Bence nagyon okos

Beni nagyon szeret a házunk elé lemenni a kisboltba, mert ilyenkor nagyon ügyesnek érezheti magát, persze én meg adom is alá a lovat :D Kilép az ajtón, egy autóúton átmegy, és már a boltban is van. Végig látom a konyhaablakból. Ha csak egyféle dolog szükséges, őt szoktam oda átküldeni, nem kis örömére. Történt az eset, hogy Dorina is nagyon menni akart. Mondta Bencus: - Anya, engedd le velem, nagyon vigyázok rá, megígérem! - hát erre nem mondhattam nemet. Okos bátyus megfogta kishúga kezét, és el sem engedte, míg a boltba be nem léptek (lestem). Dorina kiraplizta, hadd ő hozza a tíz zsömit, persze Beni engedte neki. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a zacskó fogta magát, és az autóút közepén szabadjára engedte a zsömléket. Beni abban a pillanatban feltolta a húgát a járdára, összenyalábolta a zsömiket, feldobta a járdára azt is, és ott szedegette össze. Persze mindeközben az ablakban álltam, és az eseményt látva megfagyott az ereimben a vér. De látva Beni hihetetlenül okos, bölcs reakcióját, nagyon megnyugodtam. Ahogy felértek, körbepuszilgattam, nem győztem dícsérni, és elmondani neki, hogy végtelenül büszke vagyok rá, hogy nagyon-nagyon okosan cselekedett. Annyira boldog vagyok, hogy ilyen okos a gyermekem!!!!

Már megint rohangászós nap

Úgy kezdődött, hogy reggel el kellett szaladnom kokárdáért, ugyanis az én kicsi fiamnak ma volt a március 15.-e alkalmából rendezett ünnepségük. Meg voltam győződve arról, hogy van itthon a kicsi nemzeti jelképből, de ha volt is, az úgy elbújt, hogy még véletlenül se találjam meg. No hát azt rólam tudni kell, hogy én nagyon gondosan elrakosgatom a fontos dolgokat, még a kevésbé fontosakat is, egyszer-még-szükség-lesz-rá alapon, merthát ki tudja, szóval jól elrakom, mert fontos, aztán egy hónapig keressük, míg végül a lakás teljes felforgatása során előkerül. Szokott ilyenkor az lenni, hogy: hú, tudom, felraktam a kacatos szekrénybe, a sárga kisdobozba! Persze nincs ott. Akkor megint jön a megvilágosodás: nem is, már tudom, beraktam a vitrinbe a nászajándékba kapott teáskannába, mert ott gyűjtjük a kincseket. Persze ott sincs. Újabb ötlet (már csak ötlet és félve jegyzem meg): ööööööö talán a nappali szekrényben a dvd-k melletti dobozban... És ott sem volt. Ahogy ez ma is történt. Úgyhogy felkerekedtem, és elmentem venni kokárdát. Persze rögtön kettőt. Egyet ráaggattam az én öltönyös nagyfiamra, Dorkának nem kellett, mert ő komplett magyar szerelésben volt, édes fonott hajjal. Gyorsan gyerekeket összecsomagoltuk, indulás be Benihez. Nagyon aranyos műsorral készültek az ovisok, édesek voltak. Nyugtáznom kellett azt is, hogy az én kicsi hercegnőmnek nem lesz gondja a beilleszkedéssel. Fogta magát, beállt az ovisok közé - még egy kis papírlovacskát is kapott az egyik óvónénitől - szóval ott "ügetett" az ovisok között. Csodálatos megnyugvás volt ez anyai szívemnek, hogy vele nem kell talán átélni azokat a kínszenvedéses reggeleket, mikor arany gyermek csimpaszkodik anya nyakába, persze zokogva, anya kellőképpen kétségbeesett, óvónéni húzza gyermeket, majd keserű elválás... Szóval szörnyű. És Beninél nem is rövid idő volt ez. Na persze délután meg már annyira játszott, hogy alkalmanként letorkolt, hogy miért megyek ilyen korán, ő még nem játszotta ki magát. Hiába, gyereknek gyerek a barátja, bármennyit is játszom vele itthon. Azért erőteljesen törekszem arra, hogy a barátjaként tudjon kezelni, ne "csak" a szabályokat osztogató anyjaként. Ennek érdekében igen sokat beszélgetünk - és néha csak ámulok, hogy egy hat éves kisgyermekkel is mennyire komolyan lehet beszélgetni.

