Tapasztalatok

A múlt hét zökkenőmentesen telt, így azt hiszem, itt volt az ideje, hogy bebizonyítsuk, minden csoda három napig tart. Kezdődött azzal, hogy rosszul, és iszonyú nehezen ébredtek a gyerekek. Doruska már az indulásnál nyűglődött. Az oviba érve pedig - az átöltözés után - egy hirtelen mozdulattal átfonta a karjait és a lábait is rajtam, és olyan erővel szorított, hogy a kék és lila minden árnyalatában játszott a fejem. Jött a sírás, óvónéni kezéből anya után nyúlás, ablakból sírva integetés három másodpercig, majd anya elvonulása összeszorult szívvel és görcsben lévő gyomorral. Hihetetlenül rosszul esett a lelkemnek, és csak azért nem kezdtem térdre borulva, a padlót csapkodva zokogni (ugye érződött az irónia???), mert egyszer már ezt végigcsináltam a nagyfiúval, és tudtam, reméltem, ő is megnyugszik pár perc alatt. Az óvónénik elmesélése alapján ez így is történt, hamar megnyugodott, megint nyomta a dominó-partit Kati nénivel, játszott nagyot, majd történelmet írt: CUMI NÉLKÜL elaludt. Én olyan büszke voltam rá, ennek hangot is adtam, és láthatóan ő is borzasztóan becsülte magában ezt a hatalmas teljesítmény. Hiszen valóban az volt egy olyan kislánytól, aki eddig letenni sem volt hajlandó a "pipát". Remélem, lassan eljutunk oda, hogy már egyáltalán nem kell neki. Imádom ezt az okos pici lányt.
Bencikének nagyon megy a suli egyelőre. Azt mondja, nagyon szeret járni, jól megcsinálja a feladatait, a napközi alatt majdnem teljesen végez a házival is (eddig egy esetben maradt egy picinyke feladat itthonra), és - ami tőle hatalmas teljesítmény - többnyire viselkedik is. Borzasztóan aggódtam, hogyan fog az én fiam megülni ennyi időt a hátsóján, hiszen öt percet képtelen egy helyben lenni, de működik a dolog. Remélem, így is marad. Olyan büszke vagyok az én nagy iskolás fiamra.
Milánkám nagyon szétszórt érzelmileg. Egyszer láthatóan nagyon élvezi a monopóliumát, hol egyik, hol másik tesó szobájába oldalog szétrakodni és élvezni egyedül a játékhalmot, de aztán odaballag a nagy faliképhez, amelyik több kis képből van összerakva, és hívogatja, szólongatja a testvéreit. Hihetetlenül hiányoznak neki. Ma ő is nagyon nehezen ébredt a délutáni alvásból, de amikor megkérdeztem, hogy elmenjünk-e Dorkáért, majd Bencéért, szemei kipattantak, és eszeveszett bólogatásba kezdett. Naná, hogy induljunk, anya, mit gondolsz? Alig várom!!- ez látszott a fején :D Ezúttal csendes megadással tűrte a pelenkázást, átöltöztetést, cipőhúzást, aztán őrült tempóval ugrott fel az előszoba szekrényre, hol elfordítja a zárat, mert azonnal indulni akart. Ilyen csodálatos és összetartó testvérek ők. Ezt mindenképpen megpróbálom bennük megerősíteni.

Ma velem is hatalmas dolog történt. A szivemmel ugye régóta problémám van, de mióta a sürgősségi agyament orvosai szimulánsnak tituláltak, azóta nem nagyon találok itt olyan orvost, aki foglalkozna velem. Ezen okkulva (és Krisztikém nem kis picsánrúgásának hatására - köszönöm ezerszer neked!!!) írtam a SOTE egyik orvosának egy levelet szombaton este (talán ezért is nem írtam blogot, mert kidöglöttem, mire azt a levelet össze(vissza) fogalmaztam :D). Ma reggel válaszolt: csütörtökön mehetek hozzá!!! Megvizsgál! Hát el nem tudom mondani, mit éreztem akkor, mikor olvastam a levelét. Talán most, talán ezúttal vége lesz a tortúrámnak. Tudom, más azt kívánja, ne találjanak semmit, én azt kívánom, találjanak. Találjanak valami olyant, ami orvosolható és meggyógyíthatnak. Mert valami nem jó, érzem, mindegy honnan jön. Ha most kiderül, esküszöm, én leszek a világ legboldogabb embere.

Utolsó nap együtt

Holnap megkezdődik... Bizony eltelt az utolsó nap, amit így, a három édes gyermekemmel együtt tölthettünk. Épp emiatt úgy döntöttem, lazázunk egész nap. Kihúztam az ágyat a nappaliban, benyomtam egy nagyon mulatságos mesét, és szépen egymás mellé kuporodtunk. Hihetetlen jó érzés volt, hogy egyszerre tudtam ölelni az összes gyerkőcömet. Persze azért a nagy mesenézést itt-ott egy kis vihánccal megszakítottuk, amit annyira egyikőnk sem bánt. Beni egy alkalommal szorosan hozzám bújt, kezével, lábával is ölelt, majd szólt a húgának:
- Dorka, gyere, öleld már át anyát, holnaptól nem leszünk már neki! - és rámtekintve odabiggyesztette:
- Ha nagyon hiányzom, nézheted a motoros fényképemet anya, jó??? - hát igen, ennyi marad napközben, a motoros fénykép. De cserébe okosodik, ügyesedik az én elsőszülöttem.
Jaj Istenem, mennyire izgulok! Rettentően. Ők meg a világ leghatalmasabb nyugalmával játszottak, színeztek, autóztak, paciztak, és talán valóban nem is értik még, hogy holnap életüknek egy nagyon meghatározó napja fog következni. Hát nagyon kíváncsi leszek. Mindenképpen igyekszem majd idebiggyeszteni a holnapi nap tapasztalatait, hiszen erre is emlékezni akarok majd. Hogy mit éreztek, hogyan élték meg, hogy én mit éreztem...

Öröm és üröm - amúgy 100. bejegyzés

Ma délelőtt elvégeztem az utolsó simításokat az óvodai és iskolai holmikon. Bepakoltam a táskát az előírt lista szerint, a duci gyufásdobozból eszkábált tárolót kidíszítettem - természetesen autós csomagolópapírral és állatkás matricákkal (minden "fiók" más állatkát kapott - jah, kettőt sikerült fejtetőn odaépítenem, miután fordítva ragasztottam oda a dobozt :))))), kifaragtam az összes ceruzát (újra - biztos ami ziher alapon), a többi - szerdán nem szükséges-  cuccot beleraktuk Benivel az íróasztal üresen tátongó  és csak erre váró fiókjába.
Dorinak is mostmár teljesen összeraktuk a zsákot, belekerült minden végre, a tornazsákot is elkészítettük, úgyhogy minden és mindenki startra kész. Anyuka izgul, gyerekek kevésbé. Nagyfiú üzletel, anyuka hagyja zsarolni magát, és visszazsarol. Ugyanis: megkérdezte Beni, hogy ha sok pirospontot hoz, elviszem moziba? Naná!!! Minden héten?? Áááááá, havonta. Tehát megbeszéltük, hogy ha nagyon okos lesz, odafigyel, teljesít, akkor minden hónapban csurran-cseppen valami közös program (sorolta: egyszer mozi, egyszer meki, egyszer palacsintázó, aztán elölről... ) Aztán odabiggyesztette, hogy majd vigyem el diszkóba. Az én szemeimnek csak kikerekedni volt ideje (hangsúlyozom, itt még kaptam levegőt), mert az én férjem tromfolt: TE fiam, nem velem jössz diszkóba? - Dehogy apa, veled csajozni megyek!!!- hát ehhez mit fűzzek hozzá??? :D A lényeg, hogy startra készen vagyunk az ovira és a sulira.

