Miniállam olimpia Luxemburgban

Azt biztosan tudják, hogy van téli olimpia, nyári olimpia, ifjúsági olimpia, sőt van paralimpia is. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy létezik egy olyan olimpia is, amit Európa miniállamai részére rendeznek meg. Az az igazság, hogy én sem tudtam róla egészen addig amíg úgy két hete a vasútállomásnál (Gare) sétálva bele nem botlottam egy pavilonba, amin nagy öles betűkkel a következő kérdés szerepelt: Are you ready for the games? (Készen állsz a játékokra?) Nem tudtam, milyen játékokra gondolhatnak. Talán valami játék határok nélkül típusú versengésre, vagy valamilyen nyereményjátékra? Aztán egy újságcikkből megvilágosodtam. 

“The Games of the Small States of Europe “(GSSE), vagy ahogy itt Luxemburgban reklámozták, a “Jeux des Petits États d’Europe “(JPEE) az, amit a Gare-nál reklámoztak, és aminek a szlogenje “Are you ready for the games?” volt. Az európai miniállamok olimpiája 1984-ben született meg azzal a céllal, hogy Európa azon országai is sikereket érjenek el egy nemzetközi sportrendezvényen, ahol a lakosság száma nem éri el az 1 milliót. Úgy érezték, nem igazán fair, hogy olyan nagyhatalmakkal kell együtt versenyezniük, mint az Egyesült Államok, Kína, Oroszország vagy Nagy-Brittania. 

Így aztán 1985-ben megrendezték az első miniállam olimpiát San Marinóban, ahol nyolc ország képviseltette magát: Andorra, Ciprus, Izland, Lichtenstein, Luxemburg, Málta, Monaco és San Marino. A most 2013-ban Luxemburgban tartott olimpián viszont már kilenc ország szállt ringbe, mivel 2009-től Montenegro is csatlakozott a tagok közé. 

A nyári olimpiai játékoktól eltérően ezt az olimpiát nem négyévenként, hanem kétévenként tartják, ráadásul nem tartalmazza az összes versenyszámot, melyek a nyári olimpiák kötelező részei. Nekünk magyaroknak van néhány húzós sportágunk, amiket mindig nézünk, mert mindig van kinek szurkolni, és eredményesek is vagyunk bennük. Itt ezeket a versenyszámokat hiába keresnénk, a miniállam olimpián ezek mind hiánycikkek. Nincsenek páldául evezős vízisportok - se kenu, se kajak. Továbbá nincs vívás, nincs birkózás, sem súlyemelés, sem vízilabda, sem kézilabda...

És akkor mi van? Összesen 11 sportág: atlétika, kosárlabda, röplabda, strand röplabda, asztali tenisz, tenisz, lövészet, cselgáncs, kerékpár, torna és úszás. Az egyetlen úszás kivételével, nem igazán magyar húzóágazatok. 

A 15. miniállam olimpia megnyitóját május 27-én a Josy Barthel stadionban tartották, ahol olyan prominens személyiségek voltak jelent, mint Henrik nagyherceg és családja, II. Albert Monaco hercege, Jacques Rogge az olimpiai bizottság elnöke, valamint Jean-Claude Juncker, a luxemburgi miniszterelnök, és Xavier Bettel, a luxembourgi polgármester. Itt is volt olimpiai láng, megnyitóbeszéd, csapatok felvonulása, show-műsor táncosokkal.

2013-as luxemburgi olimpia időtartama május 27-től június 1-ig tartott, és idén már 15. alkalommal rendezték meg. Az idei játékok szlogenjéről már az elején szóltam, de a kabalájáról még nem. Ez egy virtuális emberke volt, akinek a feje úgy nézett ki, mint egy iPod shuffle vagy egy négyzetes okostelefon, de a fején baseball sapka volt, a lábán meg tornacipő. Azért választották kabalának ezt az okostelefon emberkét, mert azt akarták sugallni, hogy az eredményekről, a versenyek állásáról ma már mindenki egyből informálódhat az okostelefonján keresztül.

A jelenleg nem egészen 300 ezer luxemburgi állampolgárral rendelkező Luxemburg (ezt azért írom így, mert az ország 45 százaléka külföldi állampolgár) az olimpia fennállása óta csak egy aranyérmes olimpikont tudott felmutatni. Josy Barthel, akiről azóta stadiont neveztek el, 1952-ben a helsinki olimpián szerzett aranyérmet 1500 méteres síkfutásban. Ő azonban egy egészen kivételes jelenség. Barthel előtt és Barthel óta is általános tendencia, hogy Luxemburg a nyári olimpia éremtáblázatán sehová sincs besorolva, mivel semmilyen egyéb érmet nem tudnak elhozni nyári olimpiáról. Illetve bocsánat, van még egy ezüstérmük is, de az is 1920-ból. Idén viszont a miniállam olimpia igazi siker volt Luxemburg számára. Az éremtáblázat első helyén végztek, 37 arany-, 38 ezüst- és 30 bronzéremmel.