Na szóval szereplés megvolt, anya-apa-kistesó kigyönyörködték magukat, irány haza, gyors ebéd (kétféle spenót - mert ugye az egyik laktóztalanul kell, krumpedli és tojáskák. Akármennyire is furin hangzik, ez nálunk nagy kedvenc, Beni három tányérral is eszik). Ebéd után kicsiket lefektettük, apa elpihent, mi meg Benussal elszaladtunk venni ezt-azt. Hú, hát árulják már az epret. És le volt olcsózva, úgyhogy hamar vettünk egy dobozzal, mert úgy gondoltam, hogy ezt az én munkanélküli pénztárcám is kibírja és amúgy is, megérdemlik a gyermekeim, inkább kiböjtölöm, szóval eprecskét is megvettük no meg tűzforró friss kenyeret. Ami szegény úgy járt, hogy a hazaúton már az egyik csücske elkopott. Nem tehetek róla, megőrülök, ha érzem a friss kenyér illatát, ami ott gőzölög a közelemben, úgyhogy mint a keselyű, lecsaptam rá. Hazaérvén a gyerekek is hasonlóan tettek, úgyhogy nem maradt más belőle, mint a csücske és a héja. Kompletten kibelezték. De öröm volt nézni.

Ezután én gyorsan nekiindultam, hogy átéljem életem első pedikürjét. Az egyik kedves ismerősünk most tanulja a szakmát, betör a szépségiparba, így felkért modellnek. Gondoltam, az én nyűgös patáimnak úgyis jót fog tenni, férjecskémtől kimenőt kaptam, így elmentem. Hú, hát hogy ez milyen jó volt! Mikor először beléptem a terembe és mindenféle szikéket (legalább nyolc félét - kicsit, nagyot, hosszúkásat, kereket) megláttam kirakva, rögtön megkérdeztem: itt most akkor műtét lesz? Megmondom őszintén, ott egy picit berezeltem. Aztán mikor megéreztem, hogy az a szikékkel történő enyhe kaparászás milyen nagyon jó, még az én irgalmatlanul csikis tappancsomnak is, hát ott lazultunk a székben egy kicsit. Aztán csodaszép lábakkal jöhettem haza. Holnap meg műköröm modellnek megyek. Nevettünk is a férjemmel, hogy lám, lóvé semmi, én meg pedikürt kapok, meg műkörmöt. Nahát ez az én nagy sztorim. :D

U.i.: Akartam feltölteni képeket az ünnepségről, de felszívódott a kártyaolvasó az SD kártyával együtt. Ahogy megtalálom, pótolom a hiányosságot. Ja, és NEM, NEM ÉN RAKTAM EL!!!

Köszönet, gyerekek, csontkovács

Tudjátok, nagyon-nagyon hálás vagyok nektek, tulajdonképpen "csak" azért, hogy itt vagytok. Köszönöm a sok szép hozzászólást is, igazán nagyon jól esett. Az a rossz, hogy nem tudom nektek elmondani, mit jelent ez nekem. De talán érzitek. Nem véletlenül szentelek ennek már többedszer pár sort, hiszen fontosnak tartom, hogy megköszönhessem. Remélem, sokáig itt lesztek velem :D

A mai nap is rohangálósra sikeredett. Elmentünk abba az áruházba, amelyik megkapta idén azt a szép díjat a magyar termékek forgalmazásáért (:DD), szóval oda, és bevásároltunk Miluskának csupa laktózmentes cuccot. Hú, hogy ez a GesztenyeMarci milyen finom! Mondja ezt olyan, aki nem igazán szereti a gesztenyemasszát. Magát a gesztenyét imádom, de massza formájában már nem barátom annyira. Szóval anyai meó után megkapta manó, és hát nem túlzok, ha azt mondom, hogy két falat volt a túrórudi nagyságú (küllemüket tekintve ikertesók) Marcika. Én olyan boldog voltam, hogy egy imádott dolog már kompenzálva van. A szója joghurt viszont már nem jött be neki annyira. Na majd más ízzel is megpróbálom. Holnap doki, úgyhogy talán egy pár infóval megint okosabb leszek. Meg a labor-eredmény is meglesz. 

