Tél

Egyszerű a cím, és mivel éppen január van, hát abszolút banális is. Amiért mégis érdemlegesnek tartom az említésre az az, hogy ez az utóbbi évek legigazibb tele. Sőt, megmondom őszintén, hogy 2001 óta, amikor Svájcból hazaérkezve szinte térdig érő hóba ugrottam le a vonatról a segesvári állomáson, nem is emlékszem, hogy lett volna ilyen gyönyörű tél. Merthogy tél volt, de nem ez a fajta. Most olyan - és ha netán egyből fordulna egyet az időjárás, és egyből megenyhülne, úgy, ahogy az utóbbi években is szokott, még akkor sem bánkódnék, és nem rónám fel neki - mint a "mesékben", hogy egyekeket idézzek. Én viszont csak azt mondom, hogy olyan, mint amilyennek lennie kell. Olyan, mint az én gyerekkoromban. Amikor ha január volt, akkor biztos, hogy hó és fagy volt. Nem pedig locs-pocs és dörgéssel-villámlással párosult eső. Amikor január volt, mindenki végezte a dolgát úgy, ahogy az eleve el volt rendelve: tata ugyanúgy hajnalban kelt, felöltözött jó vastagon, kapcát húzva a csizmába, és még "mejrevalót" (mellény) is véve magára; ellátta az állatokat, majd 10 óra táján "bévetődött" a házba. Addigra már készen volt a reggeli: az asztal közepén gőzölgött a puliszka, és a serpenyőben a kályha szélén ott volt a kolbászos rántotta vagy a sült kolbász-májas, amit finom, egészséges - és nálunk csakis rózsaszín - káposztalével ettünk. Merthogy nálunk holmi ilyen-olyan, valamivel megkent kenyerek meg tea nem játszottak reggelire, azzal sem a kaszát húzni, sem a kapát csapkodni, vagy télen a ganés lapátot emelgetni nem lehetett. Nálunk tömény kaja kellett, hogy legyen. Mama addigra összeszedte a házat, reggelit készített, odatette az ebédet. Megetette a tyúkokat, összeszedte a tojásokat, elkészítette a malacok/disznók ételét. A fiatalok - édesapám, édesanyám - persze, végezték a dolgukat: munkába mentek, intézték az intézni valót ilyenkor is. És amikor tatám bejött a reggeli menet után a házba, hát összedörzsölte kezeit, elmondta, hogy kutyahideg van, lehúzta a csizmáját, esetleg meg is melegítette a lábát a fás kályha leengedett lerajtójánál, de soha eszébe sem jutott szidni a telet, vagy melegebbért könyörögni. Mi, gyerekek, ha iskolaidő volt, iskolába mentünk, ha vakáció volt, otthon maradtunk, de az élet ment tovább akkor is, amikor 2-3 hónapon keresztül nem volt -10 foknál melegebb soha. És kimentünk játszani, és hiába nem éreztük már sem az arcunkat sem a végtagjainkat, mi sosem fáztunk, sosem akartunk bemenni a házba, úgyis mindig cirkusszal kellett betessékelniük. A telek déli óráit tatám olvasással töltötte: rengeteget olvasott, olyan könyveket is, hogy fogalmam sincs, honnan szerezte akkoriban azokat. Egyszerű ember létére nagyon értelmes és olvasott volt, illetve jártas a világ dolgaiban. Nekem - merthogy akkoriban még csak én voltam, húgom később született - rengeteget mesélt, verseket mondott. Olyasmikat is mesélt, amikről megfogadtatta velem, hogy soha senkinek nem mondom el, csak azért mondja el, hogy én tudjam, és ne higgyek az iskolában tanított-tanult mindenféle hazugságoknak.
Aztán koradélután kezdődött az "esti" menet az állatokkal, hiszen sötétedésig be kellett fejezni etetést-itatást-takarítást is az istállóban és környékén. Este aztán megint összeültünk, énekelgettünk, kornyikáltatták a hegedűmet is rendszeresen, majd időben lefeküdtünk. Talán furcsa, hoyg én mamáékat említem, de az a helyzet, hogy bár 7 éves koromtól mi már máshol laktunk, én továbbra is legtöbbször náluk aludtam, sőt, tizenéves koromban is szerettem a két öreggel tölteni az estéket. Nagyon jókat nevettünk, mulattunk tata történetein, nagyon sokra még most is emlékszem, és elmeséltem lányaimnak is.