Viszont azért nem minden felhőtlen, mert Miluskám megbetegedett. Valami ok folytán magas láza lett délutánra, annyira, hogy mellémbújt, és azonmód elaludt a karomban az ülőgarnitúrán. Előtte is, utána is csak ücsörgött az ölemben, mellettem, csak úgy volt jó. Nem játszott, nem evett, nem szólt. Csak ült és bújt. Mintha belőlem jönne a gyógyító energia. Azért azt be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre ez a szoros és hosszas összebújás, sőt, imádtam, és ezt bármikor el bírnám viselni, csak ne ilyen áron!!! Bárcsak ne lenne beteg. Most estére a sziruptól kicsit jobban lett, fürdés után még kapott kúpot, de mikor bementem hozzá, ránéztem, éreztem, hogy melegszik megint. Nem tudom mi lesz éjjel. Alighanem magam mellé veszem. Az előző éjszakám is pokoli volt a szivem miatt (éjfélig nem tudtam elaludni, aztán 1:40-kor megint ébren voltam), és szerintem a mai sem lesz sokkal jobb, de ezt kevésbé bánom. Sőt, most én akarok éber lenni. Vigyáznom kell rá. Ő egyébként végtelenül igényli is a társaságot, bárhol, bármikor - vagy mindenhol mindenkor??? Na szóval, bízom benne, hogy holnapra ezt a betegséget elviszik az álommanók és újra az én játékos, felhőtlenül vidám kisfiam lesz. Gyógyulj picim!!!

Mozgalmas hónap

Olyan régen írtam már, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon mozgalmas időszak van mögöttünk. Augusztus elején a két nagyobb gyermekemet elvitték anyósomék nyaralni Zánkára egy hétre. Ezt a hetet arra használtam ki, hogy beszerezzek mindent a sulihoz, ovihoz. Mire hazajöttek a gyerkőcök, az iskolatáska bepakolva várta Benit, és az oviszsákot is megterveztük és megvarrtuk férjem mamájával. Mindent beleraktam, összekészítettem, így volt meglepetés. Isitáskából sikerült azt beszereznem, amelyiket Beni kinézte magának. Nem volt egyszerű. Korán oda akartam érni az áruházba, mikor más még csak a szemét nyitogatja, ami sikerült is, csak a kocsiból nem tudtam kiszállni. Ugyanis úgy döntött a természet, hogy leszakad az ég. Hatalmas zuhéban rohantam be az áruházba, és térdig vizes nadrágban vásároltam meg a még hiányzó dolgokat. A lényeg azért, hogy minden meglett.

Az oviszsákhoz is sikerült nagyon olcsón nagyon jó anyagot szereznem. Dorinának katica lesz az ovis jele, így az anyag is ehhez illő. Úgy szabtam ki, hogy a két zseben a két piros, pöttyös bogárka figyel :D Jaj, majd elfelejtettem, természetesen az alapszíne a zsáknak rózsaszín. Még kis fodor is került a zsebre. Szerintem nagyon édi lett! Dorka rögtön a fél játékos dobozt belepakolta az ágyneműje, a pizsamája és fogkeféje mellé. :D ja, meg az aznap kapott legújabb Anna-Peti-Gergő könyvet. Nagyon készül. Olyan hatalmas izgalommal várja az ovit, hogy mindent megcsinál, megtanul: egyedül öltözködik, fésülködik, összehajtogatja a pizsamáját, elmondja nevét, korát, pontos (!!!!) lakcímét, apukája nevét. Beni ezt öt évesen tudta. Persze, a buzgalom Benusban is benne van, hiszen cirka három másodperc alatt megtanult cipőt kötni. Kicsit lelkiismeret furdallásom is lett, hogy nem mutattam meg neki hamarabb. Bevallom, ez valóban az én lustaságom volt. Persze olyan büszke lett magára, hogy amikor apa hazaért, rögtön vitte a tornacsukát, és kötötte - többször is. Imádom ezeket a pillanatokat!

Megint itt

Jaj annyi minden történt, azt sem tudom, hol kezdjem. Legelőször is: voltunk a Mátrában unokatesóm ballagásán. Annyira nagyon jó volt, a távolság miatt rég nem látott családtagokkal is találkoztunk, sőt, még a Kanadai rokon is tiszteletét tette - úgyhogy a hangulat és az öröm (ünnepség nélkül is) adott volt. Egy szép szertartás, egy isteni sokfogásos ebéd és dínom dánom után hatalmas traccsparti kerekedett. A nagy sokaságban mindenkinek akadt beszélgető partner, természetesen azt sem tudtuk, ki kinek a társaságát keresse, persze mindenki szépen lassan sorra került. Úgyhogy lepcses számnak volt mit dolgozni, hazafelé nem is kívánkozott koptatni nyelvecskémet. Viszont vezetni azt nagyon rossz volt. Én, aki imádok a volán mögött ülni, nálam ember ezt jobban nem szereti, nem gondoltam, hogy bármikor is ilyet mondok, de ez tény. Annyira elfáradtam a sok benyomástól és ingertől, no meg a korai indulástól, hogy hazafele kőkeményen koncentrálnom kellett, hogy ne legyen semmi baj. Nem is vállaltam az elejétől-végéig autópályát, avagy a monoton utazást, hanem inkább a csodálatos falvakon, erdei tájakon mentem keresztül, ami azért változatos volt, és nem kicsit szemet gyönyörködtető. Sajnos a képek nem adják vissza azt a csodát, amit én ott éreztem és magamba szívtam:

Pénteken egy csodás napnak néztünk elébe. Anyák napja volt az oviban. Az utolsó ovis anyák napja a fiamnál. Lázas készülődés előzte meg, ő is, én is nagyon izgultunk. Annyira cuki volt, gőzerővel gyakorolta még itthon is a verset. Meg is lett az eredménye: egy olyan csodálatos műsort vezettek színpadra az óvónők, hogy az elmondhatatlan. Én nem vagyok az a sírós típus, bár nagyon szentimentálisnak teremtett az ég, hát most mégis nem kicsit megkönnyeztem. Csodálatos volt, leírhatatlan és feledhetetlen. Alig várom, hogy meglegyen videón. Tutira minden nap nézegetni fogom - legalábbis egy jódarabig. Aztán meg majd sűrűn előveszem. Egy vörös rózsa kíséretében ezt a gyönyörű tálat kaptam a kisfiamtól, amit ő készített:

Azt hiszem, nem fogom kicsomagolni (bár már többször rám szólt a kisfiam, hogy ebből enni lehet, egyek már belőle), hanem a vitrinben lesz a helye, a kis kincsestárban. Imádom ezt is, mint a többit. Jó néha elővenni őket, és elmélázni, milyen is volt AKKOR...

Közben elkezdett drága férjem dolgozni. Egyre inkább odavan ezért a munkahelyért, egyre jobban tetszik neki. Remélem, megmarad ez a lelkesedése (a kezdeti nehézségek után), megtalálja a helyét itt, és szeretni fogja. Szívből kívánom neki, érezze jól magát itt. Úúúúúúúúúgy szeretném...

