Az uborka és a gondolatok

Az éjjel, uborkaeltevés közben valamilyen rejtett zugból előbújt egy régi emlék. Évekkel ezelőtt olvastam valamelyik román lapban egy cikket, aminek a témája a nők voltak. Arra nem emlékszem, hogy miről szólt tulajdonképpen, bár olyasmi volt, hogy ki mire viszi az életben, azonban az egyik mondatra tisztán emlékszem: "Mennyire más, és dicsőséges azt mondani férjként a vendégeidnek, hogy íme, ezt az épületet a feleségem tervezte, mint azt, hogy íme, ezt a savanyúságot a feleségem tette el!"

És elgondolkodtam ezen. És elnevettem magam; egyedül voltam, mégis mintha kínosan tettem volna, mert bizony, savanyúságot tettem el, és még egyetlen épületet sem terveztem életemben.

Aztán, mert az ember már csak ilyen, akaratlanul is újabb gondolat, emlékfoszlány ugrott be: barátaink esküvője 2000 őszén. Fiatalok, szépek, büszkék, szerelmesek. És a nő tervezőmérnök. (Azóta, mert akkor még volt vagy 2 éve az egyetemből.) És már több, mint 4 éve, hogy elváltak. Mert bár a nő szeretett és tudott főzni - és gondolom, savanyúságot eltenni is tudott - erősebb volt benne a késztetés a tervezésre. A 8 év házasságuk alatt nagyon jól haladtak előre, az anyagi helyzetük szinte hihetetlen volt (legalábbis számunkra), de pl. gyerekvállalásra nem futotta a nő idejéből. Mindig volt valami újabb küszöb, amit el szeretett volna érni, amit át szeretett volna lépni, a gyerek pedig hatalmas akadály lett volna ebben. És végül a férj megelégelte. Joggal. (Azóta van egyszerű, szerető felesége és egy gyönyörű kislányuk.)

Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor mintegy büszkén felvetettem a fejem, és azt mondtam magamban: Igenis, savanyúságot teszek el, nem épületet tervezek. De nekem van otthonom; van családom, férjem, gyerekeim, akik többet érnek minden tégla-és betonhalmaznál! És megérdemlik, hogy savanyúságot tegyek el nekik! És boldog vagyok, hogy megtehetem. Értük és magamért is.