Alig vártam, hogy a fiúk felkeljenek a délutáni alvásból, hogy mehessünk Doruskámért. Még a bizonyos kisdolog elintézésére is majdnem nem kaptak időt, olyan gyorsan összerittyentettem magam, aztán meg pironkodtam egy sort. Jól van na, ha egyszer annyira hiányzott a kicsi lányom :D Meg is kaptam a jussomat, mert hatalmas nyakba ugrással és öleléssel várt az én kis hercegnőm. Aztán történt az, ami leírhatatlan, ami csodálatos: meglátva Bencét hatalmas ugrással rajta termett, elborultak, de a földön fekve ölelték egymást percekig. Én nem tudtam odébb menni, sem szólni, csak néztem őket, és hihetetlenül boldog voltam. Talán nagyon jó testvérek lesznek.

Még egy dolgot lejegyzésre érdemesnek tartok, mert elég muris. Az történt, hogy álmodtam az éjjel. Igaz, szörnyű rossz éjszakám volt, de abban a pici időben, amit alvással töltöttem, hát még akkor is hülyeségeket álmodtam. Méghozzá azt, hogy összetört egy csontkovács. Hogy ez honnan jött? Hát onnan, hogy a bálban a tombolán nyertünk fejenként egy ingyen csontkovácsolást. A dolog maga funkcióját és hatását tekintve nagyon szuper, de az eljárás... na attól nem vagyok nyugodt. Nekem ehhez már volt szerencsém, és igencsak vegyes érzelmeket vált ki belőlem a mai napig. A helyzet az ugyanis, hogy sohasem voltam egy hajlékony típus - és most nagyon diszkrét voltam. Leginkább örültem, ha nyújtott lábbal és egyenes háttal meg tudtam ülni. Na persze, hogy ráhajoljak a lábamra? Az már sehogyan sem ment. Egy centicskét sem. Ebben a pózban még levegőt venni sem tudtam, mert már akkor is hanyatt borultam. Szóval az én gumi testemmel amit műveltek, hát apám... Az a rész, amikor a sarkammal a fejem búbját kopogtatták, az úgy nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meg amikor hason fekve, oldalra kinyújtott kézzel azon küszködnek, hogy a hátad mögött tapsikoljál, szintén nem lett a szívem csücske. Persze jól kisarkítva, egy kicsit karikatúra jelleggel írtam mindezt, de el tudtok engem képzelni, amint az én szuper merev izmaimmal hajtogatni próbálnak? Meg az is biztos, hogy amikor a gerincemet akarta kiropogtatni a drága "doktorúr", benne maradt a nyomom az ágyban, az tuti, akkorát nyomott rajtam. Ja, laza könnyed takaró-mintavétel orrmélységből... Huh. De akkor is elmegyek. Mert a Tiszában nincs annyi kanyar, mint az én gerincemben, úgyhogy valamit kell kezdeni vele, de még gyűjtögetek egy kis lelkierőt.

Mai kalandok

Jelentem: atópiás dermatitisz. Kaptunk spéci, gyógyszertár által összekatyvaszolt krémet, készülőben. De közben böngészgettem is, és láttam, hogy erre a Halicar kenőcs is nagyon megteszi. Ha legközelebb ilyen lesz, tutkóra először ezzel próbálkozom majd. Most reméljük rendbe jön a pöttyedli, én rajta leszek az ügyön. Amúgy valóban, iszonyúan száraz lett az elmúlt két hét folyamán a bőrünk. Pedig a lakás eléggé párás. Ennek ellenére úgy fogy a testápoló, mintha ennénk. Nem győzöm kenni a gyerkőcöket. Dorika nagyon élvezi, persze, hiszen ez is olyan csajos kencés dolog. Hihetetlen...