Aztán a héten megérkezett Doruska óvódai levele is, mely szerint felvételt nyert a hőn áhított oviba. Olyan boldog volt, hisz nagyon szerette volna, ha Beni csoportjába (volt csoportjába) járhat, ugyanazokhoz az óvónénikhez. Talán így a beszokás is könnyebb lesz. Azt kell mondjam egy kicsit nagyképűen, ettől nem tartok, hiszen Dorina korát meghazudtolóan bölcs és értelmes, mindent meg lehet vele beszélni, és hihetetlenül simulékony. Büszke anyai szívem nem aggódik, töltött már benn Benivel az oviban napot, ahol a bátyjával kevésbé foglalkozva hátravonult a kislányokkal a babasarokba, és ott játszott. Nem gondolva ránk, nem törődve semmi mással. Jó tudom, minden csoda három napig tart - Beninél két hétig. Akkor múlt az újdonság varázsa, és kezdett kapaszkodni és pityeregni, hogy "anya, ne hagyj itt kérlek"! És sajnos sokáig tartott. Nem szeretném ezt mégegyszer átélni, mert minden egyes ilyen alkalommal kitéptek egy darabot a szívemből. Hiszen én úgy vittem volna, úgy maradtam volna, bármit, csak az én kisfiam ne legyen szomorú. Hiába mondták az óvónénik, hogy mindez két percig tart nála, aztán kezét-lábát törve rohan autózni-vonatozni a fiúkkal. Az a pár perc nekem akkor is nehéz volt. És ha pesszimista vagyok, ezt még kétszer végig fogom csinálni - ugyanígy. Meglátjuk... vannak még csodák! Velem bizony történnek :D:D:D (ld. gyermekeim)!

Beiratkoztunk

Hát túl vagyunk a nagy napon. Először Dorinát írattuk be az oviba, még jelet is választottunk: katicabogár lesz. Először a szívecskét akartam, hiszen az én ovis jelem az volt, és hihetetlen eszmei jelentősége lett volna számomra, de mivel azt már egy másik kislány lefoglalta, így maradt a katicabogárka, ami viszont a böliben volt a jelem. Félsiker. Azért ennek is örülök ám! Hiszen kis dolgok is fontosak. Na. Már csak abban kell reménykedni, hogy fel is veszik. Ugyanis a mi kis városunkban olyan mértékű túljelentkezés van, hogy az valami hihetetlen. És akkor még mondják nekem azt, hogy nincs elég gyerek. Csak állami óvódából van 22 db (Úristen, ezt én még sosem számoltam össze, és bár tudtam, hogy sok van, azt nem gondoltam, hogy ennyire) plusz az alapítványi óvódák. És bizony arra is van kereslet. És komolyan, nincs hely. Felhívtuk ma a körzetes ovinkat is, és közölték, ha nem veszik fel a választott oviba, tán kéne keresni egy harmadikat is, merthogy náluk 18 hely van, és bár még holnap is van beíratás, már 37-en feliratkoztak. Komolyan, mi lesz azokkal, akiket nem tudnak felvenni? Az egyik szülő azért dolgozik, hogy egy teljes fizetésből állja a "bébiszittyert" illetve a magánovit? Na mindegy, remélem nekem ilyeneken nem kell majd gondolkodnom. Tulajdonképp még itthon vagyok a kicsivel, nem okozna gondot, de ez a picike lány annyira készül. Mint írtam már, kifejezett ezért tanult meg egyedül öltözködni. Hogy őt ügyesnek lássák az óvónénik, hogy rá ők is büszkék legyenek.


Benit is beírattuk. Ő 1/a-s lesz, német nemzetiségi tagozatos. Huh, de komoly név, huh de komoly kilátások, még tán anyuka is megtanul a gyerkőccel németül. Mert az biztos, hogy én leszek az, aki az asztala mellé és őmellé ül, hogy segítse, hogy együtt tanuljon vele. Nem azért, mert a páromnak nincsenek ilyen jellegű ambíciói, és nyilván lesz olyan a távolabbi jövőben, amihez ő kell majd, de ez most az én feladatom. Legalábbis én nagyon annak érzem. Én ott AKAROK ülni mellette, együtt csinálni, együtt tanulni. Hát meg kell mondjam, csuda izgalmas ez az anya-lét. Csodásak ezek a mérföldkövek, ezek a fejlődési állomások, amik egy életre meghatározó emlékekként belevésődnek majd az ő fejébe és az enyémbe is. Ezek azok a pillanatok, amiket megélve érezzük meg, hogy mit "alkottunk", és alapozzuk meg a jövőjét. Mert itt még mi döntünk. Itt még mirajtunk áll, hogy kinek a kezébe kerül a gyerek, hogy milyen suliba íratjuk, mit tanul, mire specializálódik, de mindenképpen a legfontosabb, hogy milyen kapcsolata lesz a leendő tanárnénivel. Mert ez utóbbi fogja meghatározni a tanuláshoz való viszonyát, ami viszont meghatározza majd az egész életét. A középiskolával kapcsolatban ő fog dönteni, de ennek a súlya rajtunk van. Én érzem, sőt, tudom, hogy jól döntöttem. A leendő osztályfőnököt ismerjük régóta, férjem tanárnénije volt, akkor jött ki  az egyetemről, és meg kell mondjam, csodálatos ember, és végtelenül ért a gyermekek nyelvén. Mikor eljött hozzánk, pillanatok alatt megtalálta a kicsinyeimmel a közös hangot. És ez a nem mindegy. Hát tanulásra fel kisfiam, nőj és okosodj!

Ma itt volt a szomszéd babuci, kicsi Zete egy picit, dajkálhattam, babusgattam. Olyan pici, olyan törékeny, és annyira édes. Nem bírtam megállni, hogy ne puszilgassam egyfolytában. Csak tartottam a karomban, néztem őt, a férjem meg csak mosolygott. Kíváncsi lettem volna, mi van amögött a sokatmondó mosoly mögött, de nem nyilatkozott. Én meg nem faggattam. Természetesen megragadtam az alkalmat és megint közöltem vele, hogy én még szeretnék babát. Legfőképp, mikor ő is a karjában tartotta, és nem győzött tyuttyogni annak a pici emberkének. Persze kitört belőlem az a nagyon gonosz "NA UGYE..." Ha másra nem is, arra jó volt ez a mondat, hogy hamar visszakapjam a picurit, merthát nehogy messzemenő következtetéseket vonjak már én le abból, hogy ő most fenemód élvezi a babázást. Nem vontam, viszont nem szakadtam le a témáról, úgyhogy alkalomadtán újra előszedem.

Új hírek

Nem is tudom hol kezdjem, oly rég írtam már. Talán a húsvétnál. Beni csodálatos verset tanult, és nagy lendülettel útra kelt, hogy locsolhasson. Még hihetetlenül élvezi ezeket a bulikat. Öltöny fel, haj belő, vers utolsó gyakorlása anyával, és indulás. Milán baba is a fiúkkal tartott volna, de vasárnap délutánra magas láza lett. Már a sírógörcs kerülgetett, nem értem, mi van vele, miért ennyire beteges. Ezt kiküszöbölve most kaptunk a doktorbácsitól egy immunerősítő gyógyszert, valami izo-izé, remélem beválik. Mióta novemberben kórházban volt, azóta egyik betegség jön a másik után. Tényleg  bízom ebben a csodaszerben, és talán  véget érnek pici manó megpróbáltatásai.