Szóval így. És most már szinte egy hónapja - vagy talán már van is annyi?  - hogy kimondottan hideg, fagyos az idő, és hóáldásban is volt részünk jócskán. Jó ez az "extrém" hőmérséklet, mert döglenek a bacilusok, és a kertben a föld majd jó porhanyó lesz, miután kiolvad, és remélhetőleg a férgek sora is kissé megritkul a fagy következtében. És jó a hótakaró, mert elegendő vizet biztosít a talajnak a tavasz első heteiben. És én úgy örülök, mert látom, hogy a lányok szeretik ezt az időt, nem nyűgölnek, hogy miért kell annyi göncöt magukra venniük, és amikor bejönnek a játszásból, és látom rózsásra pirosodott arcaikat, "lemerevedett" tagjaikat - de persze, ők sem fáznak soha :D - hát boldog vagyok, hogy ők is megtapasztalhatják ezt az élményt.

A képek tavaly január elején készültek, egy korcsolyázásunk alkalmával:

Mire jó egy esős nap?

Mindenekelőtt egy hatalmas rendetlenség megteremtésére. Ezen belül pedig sok mindenre. Mint pl. takarításra, ruhaelőszedésre és -elpakolásra, mosásra, játékra, jó nagy alvásra (no nem én, na!), mókázásra és még gyurmázásra és gyurmázásra. Jaj, és még gyurmázásra is!

István befejezte a pince és a garázs rendbetételét; még annyi van hátra, hogy felszabjam a megvett viaszosvásznat és rárajzszegezzem a polcokra, majd a nájlonzacskókba összegyűjtött befőttesüvegeket kirakosgassam. Valamikor a napokban erre is sort kerítek.

A rendetlenség ezután kezdődött...

Behoztam a balkonról a ruhás zsákokat, szatyrokat, hogy elővegyem a nagyobb és vastagabb ruhákat Borónak, illetve számbavegyem, mi az, ami Krisztának már megvan, mikbe nőtt bele és ezeken kívül mit kell még venni neki. Elég jól állunk azért! Mindezekkel hamar megvoltam, még csodálkoztam is, hogy ettől féltem én annyira?

De mielőtt visszapakoltam volna a maradék ruhákat, gondoltam, mégiscsak összeszedem egy kicsit a balkont, így aztán sepertem, rázogattam, töröltem egy csomót, átnéztem azt a zsákot is, amibe a már nem kellő ruhákat tettem még nyár elején, elpakoltam az utazóágyat, a felfújhatós matracokat, szóval ügyködtem. Közben a mosógépet is beüzemeltem és megbeszéltem Istvánnal, hogy amint felkel Kriszta, elmegyünk és veszünk egy ruhaszárítót, mert az erkélyen ezentúl már nehezen fognak száradni a ruhák.

Boró közben elaludt, Kriszta pedig ki sem mozdult a konyhából. Hogy mi foglalta ennyire le? Hát a gyurmázás. Nagyon régen nem vettem elő neki a gyurmát, még nem volt felnőve eddig hozzá, de most már nagyon tetszett neki. Kapott egy piros és egy zöld rudacskát, amit tépkedett, sodort, bögyörgetett; tojáskákat, kígyót és csigabigákat készített állandóan. Aztán valahol egy vonalzót talált és felfedezte, hogy azzal milyen jól lehet vágni a gyurmát. a pirosból és zöldből lilás barna lett már, de ő még mindig vágott és vágott és tépkedett és sodort és ismét vágott. Nem is tudom, ha lekötötte valaha valamilyen tevékenység ennyire, ilyen hosszú ideig!? Ha tőle függött volna, még vacsorázás közben is ugyanazt tette volna!




Miután felkelt Boró és megetettem, kettesben nekifogtunk kipakolni a kiságy fiókját, ahol már csak kinőtt vagy túlságosan lenge cuccok voltak. Istenem, milyen ügyesen rendezkedett a kisasszony! Feltalálta magát, rendezett, rázott, húzott, tépkedett, kóstolt és közben hatalmasakat vigyorgott nekem. Állandóan a fejével a fiókban volt, már lestem, hogy mikor fog orrabukni. Nem bukott. Aztán beletettem a fiókba. Itt is olyan ficánka volt, hogy alig tudtam róla nem homályos képet készíteni. Aztán még ruhákat, sapkát is próbáltunk.






Ahogy Kriszta felkelt, ő is beszállt a játékba.






Nemsokára készülődtünk és elmentünk megvenni a szárítót, majd itthon folytattuk a pakolászást. Vacsora után nemsokára Boró már úgy tűnt "csihányra pisilt", mert már kezdett semmi sem jó lenni neki, úgyhogy mosakodás, popsimosás és szopi után már csak az elalvás maradt, ami szerencsére be is következett némi forgolódás és egy-két zokszó után. Mialatt Borót intéztem, Kriszta fürdött egy nagyot, most már ő is frissen és illatosan várja a temesvári gyorsot, hogy azzal "Hunyadra" utazzon.

Én pedig gyorsan be is fejezem, mert Istvánt kell ébresztenem. Ebben a drága jó, majdnem mínuszos kánikulában neki Sárpatakra kell mennie szabadtéri zenélésre. Brrrr..... Hajnali 1-ig. Brrrrrrrrrrrr.........