Magamba omolva

Azt hiszem, kezd úrrá lenni rajtam a depresszió. Nem akartam ennyire belemélyedni, de most le kell írnom, ami a szívemet nyomja. Kezd felőrölni a nyomás és alig bírom már. A férjem januárban elveszítette a munkáját. Egy nagyon aljas és igaztalan indokkal (ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben - a lényeg, hogy kellett a haver haverjának a melóhely), és még mindig nagyon nagy munkakeresésben vagyunk. Iszonyatos félelem és aggodalom van rajtunk, hiszen ő a családfenntartó, az én GYED-em nagyon kevés a megélhetéshez. És azt hiszem, nagyon finom voltam. Lassan kezdjük felélni a tartalékainkat, és egyre sürgetőbbé válik a pénzforrás. A probléma az, hogy nem tud a férjem idegennyelvet. Hatalmas tapasztalattal, 15 évnyi munkaviszonnyal, kiváló szaktudással rendelkezik (gépészmérnök), és nem azért írtam ezt, mert az én párom, hanem mert ez a való. És a szomorú az egészben az, hogy a telefon folyamatosan csörög, hogy nagyon jó az önéletrajza, pont ilyen szakembert keresnek, de idegennyelvű interjút vállal? Hát nem. Akkor nem kell. De miért? Hol élünk? Miért nem kaphat esélyt sem? Ő diszlexiás, így (aki ismeri ezt, tudja) sokkal nehezebben tanul nyelvet. De segítem én is, vannak jó sulik, de miből menjen tanfolyamra, ha keresete sincsen? Csak két hitel, hatalmas rezsi, nem beszélve arról, hogy a három csodálatos gyermekünknek is szeretnénk mindent megadni (ez a -mindent- nem azt jelenti, hogy szó szerint mindent, hanem minden szükségeset - na jó, meg még egy kicsit- de tényleg csak kicsit). Szóval szerelmemmel eljutottunk arra a szintre, hogy annyira feszültek vagyunk mindketten, hogy egymást marjuk. Nekem ugrik, én neki ugrom, a következő pillanatban meg egymást öleljük bocsánatkérések közepette, mert tudjuk, össze kell tartanunk. Csak együtt viseljük el. És a legnehezebb, hogy a gyermekek ebből ne érezzenek semmit. Persze próbáljuk azt nézni, hogy legalább együtt vagyunk, legalább most hosszú idő után egy kicsit egymással törődhetünk, egy kicsit család lehetünk. És nem tehetünk mást, bízunk Istenben. Eddig még sohasem hagyott cserben. Tudom, hogy most sem fog. Csak remélem hamarabb eljön a megnyugvás, minthogy megroggyanok a teher alatt. Sok nekem az, hogy elviseljem ezt, harcoljak a betegségekkel, védjem a szeretteim lelkét. Mert sajnos kell azt is. Mert nem törődömök és önzőek az emberek - tisztelet a kivételnek, szerencsére én többet is ismerek!

Na evezzünk vidámabb vizekre! Dorinám ma reggel elmehetett Bencussal az oviba. Na azt látnotok kellett volna. Kézenfogva sétáltak ki az ajtón, óvva-vigyázva egymást. Reggel meg mertem jegyezni Dorinának, hogy ha nem jön gyorsan öltözni, nem mehet az oviba, mire Bence odaszólt:

- Akkor én sem megyek, Dorka nélkül sehova sem megyek! - hát ez a testvéri szeretet, az igazi összetartás. Imádom őket (látjátok például ezekből merítek még mindig erőt). Az óvónénik mesélték, Bence tyúkanyóként őrizgette egész nap a kishúgát, vigyázta, leste. A csoportban meg csodaszámba ment a kislány, minden gyermek azzal fogadta anyukáját/apukáját: 

- Képzeld, itt van a Bence kishúga! - szóval volt élmény. Dorina csodálatosan viselkedett, nagy elégedettség fogadott minket, szót fogadott, eljátszott a kislányokkal, bőségesen evett a nagycsoportosokkal, beilleszkedett. Hihetetlen. Még nincs három éves (még két hét), és beilleszkedett. Feltalálta magát okosan - ezekkel a szavakkal éltek az óvónénik. Annyira boldogok voltunk. Bár meg nem nyugodtam annyira, mert ugye mikor ő megy oviba, Beni már nem lesz ott. De talán ennyivel is könnyebb lesz neki a beilleszkedés. 