Dorina is orvost fog látogatni. Vele huszadikán megyünk vissza a gyermek-sebészetre, ugyanis iszonyúan fáj a lába. Az, amelyik tavaly januárban el volt törve. Konzultáltam doktorbácsival, és szerinte sem normális, hogy több mint egy év után is frontkor háromszor kel sírva egy éjjel, ha nincs front, "csak" hüppög. Dehát nem élhet Cataflam-cseppen a gyerek! Úgyhogy most kontroll, aztán meglátjuk. Amúgy ő az a fajta, akinek a növekedés is nagyon fáj. Remélem, nincsen vele semmi komoly baj.
Ma amúgy megkaptam tőle a magamét. Az történt, hogy elmentünk Beninek cipőt venni. Borzasztóan nő a gyerkőc, hat éves létére 122-128-as ruhákat hord és 32-es cipőt. A lényeg, menet közben Dorina szedett egy virágot, konkrétan pitypangot. Imádja a virágokat. Szíve szerint minden utunkba eső virágboltban megállítana és vásárolna. Nagyon édi. Majd legalább le tudom informálni a leendő lovagokat, mivel lehet lekenyerezni a csajszit. Szóval: miközben Beni cipőt próbált, ő odatalált a tükörhöz, hova máshova - és közben a kezembe adta a virágot, hogy vigyázzak rá. Én ronda felelőtlen anya, letettem a padra, miközben Beninek segítettem, és a nagy kapkodásban ott maradt. Kérdezi a kocsiban Dorina, hogy hol a virág. Mondtam neki, hogy alighanem ott hagytam a padon, de sebaj, szedünk másikat. Mire ő:
- Anya, rád bíztam hogy vigyázz rá, és te nem vigyáztál. HÁT KÖSZI SZÉPEN!!!!  - nem tudtam mit hozzáfűzni, maximálisan igaza van. Ja, a nagybetűvel kiemelt részt ő is kihangsúlyozta, nem is kicsit

Végére hagytam az életünket jelenleg legjobban befolyásoló tényezőt, a munkát. Ugyanis jelentem, úgy néz ki, megkapta apácskánk élete állását! Csütörtökön este hívták fel, hogy szeretnék a csapatukban látni, na azt a boldogságot, ne tudjátok meg! Csodálatos érzés volt. Egymás nyakában ugráltunk, pörögtünk, visítottunk, hiszen talán vége a jelenlegi sanyarú helyzetnek, a "meggondolom azt is két vagy három zsömlét veszek" állapotnak. Egyelőre még nem fogtam fel. Jövő héten kell menni szerződést aláírni, meg megbeszélni a kezdést, majd akkor talán már kézzel foghatóbb lesz. Amúgy ez a cég volt 2009. év legjobb munkahelye. És azt csinálhatja a férjem, amit nagyon szeret: gépészmérnök lesz. És ez a nem mindegy. Mert így jó dolgozni, és így leszünk mi újra a legboldogabb család. :D

Még annyit, hogy holnap nagy napunk lesz. Beiratás van, kislányunkat óvódába, kisfiunkat iskolába kell íratni. Jaj Istenem, de elment az idő. Talán jelenleg jobban izgulok, mint ők maguk. Pedig nagyon-nagyon várja mindkettő élete eme nagy eseményét. Emlékszem, én is nagyon vártam, ki is készítettem apukámat azzal, hogy egy nap legalább ötször kérdeztem meg tőle, mikor lesz már szeptember. :D Na legalább ennyire készülnek az én picikéim  is. Dorina egyedül öltözködik, nem engedi, hogy segítsünk neki, ezzel az indoklással:
- Anya, én felöltözöm egyedül, és ha az óvónénik meglátják, milyen ügyes vagyok, oda lesznek! - ugye-ugye, a marketing :D:D

Hétvégi történések

Hétvégén elhanyagoltam a blogírást, úgyhogy most gyorsan pótolok. Gondolkodtam azon, hogy egy számomra nagyon meghatározó történetet lejegyezzek-e, de egyszer erre emlékezni akarok majd, úgyhogy megteszem. Csak nem akarom megbántani kisfiam érzéseit sem. Az történt, hogy csütörtök délután Beni nagyon nyűgös volt. Akkor szokott ennyire dacolni és dühösködni, amikor front jön, nagyon fáradt, vagy valami bántja. A sokadik fegyelmezéses kör után apa beleültette az ölébe, és megkérdezte, mi a gond. Erre óriási zokogásban tört ki. Kiderült ugyanis, hogy a hőn szeretett kislánynak van egy másik udvarlója, aki aznap szintén vitt egy gyűrűt (aki valószínűleg meglátta a fiamban a konkurenciát), ami Beni szerint szebb volt. Hihetetlen fájdalommal élte meg és mesélte el. Nem tudtam mit tenni, mondtam neki, kitalálunk valami olyan ajándékot, kedveskedést a kislánynak, amit csak ő tud adni. Neki is állt Beni két ölelkező kisegeret szív-koszorúban kiszínezni, hihetetlen szép lett. Közben én a kislány anyukájával levelezésbe kezdtem. Megírta, hogy a kicsi lánynál a másik kispasi kiesett a pikszisből, mert többször is megbántotta a kislányt, úgyhogy abszolút az én fiam a nyerő. Huh, ez micsoda könnyebbség volt anyai szívemnek! Úgy örültem. Ma meg már azzal jött haza az én hős szerelmesem, hogy anyás-apást játszottak, kislányuk is született. Hm....Nyugtáztam, hogy átmenetileg tudtomon kívül betöltöttem a nagymama posztot. Maximálisan igazat adok a szóban forgó kislány anyukájának abban, hogy a mi életünkben is nagyon meghatározóak voltak ezek az óvódai szerelmek, még emlékszünk rá, úgyhogy őket is nagyon komolyan kell venni. Hát komolyan is vettük. Épp ezért kezdtünk el levelezni, hogy meg tudjuk tenni, ami tőlünk telik, és leginkább rajtunk múlik az ő boldogságuk érdekében. Bizony, az élet nagy dolgai ezek!

A hétvégénk arról szólt, hogy családot és barátokat látogattunk. Hihetetlenül jó esték és napok voltak. Csodálatos olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik szeretnek és akiket szerethetünk. Kell nekünk is ez a kikapcsolódás, még mielőtt felőrlődünk a hétköznapi problémákban. Bár mostmár inkább kezdem úgy felfogni, hogy ennek is meg van a miértje, ezzel is megtanít minket valamire az élet. Én már le is vontam magamnak a konzekvenciát.

Ma annyira jó esténk volt. Igaz, az egész nap olyan nagyon szerelmesen telt. Benikémmel összefonódva léteztünk egész délután. Dorka szokott leginkább a szimbiontám lenni, most a nagyfiam volt az. Egyébként valamiért mostanában hihetetlenül érzékeny lett. Tegnap akartam neki adni az esti puszit, ő meg meg akart ölelni, a sötétben nem láttuk egymást, és összekaramboloztunk, konkrétan kaptam egy akkorát a szemembe, hogy még. Erre ő hihetetlen sírásba kezdett. Alig tudtam megnyugtatni, mondogattam, hogy nincs semmi baj, semmi sem történt, és öleltem, simogattam, mire nagy nehezen megnyugodott. Ma ugyanez pepitában: annyira bújt, hogy lefejelte a szemöldökömet. Mikor megértette, mi történt, felugrott, és sírva fejest ugrott az ágy alá. Pedig komoly önkontrollal igyekeztem leplezni a fájdalmam pont a tegnap esti eset miatt. Szintén komoly vígasztalási procedúra kellett és sok-sok szoros ölelés, azaz inkább hosszú ölelés, mire elterelődött a figyelme. Én nem értem miért van ez. Tudom, hogy nagyon érzékeny lelkületű, hatalmas igazságérzettel, és hogy nem szeret másokat bántani (szándékosan), de ilyen eddig nem fordult elő. Tanácstalan vagyok. Tényleg csak ölelni tudom, meg győzködni hogy nincs baj.

