesztés]
Van Lennep az 1974-es Holland nagydíjon

1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az egyik autót egész évben az új-zélandi Howden Ganley vezette, míg a másikban összesen nyolc versenyző fordult meg, de közülük pontot csak a holland Gijs van Lennep szerzett. A Holland nagydíjon Lennep a 6. lett, ezzel karrierje első pontját szerezte meg.[4] Kanadában a Formula–1 első olyan versenye volt, melyen pályára küldték a biztonsági autót, Howden Ganley-t az eredmények összekavarodása miatt győztesnek tartották egy rövid ideig, de végül helyreállt a rend, s a hatodik helyen rangsorolták.[5] A konstruktőri bajnokságban a 10. helyen végeztek a 12-ből a megszerzett két világbajnoki pontjukkal. 1974-ben Arturo Merzario volt az egyetlen olyan pilóta aki a szezon összes versenyén indult, kivéve Monacóban egészségi problémák miatt volt kihagyni a futamot. Továbbá az olasz pilótán kívül még öt versenyzőtársa indult futamokon, közülük a francia Jacques Laffite indult a legtöbbször. Dél-Afrikában Merzario a 3. helyről rajtolhatott, majd hamar hátrébb esett, de végül a 6. pontszerző helyen fejezte be a futamot a korábbi Ferrari pilóta.[6] Hazai versenyén a 15. helyről a 4. helyen fejezte be a futamot.[7]

Az 1975-ös szezon előtt az Iso és a Marlboro támogatása nélkül kezdhették meg a szezont, amelyben a csapat összesen tíz pilótát indított a futamok valamelyikén. A legnagyobb sikert a francia Jacques Laffite váratlan németországi második helye jelentette, ami egyúttal az anyagi nehézségekre is megoldást jelentett, átmenetileg. Az állandó pénzzavarral küzdő Williamsnek az elkövetkező években számtalan üzleti partnere volt, és bizony nem mindegyik társulás bizonyult sikeresnek. 1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek.[8] Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.

Williams távozása – A vég

[szerkesztés]

Az 1976-os szezon végén Wolf úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Headet is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a Wolfé lesz a sikertörténet, hiszen Jody Scheckter a csapat első futamán győzni tudott, s bajnoki ezüstérmes lett az istállóval, az újonnan alapított Williams csapat 1980-ra felért a Formula–1 csúcsára, s az 1997-ig tartó tizennyolc éves periódus konstruktőri bajnokságainak felét megnyerte, emellett hét versenyzővel egyéni győzelmet is ünnepelhetett.[9]

Eredményei

[szerkesztés]