Délután csajos nap volt, itt volt két kedves barátnőm is. Azt hiszem, rám fért, kicsit kizökkentett a búbánatból. Sütiztünk, dumáltunk, közben gyönyörködtünk a gyerekekben. Igaz, Milánka felé inkább aggodalommal fordultunk, mert szegénykém egyre jobban fullad. Ma voltunk orvosnál, hát megint egy hadseregnyi gyógyszert kaptunk. Persze antibiotikumot is - amit én annyira nem szeretek, de most belátom, hogy muszáj. A diagnózis: súlyosabb lefolyású hörghurut. Szegénykém még mindig Darth Vader, és egyre inkább tökélyre fejleszti, ami nekem már annyira nem vicces. És a bőre miatt is igencsak aggódom, mert már két hete kenem azzal a nyavalyás krémmel, és még mindig nagyon csúnya. Elmúlik, újabb és nagyobb jön. Pedig nem adok neki tejet, sem tejterméket. A szívem szakad meg sokszor, mert ha meglátja a sajtot, könyörög, de gyorsan próbálom áthidalni valami finomsággal. Vettem neki kekszeket, sósat is édeset is, gesztenye rudat, ropit, szereti a tápszert, szóval próbálok a kedvére tenni. Nyilván azért van mit tanulnom. De most megint ott tartunk, hogy annyi gyógyszert kell szednie, hogy a külön étkezésekre nem is kell gondolnom, hiszen jóllakik azokkal. Hát én már nem bánom, csak gyógyuljon meg gyorsan.

Rossz nap és szép este

Ma nagyon rossz napom volt, egész nap tiszta hiszti és nyűg voltam. Férjem meg is jegyezte (természetesen óvatosan, nehogy kapjon egy mokeszt :D), hogy - látom ma rosszul ébredtél! - hát igen. Nem tudom mit érzek, mi van velem. Kicsi dolgokból megint összeraktam magamnak az "én senkinek nem vagyok fontos" igen komoly problémámat. Tudom, hogy túlzásokba estem, mert például ilyenen is kiakadtam (ez csak egy volt a sok közül), hogy a férjem által nekem készített rántotta tocsogott az olajban. Tudta jól, hogy nem bírja a gyomrom, rögtön hányingerem lesz, nem bírom megenni, és meg is jegyezte, le kellett volna itatnia a zsiradékot, de akkor miért nem tette? Persze bűnbánó fizimiska is befigyelt. De tényleg nem értettem: ha egyszer tudta, és emlékezett is rá, miért nem úgy csinálta? Tényleg nem számított neki? Várjunk csak, így ő ette meg a tojást, hm... biztos erre hajazott. :D

Na viccet félre téve, gyilkosan a lelkembe hatoltak ezek a történések, persze nem ez volt az egyetlen, és nem igazán  értettem, hogy miért van az, hogy én a lelkem kiteszem a családomért, próbálok minden óhajukra odafigyelni (köztük az étkezésre is, mert nem egyszerű művelet kitalálni azt minden nap, hogy mi olyat főzzek, ami mindenki ízlésének megfelel és változatosan is étkezzünk), de tényleg, bár lehet, hogy ezt csak én gondolom így, hogy ennyire lesem a kívánságukat, de akkor is... Én teszek erőfeszítéseket azért, hogy nekik jó legyen, akkor miért nem lehet csak egyetlen egy olyan nap, amikor ez fordítva van? Vagy az törvényszerű, hogy egy feleség csak ad, és nem vár el? Vagy pont hogy sokat várok el? Nem tudom. Aaaaaaaaannyira szeretnék egy kicsi törődést érezni, leginkább Tőle. 

Ráadásként arany kicsi hercegnőm is elment anyukámékhoz. Régen nem aludt már ott, úgyhogy nagyon lelkes volt. Remélem legalább annyira jól is érzi magát. Kicsit rossz, hiszen még a hétvégét sem hevertem ki, amit nélkülük töltöttem, dehát nem vehetem el a nagyszüleitől. Mivel én csak egy nagymamámat ismertem egész életemben, és ő is 220 km-re lakik, nagyon hiányzott a gyerekkoromból ez a különleges nagyszülő-unoka kapocs. Nekik megadatik, és én nem fogok ennek útjába állni. Remélem, ha majd felnőttek lesznek, azt gondolják, hogy szép volt a gyermekkoruk. 

Mivel nincs itthon a kisasszony, nagy takarítást csináltunk. Szanáltam, szortíroztam, ide tettem, oda tettem, és a kis hercegnő szobáját is kicsit átalakítottuk. Kapott egy kicsi asztalt Beni szobájából, oda meg átkerült az én kedvenc kinyithatós, lábtartós relax-fotelem. Abból olvasok neki esti mesét mostmár :D Kíváncsi leszek, mit szól majd hozzá gyönyörűm. Beninek nagyon tetszett!

Édes kincsem, nagyfiam meg mondta is délután: 

- Apa, mindjárt este van, hol van már Dorka?

- Messzi-mamánál.

- És mikor jön? 

- Holnap délután megyünk érte együtt.

- Jaj ne már, menjünk apa, hozzuk haza! Kérlek!

Alig tudtuk meggyőzni, hogy most ez így jól van, és legalább most egy kicsit kijátszhatja magát úgy, hogy nem szól bele senki, mire nagy nehezen megnyugodott. Persze közben a szívemet annyira melengette, hogy hiányzik neki a testvére. Olyan boldog voltam!!! Este még Kinn a mókus, benn a mókust is játszottunk. Vagy ki a házból be a házba? Nem tudom, mi a hivatalos neve ennek a játéknak, de hatalmasakat kacagtunk. A picuri is próbált becsatlakozni, és hatalmas sikolyok közepette szaladt a bátyja után. Mikor elüvöltöttem magam, hogy - Mókusok, be a házba! - apa már készenlétben állt, felkapta a pöttyedlit és feldobta az ágyra. Hát olyan kerekeket göcögött, hogy nekem folyt a könnyem a nevetéstől. Olyan aranyosak voltak. Imádok anya lenni!