Azért a nap zárása szép volt. Beraktuk a kedvenc Gyerek-zene lemezünket, és hihetetlen nagyot játszottunk és táncoltunk rá. Beni meglepetést is okozott, kívülről énekelte a Paff, a bűvös sárkányt. Lapozgattam az emlékeimben, hogy mikor tanulhatta meg, hallgattuk-e egyáltalán itthon ennyiszer, hogy ő ezt így vágja. De nem. Bár az is igaz, hogy az ő esze oylan, mint a borotva. A memóriája is kiváló, másfél éves korában történt dolgokra emlékszik. Végülis, semmi sem lehetetlen. Szóval visszatérve, pörögtünk, forogtunk, táncoltunk, óriások voltunk, aztán törpék, aztán vonat is voltunk, szóval sokat viháncoltunk. A legjobb a zárás volt: mikor zene közben levetkőztek, mert hirtelen fürdés-idő lett, és meztelenül egymás mellett elkezdték riszálni a feneküket a gyermekek édes-suta mozgásával. Annyira-annyira szép, mulatságos, és szívet melengető volt egyszerre.

Azt még végszóként muszáj leírnom, hogy mostanában úgy zajlanak az esték, hogy amikor kiszállnak a gyerekek a kádból, Beni bekíséri Dorit a szobába, megtörölgeti, felsegíti rá a pizsit, kiveszi a gumit a hajából, megfésüli, majd adnak egymásnak egy hátmasszázst. Tudjátok, milyen csodálatos ezt látni? Egyszerűen imádom! Ja, és ezt nem mi alakítottuk így, egy alkalommal Dori visított hogy Bence menjen vele, mire a nagyfiunk laza tenyérfelmutatással megállított minket, mondván: Maradjatok, ő engem akar, majd én elintézem! :D:D

Már megint rohangászós nap

Úgy kezdődött, hogy reggel el kellett szaladnom kokárdáért, ugyanis az én kicsi fiamnak ma volt a március 15.-e alkalmából rendezett ünnepségük. Meg voltam győződve arról, hogy van itthon a kicsi nemzeti jelképből, de ha volt is, az úgy elbújt, hogy még véletlenül se találjam meg. No hát azt rólam tudni kell, hogy én nagyon gondosan elrakosgatom a fontos dolgokat, még a kevésbé fontosakat is, egyszer-még-szükség-lesz-rá alapon, merthát ki tudja, szóval jól elrakom, mert fontos, aztán egy hónapig keressük, míg végül a lakás teljes felforgatása során előkerül. Szokott ilyenkor az lenni, hogy: hú, tudom, felraktam a kacatos szekrénybe, a sárga kisdobozba! Persze nincs ott. Akkor megint jön a megvilágosodás: nem is, már tudom, beraktam a vitrinbe a nászajándékba kapott teáskannába, mert ott gyűjtjük a kincseket. Persze ott sincs. Újabb ötlet (már csak ötlet és félve jegyzem meg): ööööööö talán a nappali szekrényben a dvd-k melletti dobozban... És ott sem volt. Ahogy ez ma is történt. Úgyhogy felkerekedtem, és elmentem venni kokárdát. Persze rögtön kettőt. Egyet ráaggattam az én öltönyös nagyfiamra, Dorkának nem kellett, mert ő komplett magyar szerelésben volt, édes fonott hajjal. Gyorsan gyerekeket összecsomagoltuk, indulás be Benihez. Nagyon aranyos műsorral készültek az ovisok, édesek voltak. Nyugtáznom kellett azt is, hogy az én kicsi hercegnőmnek nem lesz gondja a beilleszkedéssel. Fogta magát, beállt az ovisok közé - még egy kis papírlovacskát is kapott az egyik óvónénitől - szóval ott "ügetett" az ovisok között. Csodálatos megnyugvás volt ez anyai szívemnek, hogy vele nem kell talán átélni azokat a kínszenvedéses reggeleket, mikor arany gyermek csimpaszkodik anya nyakába, persze zokogva, anya kellőképpen kétségbeesett, óvónéni húzza gyermeket, majd keserű elválás... Szóval szörnyű. És Beninél nem is rövid idő volt ez. Na persze délután meg már annyira játszott, hogy alkalmanként letorkolt, hogy miért megyek ilyen korán, ő még nem játszotta ki magát. Hiába, gyereknek gyerek a barátja, bármennyit is játszom vele itthon. Azért erőteljesen törekszem arra, hogy a barátjaként tudjon kezelni, ne "csak" a szabályokat osztogató anyjaként. Ennek érdekében igen sokat beszélgetünk - és néha csak ámulok, hogy egy hat éves kisgyermekkel is mennyire komolyan lehet beszélgetni.

Na szóval szereplés megvolt, anya-apa-kistesó kigyönyörködték magukat, irány haza, gyors ebéd (kétféle spenót - mert ugye az egyik laktóztalanul kell, krumpedli és tojáskák. Akármennyire is furin hangzik, ez nálunk nagy kedvenc, Beni három tányérral is eszik). Ebéd után kicsiket lefektettük, apa elpihent, mi meg Benussal elszaladtunk venni ezt-azt. Hú, hát árulják már az epret. És le volt olcsózva, úgyhogy hamar vettünk egy dobozzal, mert úgy gondoltam, hogy ezt az én munkanélküli pénztárcám is kibírja és amúgy is, megérdemlik a gyermekeim, inkább kiböjtölöm, szóval eprecskét is megvettük no meg tűzforró friss kenyeret. Ami szegény úgy járt, hogy a hazaúton már az egyik csücske elkopott. Nem tehetek róla, megőrülök, ha érzem a friss kenyér illatát, ami ott gőzölög a közelemben, úgyhogy mint a keselyű, lecsaptam rá. Hazaérvén a gyerekek is hasonlóan tettek, úgyhogy nem maradt más belőle, mint a csücske és a héja. Kompletten kibelezték. De öröm volt nézni.

Ezután én gyorsan nekiindultam, hogy átéljem életem első pedikürjét. Az egyik kedves ismerősünk most tanulja a szakmát, betör a szépségiparba, így felkért modellnek. Gondoltam, az én nyűgös patáimnak úgyis jót fog tenni, férjecskémtől kimenőt kaptam, így elmentem. Hú, hát hogy ez milyen jó volt! Mikor először beléptem a terembe és mindenféle szikéket (legalább nyolc félét - kicsit, nagyot, hosszúkásat, kereket) megláttam kirakva, rögtön megkérdeztem: itt most akkor műtét lesz? Megmondom őszintén, ott egy picit berezeltem. Aztán mikor megéreztem, hogy az a szikékkel történő enyhe kaparászás milyen nagyon jó, még az én irgalmatlanul csikis tappancsomnak is, hát ott lazultunk a székben egy kicsit. Aztán csodaszép lábakkal jöhettem haza. Holnap meg műköröm modellnek megyek. Nevettünk is a férjemmel, hogy lám, lóvé semmi, én meg pedikürt kapok, meg műkörmöt. Nahát ez az én nagy sztorim. :D

U.i.: Akartam feltölteni képeket az ünnepségről, de felszívódott a kártyaolvasó az SD kártyával együtt. Ahogy megtalálom, pótolom a hiányosságot. Ja, és NEM, NEM ÉN RAKTAM EL!!!

Újabb eljegyzés, nőnap és családi örömök

Nagyon szép napok vannak mögöttünk. Csodálatos barátok segítenek abban, hogy átlépjünk a hétköznapok mostanság igen kemény megpróbáltatásain. Jó érzés, mikor olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel nagyon hasonlóan gondolkodunk, hasonló utat jártak/járnak be, és bármikor készek arra, hogy meghallgassanak, vagy egyszerűen csak átadják magukat a közös este nyújtotta élmények befogadásának. Köszönet érte - sok-sok!