A Williams Racing Formula–1-es eredménysorozata

[szerkesztés]
Év Kasztni Motor Gumik Versenyzők # 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 Pont Helyezés
1969 Brabham BT26A Ford Cosworth DFV 3.0 V8 D RSA ESP MON NED FRA GBR GER ITA CAN USA MEX n/a n/a
UK Piers Courage Ki 2 Ki Ki 5 Ki 5 Ki 2 10
1970 De Tomaso 505 Ford Cosworth DFV 3.0 V8 D RSA ESP MON BEL NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA MEX n/a n/a
UK Piers Courage Ki DNS NC Ki Ki
UK Brian Redman DNS DNQ
Ausztrália Tim Schenken Ki Ki NC Ki
1971 March 701
March 711 		Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F RSA ESP MON NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA n/a n/a
Francia Henri Pescarolo 11 Ki 8 NC Ki 4 Ki 6 Ki DNS Ki
Francia Max Jean NC
1972 March 711
March 721
Politoys FX3 		Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G ARG RSA ESP MON BEL FRA GBR GER AUT ITA CAN USA n/a n/a
Brazília Carlos Pace 17 6 17 5 Ki Ki NC NC Ki 9 Ki
Francia Henri Pescarolo 8 11 11 Ki NC DNS Ki Ki DNS DNQ 13 14
1973 Iso-Marlboro FX3B
Iso-Marlboro IR 		Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE FRA GBR NED GER AUT ITA CAN USA 10. 2
Új-Zéland Howden Ganley NC 7 10 Ki Ki Ki 11 14 9 9 DNS NC NC 6 12
Olasz Nanni Galli Ki 9 11 Ki Ki
Dél-Afrika 1928-1994 Jackie Pretorius Ki
Dánia Tom Belsø DNS
Francia Henri Pescarolo Ki 10
Új-Zéland Graham McRae Ki
Hollandia Gijs van Lennep 6 9 Ki
Ausztrália Tim Schenken 14
Belgium Jacky Ickx 7
1974 Iso-Marlboro FW Ford Cosworth DFV 3.0 V8 F ARG BRA RSA ESP BEL MON SWE NED FRA GBR GER AUT ITA CAN USA 10. 4
Olasz Arturo Merzario 20 Ki Ki 6 Ki Ki Ki Ki 9 Ki Ki Ki 4 Ki Ki
UK Richard Robarts DNS
Dánia Tom Belsø 21 Ki DNQ 8 DNQ
Hollandia Gijs van Lennep 14 DNQ
Francia Jean-Pierre Jabouille DNQ
Francia Jacques Laffite Ki NC Ki 15 Ki
1975 Williams FW
Williams FW04 		Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G ARG BRA RSA ESP MON BEL SWE NED FRA GBR GER AUT ITA USA 9. 6
olasz Arturo Merzario 20 NC Ki Ki Ki DNQ Ki
UK Damien Magee 14
Francia François Migault DNS
UK Ian Ashley DNS
svájc Jo Vonlanthen Ki
olasz Renzo Zorzi 14
olasz Lella Lombardi DNS
Dél-Afrika 1928-1994 Ian Scheckter 12
21 Ki
Francia Jacques Laffite Ki 11 NC DNQ Ki Ki 11 Ki 2 Ki Ki DNS
UK Tony Brise 7
1976 Wolf-Williams FW04
Wolf-Williams FW05 		Ford Cosworth DFV 3.0 V8 G BRA RSA USW ESP BEL MON SWE FRA GBR GER AUT NED ITA CAN USA JPN — 0
Belgium Jacky Ickx 20 8 16 DNQ 7 DNQ DNQ 10 DNQ
olasz Arturo Merzario Ki Ki Ki DNS Ki Ki Ki
olasz Renzo Zorzi 21 9
Francia Michel Leclère 13 DNQ 10 11 11 Ki 13
Új-Zéland Chris Amon DNS
Ausztrália Warwick Brown 14
Ausztria Hans Binder Ki
Spanyol 1945-1977 Emilio Zapico 25 DNQ

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Retro – Sir Frank Williams „másik” csapata, 2015. április 16.
  2. ↑ Frank Williams ma 70 éves, 2012. április 16. [2016. március 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
  3. ↑ From Rags to Riches. 8W FORIX/Autosport, 1998. december 1. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  4. ↑ Hodges, David. A–Z of Grand Prix Cars. Ramsbury, Wiltshire: Crowood, 113. o. (2001). ISBN 1861263392 
  5. ↑ Retro – Az első Safety Car mindent összekuszált. formula.hu, 2014. szeptember 23. (Hozzáférés: 2016. január 5.)
  6. ↑ Grand Prix results, South African GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 21.)
  7. ↑ Grand Prix results, Italian GP 1974. grandprix.com . (Hozzáférés: 2015. december 24.)
  8. ↑ Hesketh 308C Cosworth
  9. ↑ Frank Williams élete végéig csapatvezető marad, 2015. április 28.

Külső hivatkozások

[szerkesztés]
Commons:Category:Frank Williams Racing Cars
A Wikimédia Commons tartalmaz Frank Williams Racing Cars témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Frank_Williams_Racing_Cars&oldid=25488961”