Ki vagyok én???

Ma nem lesz vidám a bejegyzés. Bár értek ma örömök is, úgy érzem, ki kell írnom szívem bánatát. Persze nagyon nagyon diplomatikusan. Egyszerűen csak az elmúlt napok történései miatt gondolkodóba estem: miért van az, hogy rajtam mint egy úthenger átgázolhat mindenki és én akkor is szeretem? Még ha szóvá is teszem, ha látom, hogy rosszul esik neki, rögtön cirógatni kezdem a lelkét? Miért van az, hogy legtöbbször nem tudok önmagam lenni, mert TUDOM, hogy akkor úgysem szeretne senki sem? Miért van az, hogy ha ismerkedni próbálok, merev vagyok, és feszült, minden szavamon gondolkodom, nem tudok önfeledten csacsogni, nehogy valami butaságot mondjak, vagy csináljak, és ha véletlenül mégis sikerül valamit félrebeszélnem, csak hallgatok és nézek, és érzem, most butának és értéktelennek gondolnak? Miért hitette el velem az élet, hogy ha én vagyok én, nem lehet szeretni? Nincsenek valós értékeim, nincs szerethető személyiségem, így semmim sincs.

Miért van az, hogy szemérmetlenül bántanak azok, akik nekem a világot jelentik? Akikhez elszakíthatatlanul köt az élet? Miért hiszik, hogy nekem semmi nem fáj? Miért nem látják, hogy az önzőség nem vezet sehova? Én miért csak a pihenés, vásárlás, munka, főzés, takarítás, olvasás, tévézés, stb. után jövök? Hát tényleg ennyire rossz vagyok? Hát tényleg ennyire nem tudok adni semmit? Bárhogy igyekszem, kedves szóval, törődéssel, cirógatással, kitartással nem tudom megmelengetni a lelküket? Hát ennyit érek én?

Belefáradtam az örökös harcba. Hiába tettem, mindig alul maradtam. Csak szerettem volna valakinek fontos lenni, elérni, hogy büszke, nagyon büszke legyen rám. Hogy tudjam, olyat tettem, ami jó.  Észre sem vették. Én még mindig szeretek, törődök most is, de már nem várom, hogy értékeket lássanak bennem. Elfogadtam a helyemet a  rangsorban, és így élek tovább. Másfelé fordítom a fejemet, másfelé nyújtom a kezemet. Nem ölelésre, hanem kapaszkodásra. Kapaszkodásra a túlélésért. Amihez nekem nem kell más, csak szeretet. Tudom, a legnagyobb dolgot kérem, de nem lehetetlent. Elfáradtam. Istenem, nagyon elfáradtam...

Javulás

Hát igen, kezdenek a viharfelhők elvonulni, de meg kell mondjam, irtó rosszul indult az új év. Remélem, nem ez lesz a jellemző, mert asszem akkor az idei szilvesztert 35 kg-ra fogyva egy gumiszobában pattogva fogom ünnepelni. De vasból vagyok, nem adom fel. Pláne amíg ilyen csodálatos férjem van, és ilyen fantasztikus gyermekeim.
Azt el kell, hogy mondjam, azóta sem vettem rá magam a tornára. Az izomláz is még csak múlófélben van. Ha holnap nem is, de hétfőn már tutira ráveszem magam a folytatásra. Igenis kitartó leszek. Amúgy valahogyan sikerült két kilót fogynom. És hihetetlen boldogság, hogy már nem hatossal, hanem ötössel kezdődik. Remélem, így is marad. Mert aztán én úgy tudom lifteztetni ezt a két-három kilócskát, hogy azt tanulni lehetne.
Ma lebontottuk a fenyőfát. Azaz a fenyőfákat. Dehát az egyik, a gyerekeké említésre sem méltó, na nem azért mert nem volt szép, hanem mert az egy kicsi műfenyő, nem volt teljesítmény díszteleníteni. A nappaliban lévő viszont annál nagyobb piszkot hagyott maga után. Még a nyomtatóból is a fenyőtüskéket porszívóztam. Azért bár nem volt nagy az idei karácsonyfánk, csodálatos szép dísze volt a nappalinak. Kicsit fájt a lelkem azért, mikor megtanult repülni a nappali ablakból. Dehát ugye egyszer minden elmúlik. Most lapoztunk egyet az élet nagy könyvében és új fejezet kezdődik.

Kedvtelenség

Ma nincs kedvem írni. Leginkább semmihez sincs kedvem. Ma rám ült a ború és nem tudok kikecmeregni belőle. Remélem hamarosan megváltozik ez a helyzet. Addig is belebújok apácskába és magamba szívom a szeretetét. Élvezem a gyerekekkel a hancúrt, és töltődöm. Majd utána írok megint. Jó éjt!