Orvos után gyorsan futottunk  babával bevásárolni, mivel arany férjem közölte reggel, nincs mit enni (!!!). Persze közel nem volt ilyen tragikus a helyzet, csak épp már valóban fogyatkozóban volt minden. A lényeg: a bevásárló központban sikerült akkorát égnem, hogy azon gondolkodom, sohasem megyek oda többet. :D Történt ugyanis, hogy cirka egy óra alatt összevadászgattam mindent, pénztáros néni lecsekkolta, fizetnék, kártya elutasítva, oka: "egyéb hiba". Tehát pénz van rajta, de hihi, enyim, nem adom. Kértem a hölgyet, mégegyszer próbáljuk, hiszen tudom, megnéztem, bőven van rajta. Megint ugyanaz. Na tipli a bankautomatához, magassarkú csizmában szedtem a lábaimat, mert itt már kezdett kialakulni az adott pénztárnál a lincshangulat. Hát esküszöm, ha szemmel ölni lehetett volna, csak négyszer haltam volna meg. Szóval rohanás, tranzakció elutasítva. Ismét: tranzakció elutasítva. Nesze kártya, fogd meg jól.

Rikító arcszínnel, ami gyönyörű szépen illett a tűzpiros pulóveremhez, visszatipegtem, közöltem, nem tudok mit tenni. Félretették a cuccom (közte Milán félig megrágott zsömijét is) és ígérgettem, valahogyan egy órán belül itt vagyok a pénzzel. Akkor már a fejem duplájára dagadt a dühtől. Persze közben iszonyat nagy hóesés kerekedett, mondjuk szerencsére, mert annyira lenyűgözött a szépsége, hogy egy jó darabig elfelejtettem a dühömet. Amennyire tudtam, siettem a bankhoz, naná, hogy ott elsőre kiadta a pénzt. Nyilván rendszerhiba (volt már ilyen) és nem működött a kommunikáció. Vissza autóba, sietve, de óvatosan igyekeztem a már egyszer megvásárolt és lecsekkolt cuccomért. Miért is ne, arany kispasi úgy döntött, neki tökre elég volt a napból, de legalábbis a délelőttből, és édesen elaludt. Á, gondoltam, úgysem tart öt percnél tovább és jó meleg volt a kocsiban akkorra, rázártam az ajtót, én meg futottam bevásárló kocsiért. Hát esküszöm nem hiszem el, ha nem velem történik, nem kellett a kocsiknak a százasom. De annyira nem, hogy az összesbe beledugdoztam, egyik sem akarta megkajolni. Futás vissza kocsihoz, másik százas. Na ez már oké. Pénztáros néni széles vigyorral már várt, betessékelt a sorba. Természetesen az előttem álló csak a fél áruházat vásárolta fel, az öt percből 25 lett, mire sorrakerültem. Ismét gyors csekkolás, közben néni elmeséli a fél életét. De végre kifizethettem, elhozhattam amit vásároltam. Immár diadalittas vigyorral toltam ki a kocsimat az autóhoz. Mostmár csak a hazautat kell túlélni és esküszöm, ma már ki sem teszem a lábam. Szép lassan gurultam át a városon, persze senki nem sietett. Csak egy fehér opelos "agyilag nem minősítem" srác gondolta úgy, hogy tök jó ralipálya a közút, és minden egyes kanyarban illetve körforgalomban driftelgetett. Tisztes távolban követtem, én szerettem volna egyben hazaérni. Sikerült is. Mire lakásba felértünk, baba felébredt, és most úgy gondolja, mára be is osztja az autózás alatti pihenését. Sebaj, kibírjuk valahogy.

Csak ugye túl vagyunk Benussal az éjszakai együtt alváson a nappaliban. Teli vigyorral, egyfolytában bújcizva feküdt az ágyon, annyira boldog volt. Csak azt nem tudom, a lottó ötös miért nem tud úgy bejönni, mint ahogy megjósolok dolgokat - jelen esetben azt, hogy nem lesz könnyű éjszakám. Hát nem volt. Firgés-forgás, láb a hátban, majd a hasban, aztán az egyik oldalra fordulásnál akkorát kaptam a képembe, hogy úgy szikráztak a szemeim, hogy világított a nappali. Aztán keltem arra, hogy annyira bújik, hogy a fejével átrendezte a bordáimat. Szóval most nem vagyok a fittség mintaképe. Nem baj, majd ma éjjel kialszom magam (remélem). Amúgy meg nagyon megérte így is, hiszen hosszú-hosszú percekig csak nézegettem én gyönyörű kisfiamat, ahogy aludt, és közben ezerszer hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen csodálatos gyermekeim vannak...

