Eat Pray Love - 3., befejező rész

Tegnap a délutáni kávém mellé kiolvastam a könyvet. Már pár napja arra jöttem rá, hogy valószínűleg nem én csapongok és a véleményem változik folyamatosan Liz Gilbertről, hanem ő változott meg ezalatt az egy év alatt, ami nem is meglepő, hiszen nagyon különböző élmények érték, valójában ezért is utazott el. Olaszországban bizonyos mértékig tényleg a tipikus amerikai hülye turista, Indiában viszont tiszteletreméltó, nagyon elmélyült és kitartó ember - ami talán nem is sikerült volna neki, ha előtte nem töltődik fel pihenéssel és élvezetekkel Olaszországban. Aztán megérkezik Balira egyensúlyt keresni, és ahogy megszokja kicsit a helyet, szinte már nem is kell keresnie, az egyensúly benne van. Meditál, mint Indiában, de már újra megtalálja az élet élvezetét is, mint Olaszországban, és elkezd kicsit gyakorlati dolgokkal is foglalkozni, mint Amerikában. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot: végül a szerelem is rátalál.

A könyvet letéve, visszagondolva úgy érzem, irodalmilag nem egy magasan szárnyaló mű, inkább egy egyszerű napló, amit olvasva az az érzésünk, ilyet én is tudnék írni. Nem is a stílus a lényege, hanem az az egyszerű, nyílt őszinteség és segítség, amivel Gilbert megajándékoz bennünket. Jó volt olvasni.

Eat Pray Love - 2. rész

Komoly fejlődéstörténetem van a könyvvel és az írónővel kapcsolatban :) Az első fejezetekben, amelyekben a válásáról és az utána hirtelen következő viharos szerelmi kapcsolatáról van szó, nagy fejbólintásokkal megértem és sajnálom. Olaszországban eleinte örülök neki, szintén megértem, örülök, hogy kap egy csomó jó dolgot az élettől végre, aztán számomra elkezd átfordulni unatkozó gazdag amerikai turistába, akinek jó dolgában már nem is tudja, mi a baja. Nem a lelki dolgaira értem, azokat még mindig megértem, hanem amikor közli, hogy rátört az az érzés, hogy ő miért nem utazik soha?? miközben New York-iként két hónapja van Rómában és két hónap múlva megy Indiába. Vagy ami számomra szinte szentségtörés, egyáltalán nem megy múzeumokba - és még ezt is megérteném, önmagában nem ez a szentségtörés, hanem amikor Puccini szülővárosában is csak a szülőházzal szemben lévő étterem érdekli, az már nekem egy kicsit sok. Értem a cinkos humorát, ahogy ezt leírja, de itt kezd a klasszikus műveltségnek nagyon híján lévőnek tűnni ez a nő, ráadásul abszolút nem is akar ezen változtatni. De el kell fogadni, hogy ő nem ezért ment Olaszországba, hanem a nyelv és az élet, főleg az étel élvezete kedvéért. Az utazáshiányát is pótolja, keresztül-kasul bejárja Olaszországot Szicíliától Velencéig - itt újabb rossz pontot kap tőlem, mert Velence szerinte szürke és unalmas, de aztán kiengesztelem magam, mert novemberben jár ott, akkor a legtöbb város szürke és unalmas, és neki nem könnyű benne így is megtalálni a szépet...

Aztán elmegy Indiába, és először érdeklődéssel figyelem, majd mélységesen tisztelni kezdem. Számomra nagyon érdekes az is, ami itt történik vele, sőt, bizonyos szempontból még érdekesebb, mint Rómában az édes élet. Sokkal mélyebb és komolyabb, ami nyilvánvalóan a dolog, a hely és a tevékenység jellege miatt is adódik, és nagyon megfogott Liz belső fejlődése. Megbocsátom neki a fenti tüskéimet, és nagyon kíváncsi vagyok a továbbiakra.

Orsi, remélem, nem írtam túl sok konkrétat! :)
Ja, és boldog új évet mindenkinek!

Elizabeth Gilbert: Eat Pray Love

Ezt a könyvet (vagy a belőle készült filmet) mindenki ismeri, vagy legalábbis hallott róla, akkora hírverés volt körülötte. Ezért először magyarázkodom egy kicsit. Pont mivel nagy a hírverés, nem akartam beállni a sorba, nem akartam sem megnézni, sem elolvasni. Aztán egy másik film kapcsán találkoztam az előzetesével, ami alapján rájöttem, hogy ez valószínűleg mélyebb annál a habkönnyű romantikus dolce vita-filmnél, aminek eredetileg gondoltam, és mégis érdekelni kezdett. De elveimhez hűen először el akartam olvasni, és csak aztán megnézni. 

Meg kell magyarázzam azt is, miért az angol címet használom ebben a blogban. Egyrészt, mert ez nagyon elterjedt itthon is, a filmplakáton és a könyvborítón is ez látható nagyban, az Ízek, imák, szerelmek csak úgy mellesleg. Másrészt, és elnézést kérek a fordítótól, aki egyébként a szöveg lefordításában remek munkát végzett - szerintem a magyar cím nem fedi tökéletesen az angolt. Én inkább felszólításnak érzem: egyél, imádkozz, szeress! Az is lehet, hogy ez csak az én privát megérzésem, és Elizabeth Gilbert nem ilyen értelemben adta a címet, de ez itt az én privát blogom, úgyhogy megengedem magamnak az angol cím használatát :).

Ennyi magyarázkodás után rátérek a könyvre is. Sokkal-sokkal komolyabb annál, ami az előfeltételezésem volt, még annál is, ami már a drámaibb előfeltételezésem volt a filmelőzetes alapján. Már az első rövidke fejezet, inkább előszó és a könyv felépítése is meglepett, egy spirituális gondolat alapján fűzi egymásra a rövid szakaszokból álló könyvet, mint egy láncot. Az érzelmek és benső gondolatok olyan mélységeibe is lemegy, amikre nem is számítottam, és amiket kis empátiával komolyan át lehet élni, bár az írónő egyes gondolatainál szinte hallom az olvasóközönség felhördülését: hogy lehet ilyet gondolni, és még le is írja?? Én elfogadom, megértem az érzéseit, bár sok tekintetben más vagyok.

Most még a könyv első harmadánál vagyok, Elizabeth túl van egy nehéz váláson és egy rögtön utána következő viharos szerelmi kapcsolaton, olaszországi tartózkodása felénél jár, és boldogan kényezteti a testét, rajta keresztül a lelkét is. Ráfér... és nem is volt könnyű belejönnie. Sokat megtudhatunk az amerikai gondolkodásról, nem tudom, mennyire tipikus, amit Elizabeth ír, hogy ők mennyire nem tudják elengedni magukat és mennyire nem biztosak abban, hogy megérdemlik az élvezetet - így aztán Olaszország valóságos terápia neki.