Ma reggel ismét "eljegyzésre" ébredtünk. Miután az előző szőke hajú kislány kiesett a pikszisből, az én lelkileg nyitott kisfiam újabb "áldozatot" választott. Természetesen (vagy nem?) ő is szőke hajú és kék szemű. Tény és való, nagyon szép kislány. Emellett még hihetetlenül tele van szeretettel. Mindig ő az, aki amikor észreveszi, hogy beléptem az ajtón, (ma például egy hatalmas öröm-kiabálás keretében) odarohant, átölelt, és sokáig szorította a derekamat, odabújt. Ugye nem kell mondanom, hogy halálosan boldog voltam a fiam választásától? Hogy most ő az. Igen, az egyik legkedvesebb és legaranyosabb kislány a csoportban. De visszatérve az eljegyzéshez, péntek délután ez a két csibe úgy búcsúzott el, hogy egy igazi ovis csók után megbeszélték, hogy hétfőre gyűrű lesz - ha megoldható. Az én nagyfiam annyira elvarázsolódott a csóktól, hogy a cipője irányt tévesztett, és lendületből kacsalábra kezdte húzni. Persze hozzá kell raknom, ez már több mint három éve nem fordult elő. Az óvónéni és a férjem hangos kacagásban törtek ki. Az életem párja meg is jegyezte: 

- Kisfiam, annyira ne legyél szerelmes, hogy a cipődet kacsalábra húzod!

Válasz:

- Apa, ezt nem lehet befolyásolni!

Hát csoda, hogy elkezdtem keményen félteni az én szivem-csücske-fiamat? 

Persze beadtuk a derekunkat, megvettük a szóban forgó gyűrűt. Hogy milyet? Naná, hogy rózsaszínű, szív formájút. Még ékszerdobozt és bársonyos szütyőt is kaptunk hozzá, amit természetesen vinni kellett, anélkül nem ajándék az ajándék. Lázas izgalommal készült Beni a találkozóra, ami meg is hozta a várt sikert, mert egy hatalmas puszit kapott, amitől ismét teljesen elalélt. Ja, és egy golflabdát is kapott a gyűrűért ajándékba, ami most hihetetlen nagy becsben van tartva. Hogy micsoda szövevényes érzelmi szálak bontakoznak ki itt, hát az valami csoda. Ja, még egy fontos tény: ők a suliban is osztálytársak lesznek. Ha lángolás marad, ez a szerelem tovább bimbózhat, a távolság nem szabhat neki gátat. 

Ma meg természetesen nőnapot is köszöntöttünk. Csodálatos volt nézni, ahogy az én nagyfiam mindenféle zavartság nélkül, mérhetetlen természetességgel osztogatta a rózsákat az arra illetékes nőnemű ismerősöknek. Persze csak a szűk környezetnek meg az óvónéniknek - némi anyagi megfontolásból. Még amikor a legújabb barátunk - legkedvencebb szomszédunk közel két éves kislányát ment köszönteni, pontosan értette a "feladat" lényegét, és addig ment a pici lány után, míg végül ő megállt és elvette a virágot. És bár tapasztalati úton tudja Beni, hogy egy ekkorka gyermek nem feltétlen érti és érzi, mit jelent ez, minden szót külön kihangsúlyozva neki is boldog nőnapot kívánt. Olyan nagyon jó ezt látni, és tapasztalni, hogy el sem tudom mondani. Minden nap és minden este hálát adok értük a Jóistennek.

Magamba omolva

Azt hiszem, kezd úrrá lenni rajtam a depresszió. Nem akartam ennyire belemélyedni, de most le kell írnom, ami a szívemet nyomja. Kezd felőrölni a nyomás és alig bírom már. A férjem januárban elveszítette a munkáját. Egy nagyon aljas és igaztalan indokkal (ahogy ez lenni szokott ilyen esetekben - a lényeg, hogy kellett a haver haverjának a melóhely), és még mindig nagyon nagy munkakeresésben vagyunk. Iszonyatos félelem és aggodalom van rajtunk, hiszen ő a családfenntartó, az én GYED-em nagyon kevés a megélhetéshez. És azt hiszem, nagyon finom voltam. Lassan kezdjük felélni a tartalékainkat, és egyre sürgetőbbé válik a pénzforrás. A probléma az, hogy nem tud a férjem idegennyelvet. Hatalmas tapasztalattal, 15 évnyi munkaviszonnyal, kiváló szaktudással rendelkezik (gépészmérnök), és nem azért írtam ezt, mert az én párom, hanem mert ez a való. És a szomorú az egészben az, hogy a telefon folyamatosan csörög, hogy nagyon jó az önéletrajza, pont ilyen szakembert keresnek, de idegennyelvű interjút vállal? Hát nem. Akkor nem kell. De miért? Hol élünk? Miért nem kaphat esélyt sem? Ő diszlexiás, így (aki ismeri ezt, tudja) sokkal nehezebben tanul nyelvet. De segítem én is, vannak jó sulik, de miből menjen tanfolyamra, ha keresete sincsen? Csak két hitel, hatalmas rezsi, nem beszélve arról, hogy a három csodálatos gyermekünknek is szeretnénk mindent megadni (ez a -mindent- nem azt jelenti, hogy szó szerint mindent, hanem minden szükségeset - na jó, meg még egy kicsit- de tényleg csak kicsit). Szóval szerelmemmel eljutottunk arra a szintre, hogy annyira feszültek vagyunk mindketten, hogy egymást marjuk. Nekem ugrik, én neki ugrom, a következő pillanatban meg egymást öleljük bocsánatkérések közepette, mert tudjuk, össze kell tartanunk. Csak együtt viseljük el. És a legnehezebb, hogy a gyermekek ebből ne érezzenek semmit. Persze próbáljuk azt nézni, hogy legalább együtt vagyunk, legalább most hosszú idő után egy kicsit egymással törődhetünk, egy kicsit család lehetünk. És nem tehetünk mást, bízunk Istenben. Eddig még sohasem hagyott cserben. Tudom, hogy most sem fog. Csak remélem hamarabb eljön a megnyugvás, minthogy megroggyanok a teher alatt. Sok nekem az, hogy elviseljem ezt, harcoljak a betegségekkel, védjem a szeretteim lelkét. Mert sajnos kell azt is. Mert nem törődömök és önzőek az emberek - tisztelet a kivételnek, szerencsére én többet is ismerek!

Na evezzünk vidámabb vizekre! Dorinám ma reggel elmehetett Bencussal az oviba. Na azt látnotok kellett volna. Kézenfogva sétáltak ki az ajtón, óvva-vigyázva egymást. Reggel meg mertem jegyezni Dorinának, hogy ha nem jön gyorsan öltözni, nem mehet az oviba, mire Bence odaszólt:

- Akkor én sem megyek, Dorka nélkül sehova sem megyek! - hát ez a testvéri szeretet, az igazi összetartás. Imádom őket (látjátok például ezekből merítek még mindig erőt). Az óvónénik mesélték, Bence tyúkanyóként őrizgette egész nap a kishúgát, vigyázta, leste. A csoportban meg csodaszámba ment a kislány, minden gyermek azzal fogadta anyukáját/apukáját: 

- Képzeld, itt van a Bence kishúga! - szóval volt élmény. Dorina csodálatosan viselkedett, nagy elégedettség fogadott minket, szót fogadott, eljátszott a kislányokkal, bőségesen evett a nagycsoportosokkal, beilleszkedett. Hihetetlen. Még nincs három éves (még két hét), és beilleszkedett. Feltalálta magát okosan - ezekkel a szavakkal éltek az óvónénik. Annyira boldogok voltunk. Bár meg nem nyugodtam annyira, mert ugye mikor ő megy oviba, Beni már nem lesz ott. De talán ennyivel is könnyebb lesz neki a beilleszkedés. 