Ovis program

Örömmel láttam, hogy új és ismeretlen (remélem nem sokáig :)) rendszeres olvasókat köszönthetek a blogomban! Hát üdv néktek, és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt vagytok!

Ma reggel elindultunk ovis cipőt vadászni Bencusnak, mert ami most van, az már csak hírből benti cipő. Azaz a gumitalp foszlányai, amibe a felsőrész rongydarabjai hősiesen kapaszkodnak még emlékeztetnek valamennyire egy cipő-formára, de már funkciójukat tekintve igencsak elvesztették jellegüket. Persze nem is tudom, mondanom kell-e, az egész városban nem kaptunk. Körbejártuk a már ismert és bejáratott boltokat, de egyikben sem volt. Mindenhol szuper akciókkal, téli vásárokkal kecsegtettek, de sehol nem kaptam, amit kerestem. Ellenben Milánnak lett hirtelen két új pizsije. Alkalmi vétel volt, nem lehetett kihagyni (500 Ft/garnitúra).

Szóval csalódottan kullogtunk haza. Azért az vígasztalt, hogy csodálatos szépen esett a hó. Imádom ezt a látványt. Vezetni benne már jóval kevésbé, mert hát szeretem én irányítani az autót, és őszintén, hülyét kapok attól, ha saját maga parkol be. Attól meg pláne, ha kopog a talpamon az ABS. Dehát így van ez télvíz idején. Persze overálok megint előkerültek, hóangyalkák készültek, szóval volt élvezet. Mindig eszembe jut, mikor első gyermekem született, mennyire élveztem, hogy végre - bár buszmegálló mellett laktunk és épp megállt a busz egy csomó utassal - szóval végre büntetlenül és mindennemű ciki nélkül csinálhatom a hóangyalkát, hiszen ott volt pöttöm Bencus. Ilyenkor újra élheti az ember a gyerekkorát anélkül, hogy bárki is IQ Soft-ra gyanakodna.

Délután megintcsak ovis program volt. Fogadóóra tüneményes logopédus-nénivel, aki szeptember óta fejlesztgeti Bencust. No nem azért, mert bármiféle gond lenne, hanem mert anyuka túlaggódós, és felfedezni vélt bizonyos gyanújeleket. A Nevelési Tanácsadóban jól le is intettek egy pár extrán, sőt szuper extrán teljesített teszt után, és közölték, a fiam már öt évesen is iskolaérett, no para. Azért az én megnyugtatásomra e kedves logopédus hölgy elkezdte fejlesztgetni a grafomotoros tevékenységet, mert ott azért valljuk be (lehet hogy csak amiatt a fránya y kromoszóma miatt) de vannak problémák. Azóta eszméletlen fejlődés kerekedett, hiszen imád a pöckös színezni, magától leül rajzolni, hjaj, micsoda karácsonyfát biggyesztett ajándékba NEKEM! Szóval ügyesedünk.

Jaj, de visszatérve a fogadóórára: nem azt kaptam amire számítottam. Sokkal jobbat!!! Dicséret-halmazt kaptunk ajándékba, és elhangzottak a "nagyon értelmes, okos, szeretnivaló kisgyerek" jelzők is. Hát kell ennél több egy szülőnek? Annyira boldogok voltunk az én drága férjemmel. Hazaérkezvén össze-vissza puszilgattam arany manót, na nem mintha amúgy nem tenném meg, de most extra adag érzelem is volt mögötte - nem "CSAK" az őszinte anyai szeretet.

Aztán komoly megbeszélést tartottunk mi szülők az óvónénikkel együtt, mivel készülődik a farsangi bál. Az a drága szülők bálja. És ugye szokás szerint ehhez dukál műsor is. Kettő is lesz, de nem is akármilyen. Szenzációsak. A hangulat adott lesz, azt hiszem, a többi már csak a résztvevőkön múlik. Erről többet most nem árulok el, bárki eljöhet némi térítés fejében (a vacsora ára mindössze), és megnézheti. Hú, ha olyan klassz lesz mint két éve, fantasztikus éjszakának nézünk elébe. Tavaly azért hagytam ki, mert a pár hetes törpikémet nem hagyhattam itthon. Fontosabb feladatom volt. Na de most... Majd most mindent bepótolok.