Néhány érdekesség és adat a luxemburgi miniállam olimpiáról: Luxemburg korábban 1995-ben adott helyet olimpiának. Monaco hozta el a 2013-as luxemburgi olimpiára a legfiatalabb és a legöregebb versenyzőt. Míg Jackie Moret 67 évesen versenyzett légpuskában, addig Claudia Verdino 12 évesen indult a 200 méteres női vegyesúszásban. Az éremtáblázat utolsó helyezettje Andorra lett. Az olimpia sikeres lebonyolítását 800 önkéntes segítette. 

En garde!

Mint minden gyerek, Eszter is tele van energiával. Neki is szüksége van valamilyen rendszeresen űzhető sportra. Rengeteget tanakodtunk azon, hogy mi legyen az. Nagyon sok Luxemburgban élő magyar szülővel beszéltem, és kérdeztem őket arról, hogy hová jár a gyerekük sportolni. Mit választottak és miért, és vajon meg vannak-e elégedve a körülményekkel, az edzővel?

Eszter nem igazán szereti a kötöttségeket, ezért azt gondoltuk, hogy a Little Gym lenne neki a legjobb. Ide már jártunk vele egyszer, két és fél éves korában, a téli időszakban. Muszáj volt, mert már akkor is kellett neki valamilyen mozgás, és ugye ez az időszak nem kedvez a játszóterezésnek. Na meg persze nekem is kellett egy kis kimozdulás.

Itt, a Little Gymben képzett trénerek foglalkoznak a gyerekekkel játékos formában. Az órák során a gyerekek kipróbálhatják és megismerhetik a torna különböző eszközeit: a gyűrűt, a gerendát, a zsámolyt és a felemás korlátot. A Little Gym, ami Európa számos országában működő hálózat, tudatosan felépített gyakorlatokkal várja a különböző korcsoportú gyerekeket.

A Little Gym tényleg nagyon jó, mi nagyon szerettük. A  Little Gymmel csak egy baj van: veszettül drága. Itt egy félév úgy, hogy a gyerek csak hetente egy alkalommal jár több, mint négyszáz euróba kerül! Amikor a gyerekem még nem járt se bölcsibe, se iskolába, akkor valahogy kiszorítottuk ezt az összeget a családi költségvetésből, de az ezereurós bölcsődei havidíjak, vagy iskolai tandíjak mellett már nem olyan egyszerű erre is kigazdálkodni a pénzt. És én még ne szóljak semmit, mert csak egy gyerekem van!

Felmerült még a balett, az úszás, a karate is, de ilyen vagy olyan okok miatt mindegyiket elvetettük. Aztán egyszer csak egy baráti beszélgetés során felmerült a vívás is, mint lehetőség. Én egyből lecsaptam rá, mert már hatéves kortól el lehet kezdeni, és mert az egyik luxemburgi vívóklub vezetője magyar.

Kell ennél nagyobb vonzerő, mint hogy az edző magyar? Nekem nem, de Eszternek ez lehet nem lett volna elég, ha nagyon ragaszkodott volna valami lányosabb sporthoz, például a baletthoz. Ezért felkészültem rá, hogy hogyan fogom meggyőzni őt. Azzal kezdtem volna, hogy “Tudod-e, hogy apa iskolás korában vívott?” Azt persze nem árultam volna el a gyereknek, hogy az apja sajnos nagyon utálta. De nem magát a vívást, hanem azt az idióta edzőt, aki a gyerekekkel évekig csak lábmunkázott, és évekig nem adott a kezükbe még egy játékkardot sem. Majd elvitte őket versenyezni, ahol rendszeresen kikaptak. Jó kis motiváció volt! A férjem két évig bírta.

Aztán kikerestem még youtube videókat Szilágyi Áronról és Nagy Tímeáról, meg egy párbajtőr oktatóvideót is. Azért mielőtt még a jól kieszelt stratégiámat elkezdtem volna kipróbálni Eszteren, rákérdeztem, hogy mindezek nélkül mi a véleménye a vívásról. Egyszer, iskola után in medias res rákérdeztem: Eszter, akarsz vívni járni? Válasz egyből: Igen. Na süsd meg, nesze neked gondosan felépített érvek és videók! Az autóban hazafelé menet azért csak elmeséltem az apja vívó múltját, és otthon csak azért is megmutattam neki a videókat. Ezek után már úgy be volt sózva, hogy alig várta az első alkalmat, amikor végre mehet edzeni.