Délután csajos nap volt, itt volt két kedves barátnőm is. Azt hiszem, rám fért, kicsit kizökkentett a búbánatból. Sütiztünk, dumáltunk, közben gyönyörködtünk a gyerekekben. Igaz, Milánka felé inkább aggodalommal fordultunk, mert szegénykém egyre jobban fullad. Ma voltunk orvosnál, hát megint egy hadseregnyi gyógyszert kaptunk. Persze antibiotikumot is - amit én annyira nem szeretek, de most belátom, hogy muszáj. A diagnózis: súlyosabb lefolyású hörghurut. Szegénykém még mindig Darth Vader, és egyre inkább tökélyre fejleszti, ami nekem már annyira nem vicces. És a bőre miatt is igencsak aggódom, mert már két hete kenem azzal a nyavalyás krémmel, és még mindig nagyon csúnya. Elmúlik, újabb és nagyobb jön. Pedig nem adok neki tejet, sem tejterméket. A szívem szakad meg sokszor, mert ha meglátja a sajtot, könyörög, de gyorsan próbálom áthidalni valami finomsággal. Vettem neki kekszeket, sósat is édeset is, gesztenye rudat, ropit, szereti a tápszert, szóval próbálok a kedvére tenni. Nyilván azért van mit tanulnom. De most megint ott tartunk, hogy annyi gyógyszert kell szednie, hogy a külön étkezésekre nem is kell gondolnom, hiszen jóllakik azokkal. Hát én már nem bánom, csak gyógyuljon meg gyorsan.

Iskolanyitogató

Hihetetlen változások történnek majd nálunk idén szeptemberben. Drága elsőszülöttem, Bencuskám elmegy iskolába. Te atya ég, hiszen még csak most lettem anya, még csak most ringattam a karomban! Minden egyes alkalommal, mikor belémhasít ez a tény, komoly izgalom fog el, meg félelem. Nem lehetne egy kicsit lassítani az időn? Annyira rohan. Annyira élvezném még a pillanatokat. 

Dorinám meg oviba fog menni. Már nagyon nagyon készül rá, "nagy" akar lenni, nagy óvódás. Reggel ennek hangot is adott. Így történt: reggelire egy hatalmas szelet májkrémes kenyeret megevett. Persze mikor már a fele elfogyott, onnantól minden második falatnál meg kellett nyomkodni a hasát, hogy ő már mennyit evett, hiszen folyamatosan lökte az itinert: Anyuci, nyomd meg a hasam, milyen kemény! :D Merthát ugye, mit hall a gyerek: edd meg szépen, attól nősz nagyra! Hát ez kellőképpen rögzült is.  A reggeli befejeztével elindultunk a piacra (kezdek aggódni, azt hiszem, kilométer hiányom van, hogy ennyit megyek - a férjem már utál is érte) szóval elindultunk, és egészen addig nem volt baj, míg le nem parkoltam hazaérkezvén a ház előtt. Mire a kisasszony kifakadt:

- Hát nem az oviba megyünk? De én az oviba akarok menni, hát nagy vagyok!!! Sokat reggeliztem!

Délután ismét Iskola-nyitogató foglalkozáson voltunk a leendő sulinkban. Beni nagyon ügyes volt, jelentkezett, okosakat válaszolt, gyönyörű bohócot csinált, szóval ma extra-extrán teljesített. Sőt, az első alkalommal tanult német dalt egyedül ő tudta szinte tökéletesen énekelni-táncolni, az én nagy büszkeségemre! Egy nagyon édes megnyilvánulása is volt, amit megmondok őszintén, meg is értettem, hiszen férfiember forma, vagy mi:

Tanárnéni megkérdezte, mi az a jármű, amivel télen szívesen közlekednétek (nem autó)?

Az összes kisgyerek kapásból rávágta, hogy a szánkó (a kérdés apropója az volt, hogy ezután tanultak egy szánkós verset), Bencus meg felállt, és közölte: HÓTOLÓ! :D Hát, az én (finoman szólva) kényelmet szerető fiamtól nem is várhattam mást :D

Este nyugtáznom kellett, hogy mégsem olyan jó Beni szobájában az én kis kinyithatós-fektethetős-lábtartós fotelem, mivel meseolvasásnál majdnem elaludtam benne. Valószínűleg megelégelték a gyerkőcök a túl nagy szüneteket a mesében, meg biztosan furcsa volt, hogy anya mennyire bólogat, így először csak Dorina, majd Bence is az ölemben landolt. Így már eléggé érdekes művelet volt ez az esti szertartás, ugyanis hol Bence válla fölött, hol a lába alatt próbáltam kibogozni a betűket, annyit helyezkedett, tollászkodott. Végül megunta ő is, nyilván sehogyan sem volt kényelmes, és befeküdt az ágyába, onnan hallgatta meg a mese végét. Persze jutalmul, mert olyan nagyon okos volt, még plusz egy verset is elolvastunk, ami pont illik az én iskolába készülő kisfiamhoz (Csitt meg én). Az este zárásaként mindkettő megkapta az éjszakai innivalóját, meg az anyai "szeme-puszikat", amiktől szép lesz az álmuk. Remélem, valóban békés, nyugodt éjszakájuk lesz.

Nyílt nap és tánci-tánci

Igencsak mozgalmas nap volt a mai. Reggel gyors rendrakás, reggeliztetés, aztán fél tízre futottam be az oviba. Azaz szaladt a négy kerék helyettem, de annyira oda akartam érni, hogy néha igencsak mélyen volt a gázpedál. A lényeg, hogy hihetetlenül jól éreztem magam, annyira édesek ezek a gyerekek! És lám, mintha kis angyalkák volnának, és pontosan tudnák, az embernek mire van szüksége, édes kislánykoszorú lógott szinte állandóan a nyakamban. Csodás szeretet-áradat vett körül ott, csak nagyon kellett figyelnem, mert mikor kisfiam a nagy munka közepette megneszelte, hogy anyát elhappolták, rögtön lógó orral odakuporodott mellém - mert az ölembe nem fért, ott épp két kislány ücsörgött. No akkor előkerültek a csak neki tartogatott puszijaim :D Persze pici lelke megnyugodott, és szaladt tovább tenni a dolgát. Közben mi anyákok nagy traccspartit tartottunk a kispadon - azért egyik szemünk mindig a gyerekeken volt! Büszkén és mosolyogva jöttem haza - de csak miután a kerítésen át az utolsó búcsúpuszit odaadtam az én drágaságomnak.

Itthon utána előkerült a Judit és a zenemanók és a Zeneovi, hát Dorka hatalmas retye-rutyát penderített rá. Balett és jóga elemek beiktatásával létrehozott táncába annyira belemerült, hogy a nagy pörgések közben "orrmélységben mintát vett az ágy lécéből". Ez annyira már nem volt vicces számára, csak anyája kuncogott, mikor meglátta, ahogy édesen fogja a nóziját és látványosan haragszik az ágyra :D Hát hogy jön ő ahhoz, hogy eléugrik és megüti? VENDETTA!

A délutáni alvás után nekiálltunk ruhákat válogatni. Lekerültek a szekrényekből a régóta rejtegett zsákok is, és hát mondanom sem kell, kincseket találtunk. Milánnak most megint van egy darabig pár jobbfajta rucija, ami még Bencusé volt és hellyel-közzel épen maradt. Csak a port kell lefújkodni róla. :D Dorka kisruháit bezsákoltuk, elutaztak oda, ahol talán szükség van rájuk. Tudjátok, nekem olyan jó érzés, ha adom ezeket, és látom, hogy hordja a mini-manó. De tényleg. Igen, megint szentimentalizmus. De ez vagyok én. Mostmár talán ti is tudjátok.