Rohangászós nap

Természetesen a mai nap sem a pihenéssel telt. Már reggel elindultunk bevásárló körutunkra, mivel ki kellett használni a ma induló akciókat. Elsősorban a pelus volt a lényeg, arany "potrohos" kisfiamnak. Sikerült is vennünk egy fél csecsemőotthonnak elegendő adagot. Nem baj, nem kér enni. Meg aztán el is fér. A másik áruházba szörpért mentünk, mert az nálunk nagyon fogy és ennyire jó áron ritkán van. Szintén sikerült bespejzolni - cirka három kartonnal (háromszor hat üveg, üvegenként két liter). Na erre sem kell gondolni egy darabig. A harmadik boltban Dorkának vettünk egy éjszakai jelzőfényes ledlámpát, mivel elirigyelte Bencusét. Neki már régebb óta van. Persze miért is ne, az új az jobb, most mindkettőnek az kell. Tegyen igazságot aki tud...

Délután meg takarítottunk nagyon. De még mindig van mit csinálni. Szerencsére az én drága férjecském aktívan kivette a részét a dolgokból, leginkább a gyerekek utáni rohangászásból. A porszívózás azért az övé maradt! Én átpakoltam Milán ruhásszekrényét. Gondolkodásra is késztetett, mert majd' belefulladtam a sok ruhába, és érdekes módon sosincs mit ráadni. Rendszereztem, szanáltam, most egy darabig megint van miben járni :D A másik két gyerkőc szekrényét is sorra kerítem a hétvégén azt hiszem.

Arany kicsi Dorinám még mindig szerelmes. Hihetetlen érzés, hogy egy nap kb. 12x elmondja, hogy "anya, nagyon szeretlek!" Reggel erre ébredek, este ezzel fekszem. El sem tudok képzelni ennél szebbet. Én meg sem érdemlem ezeket a csodálatos gyerekeket. Annyit gondolkodom ezen. Igaz, próbálok nagyon jó anyukájuk lenni, megteszem ami tőlem telik, de ezt nyilván nem érdemlem meg. És mégis megkapom. Őszintén, szívből, feledhetetlenül. És ugyanilyen érzés, ugyanennyire csodás, mikor Beni odajön, és belekuporodik az ölembe. Mert tudom, ő így mondja el az érzéseit. Ő nem szereti sem mondani, sem kimutatni, hisz ő pasi, nem simulékony, de néha érdemesnek tart az ölelésére, a puszijára. És tőle ez hatalmas dolog. Igyekszem ezt kellőképpen értékelni, megköszönni neki. Éreztetni vele, hogy nagyon boldog vagyok ettől, hogy imádom, ha hozzám bújik. Remélem, egy idő után kellőképpen gyökeret ver benne ez, és nem csak "ünnepnapokon" kapok ebből a csodálatos élményből.

Icike-picikémnél az érzelem-kimutatás egyelőre abban áll, hogy ha bele merészel valamelyik tesó ülni az ölünkbe, ő indián harci üvöltéssel kilökdösi onnan. Természetesen cirka három másodpercre el is foglalja a győzelemért kijáró öl-trónust, aztán rohan tovább a dolgára. Persze legjobb barátja, NENE (fehér puha takaró) mindenhova elkíséri. Hogy miért NENE? Fogalmam sincs. És miért takaró? Méginkább nem tudom. Talán ez volt kéznél. De tudom, eljön az idő, mikor ő is talál egy puha plüss nyünyörgetni való állatkát, és az lesz az imádott (anya számára utálatos - mert nem moshatom, ha nem visszük visítás van, mert nélküle sehova sem megyünk) alvós cimbora. Egyelőre a kiságy sarkában ücsörögve várja, hogy kisgazdája felfedezze, és megszeresse. Most még nagyon magányos - Elefáncsi úr! Azért ő, mert kutya-cica le van foglalva: Cica Bencusé, azaz már csak egy darab rongy, de valaha esküszöm macska formája volt, a kutyus pedig Dorináé. Ez utóbbi még csak a színét vesztette el. Elefáncsi úrra azért esett a választás, mert kutyán kívül víziló és ő volt kapható és ez volt a szimpatikusabb. Van jó kis csavargatni való ormánya, és cuki farkincája. Talán hamarosan fellángol a szerelem!