Szép nap

Ez egy klassz nap volt. Délelőtt már megint (mondanom kell ezt még?) futottunk egy kört, ugyanis a bátyuskámat meghívtam ebédre, és hiányzott még egy-két dolog. Vettem neki tortát - igen, nem sütöttem, több okból kifolyólag: 1. nincs rá időm 2. hirtelen felindulásból hívtam meg, nem orvul eltervezett támadás volt ez :D Szóval főztem fincsa husilevest meg Csopakit rizzsel. Siker garantálva, ezek a kaják mindig nyerők. Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam velük (bátyámmal és férjemmel) egy asztalhoz ülni, mivel mire megfőtt minden, mennem kellett Bencusért, merthát ugye ő állandó délelőttös műszakban van :D Úgyhogy megterítettem a fiúknak, én meg elrobogtam.

Persze érkezéskor megint a zsiványság fogadott! Kerestem Benit, a fél csoport még ebédelt. Az én fiam ritka jó étvágyú, furcsállottam, hogy nem ül az asztalnál. De akkor hol van? Se a mosdóban nincsen, se a fogmosó gyerekek között. Hm... Odaballagtam a padhoz, hogy akkor legalább addig összeszedem a cuccait, erre jobbról a hólétől csöpögő kabátoknak behozott stander mögül két szempár pislogott kifelé. Naná, hogy az egyik az én fiamé volt. Kérdezem: mi érdekeset találtak ott? Mire a fiam sutyorogva közölte: Csak bújkálunk az óvónéni elől, mert nem akarunk fogat mosni. Hát ezzel nehezen tudtam mit kezdeni, de probléma-megoldó képesség megint segítségemre sietett, és közöltem a kisfiammal, hogy rendben van, nem kell, de aki nem mos fogat, annak doktornéni (vagy doktorbácsi) egy hatalmas rozsdás fogóval kihúzkodja a fogait, mert elromlanak. Erre az én kisfiam: Na én mentem fogat mosni! Zoli, jössz? ...

Visszatérve az ebédhez: kaja jól sikerült, ehető volt - szerényen mondva. Aztán előkerült tortácska is, ami szintén fini volt, bizonyította ezt a fülig majszos torkos gyermekeim kinézete. Aztán elmentünk a Lego-kiállításra. Hát ez valami fantasztikus volt! Csodákat műveltek ezekkel a pici kockákkal! Azt nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas, de hogy forgó-mozgó csudaságok is lesznek, az már minden képzeletemet felülmúlta. A kedvencem a kivilágított, több emeletes lakóépület és a táncoló pár volt. Persze édesek voltak az icipici kiscicák, legfőképp amelyiket a tűzöltó épp a fáról mentett, meg a hintaágyban fekvő pár szál hajú mosolygó kisbaba, meg.. és... és... és...

Szóval hatalmas élmény volt. A kisfiam egyiktől a másikig szaladt, nyomkodta a gombokat, majd izgalommal várta, hogy melyikben mi mozdul meg, aztán mikor a végére érve az autó felé mentünk, bánatosan kullogva közölte velem: Anya, olyan jó lenne, ha ez mind az enyém lehetne, de tudom, hogy ez ötvenmilliárdezer pénz! - na erre nem tudtam mit mondani, csak megcirógattam a kisfejét.

Ovis program

Örömmel láttam, hogy új és ismeretlen (remélem nem sokáig :)) rendszeres olvasókat köszönthetek a blogomban! Hát üdv néktek, és nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt vagytok!

Ma reggel elindultunk ovis cipőt vadászni Bencusnak, mert ami most van, az már csak hírből benti cipő. Azaz a gumitalp foszlányai, amibe a felsőrész rongydarabjai hősiesen kapaszkodnak még emlékeztetnek valamennyire egy cipő-formára, de már funkciójukat tekintve igencsak elvesztették jellegüket. Persze nem is tudom, mondanom kell-e, az egész városban nem kaptunk. Körbejártuk a már ismert és bejáratott boltokat, de egyikben sem volt. Mindenhol szuper akciókkal, téli vásárokkal kecsegtettek, de sehol nem kaptam, amit kerestem. Ellenben Milánnak lett hirtelen két új pizsije. Alkalmi vétel volt, nem lehetett kihagyni (500 Ft/garnitúra).

Szóval csalódottan kullogtunk haza. Azért az vígasztalt, hogy csodálatos szépen esett a hó. Imádom ezt a látványt. Vezetni benne már jóval kevésbé, mert hát szeretem én irányítani az autót, és őszintén, hülyét kapok attól, ha saját maga parkol be. Attól meg pláne, ha kopog a talpamon az ABS. Dehát így van ez télvíz idején. Persze overálok megint előkerültek, hóangyalkák készültek, szóval volt élvezet. Mindig eszembe jut, mikor első gyermekem született, mennyire élveztem, hogy végre - bár buszmegálló mellett laktunk és épp megállt a busz egy csomó utassal - szóval végre büntetlenül és mindennemű ciki nélkül csinálhatom a hóangyalkát, hiszen ott volt pöttöm Bencus. Ilyenkor újra élheti az ember a gyerekkorát anélkül, hogy bárki is IQ Soft-ra gyanakodna.

Délután megintcsak ovis program volt. Fogadóóra tüneményes logopédus-nénivel, aki szeptember óta fejlesztgeti Bencust. No nem azért, mert bármiféle gond lenne, hanem mert anyuka túlaggódós, és felfedezni vélt bizonyos gyanújeleket. A Nevelési Tanácsadóban jól le is intettek egy pár extrán, sőt szuper extrán teljesített teszt után, és közölték, a fiam már öt évesen is iskolaérett, no para. Azért az én megnyugtatásomra e kedves logopédus hölgy elkezdte fejlesztgetni a grafomotoros tevékenységet, mert ott azért valljuk be (lehet hogy csak amiatt a fránya y kromoszóma miatt) de vannak problémák. Azóta eszméletlen fejlődés kerekedett, hiszen imád a pöckös színezni, magától leül rajzolni, hjaj, micsoda karácsonyfát biggyesztett ajándékba NEKEM! Szóval ügyesedünk.

Jaj, de visszatérve a fogadóórára: nem azt kaptam amire számítottam. Sokkal jobbat!!! Dicséret-halmazt kaptunk ajándékba, és elhangzottak a "nagyon értelmes, okos, szeretnivaló kisgyerek" jelzők is. Hát kell ennél több egy szülőnek? Annyira boldogok voltunk az én drága férjemmel. Hazaérkezvén össze-vissza puszilgattam arany manót, na nem mintha amúgy nem tenném meg, de most extra adag érzelem is volt mögötte - nem "CSAK" az őszinte anyai szeretet.

Aztán komoly megbeszélést tartottunk mi szülők az óvónénikkel együtt, mivel készülődik a farsangi bál. Az a drága szülők bálja. És ugye szokás szerint ehhez dukál műsor is. Kettő is lesz, de nem is akármilyen. Szenzációsak. A hangulat adott lesz, azt hiszem, a többi már csak a résztvevőkön múlik. Erről többet most nem árulok el, bárki eljöhet némi térítés fejében (a vacsora ára mindössze), és megnézheti. Hú, ha olyan klassz lesz mint két éve, fantasztikus éjszakának nézünk elébe. Tavaly azért hagytam ki, mert a pár hetes törpikémet nem hagyhattam itthon. Fontosabb feladatom volt. Na de most... Majd most mindent bepótolok.