Előtte azonban nekem még fel kellett hívnom Szombathy Győzőt, a klub vezetőjét, hogy megtudjam mehet-e a lányom, tudnak-e még fogadni gyereket. Szerencsére pozitív volt a válasz.

Az első alkalommal az is kiderült, hogy a kezdő csoportban a hat- és nyolcévesek vannak, akik hetente kétszer kedden és csütörtökön járhatnak. Mindezt teljesen baráti áron, egész évre 280 euróért.

A másik meglepetésünk az volt, hogy Eszter iskolájából, az Ecole Francaise-ből is jár néhány kisfiú, sőt egyikük Eszter jelenlegi osztálytársa. Azért írom, hogy jelenlegi, mert a luxemburgi iskolákban általában minden évben összekeverik az évfolyamokat, és minden év elején más gyerekekből áll az osztály. (Erről már korábban is írtam).

A kicsikkel maga a mester, Szombathy Győző foglalkozik, illetve néha egy fiatal luxemburgi srác, Michel Colling. Szombathy Győző korábban a Budapesti Honvéd Sportegyesületnél volt edző, de 1991-ben Luxemburgba hívták edzőnek. Azóta átkeresztelte magát Szombathy Viktorra, hogy a luxemburgiak is ki tudják mondani a nevét, és persze alaposan itt ragadt. Tanítványai között olyan hírességek is szerepeltek, mint a nagyherceg gyermekei. 2005-ben már saját klubbot alapított, a Cercle d’Escrime Luxembourg-t - a luxemburgi vívókört -, aminek ő az elnöke és a vezető edzője.

Mindkét edző hallatlanul türelmes a lányommal. Az első két edzésen ugyanis Eszter elég érzékeny állapotban volt. Szinte mindenért elpityeredett vagy beduzzogósodott. Többször eljátszotta a hisztis a művésznőt: “Nekem ez nem megy! Nem tudom!” - mondta dacosan, majd bömbölésben tört ki. Az edzők szerencsére kedvesen bátorították. Volt, hogy azért sírt, mert azt hitte, hogy a sorversenyen miatta nem nyert a csapata. El kellett neki magyarázni hogy azért mert ő áll leghátul még nem miatta veszítenek, és különben is képtelenség behozni a fiúk által, az elején felhalmozott lemaradást. Azóta mindig elintézi az edzőknél, hogy ne tegyék hátulra. Az utóbbi két edzésen pedig már sorra nyerte az ügyességi versenyeket, persze egyéniben, és abban is biztos vagyok, hogy Győző is segített neki néha.

Eszternek bár meglehetősen jól beszél és ért franciául nagyon élvezi, hogy Győzővel van egy titkos nyelvük, amit egy gyerek sem ért rajta kívül. Csak ők ketten, a mester és ő. Egyébként a másik edző, a Michel is tanulgatja Győző mellett a magyart. A második alkalommal már így köszöntött minket: “Szia! Hodzs vadzs?" És már a magyar számokkal is egész jó viszonyban van.

Időközben arra is rájöttem, hogy én már írtam egyszer a Győzőről, itt a blogomon. A “Ki tud többet a Nagyhercegségről?“ című bejegyzésemben említést tettem egy magyar nyelvű luxemburgi útikönyvről, amit Szombathy Györgyi és Szombathy Győző írt. És tényleg, Győző is megerősítette, hogy a Luxemburg című Panoráma útikalauzt a feleségével közösen írták. Na, azt hiszem megyek is, és megpróbálok beszerezni egy példányt a könyvből, hogy aztán dedikáltassam a mesterrel.

A Kockelscheuer-i korcsolyapálya

Megint Vera barátnőm ötlete volt a új hétvégi program, hogy menjünk korcsolyázni. Én meg persze egyből benne voltam. Hiába, lelkes kosok vagyunk mindketten! Egyébként pedig már nagyon régóta készültem a Kockelscheuer-i korcsolyapályára, mivel  rengetegen említették nekem, hogy járnak ide, és kérdezték tőlem, én miért nem. Hát kérem most bevallom, egy rossz élmény volt az oka eddigi távolmaradásomnak. Úgy 17 éves koromban, pár év kihagyás után nem tudtam állva maradni Karcag egyik befagyott taván. Állandóan elestem, lényegében többet érintkezett a tó jegével a fenekem, mint a korcsolyám éle. Igaz, hogy baromira hideg volt, és egyáltalán nem éreztem a lábamat, annyira kővé fagyott, de ez az eset akkor is nagyon megtépázta önbizalmamat. 

Korábban, azaz általános iskolás koromban ugyanis egész jó korcsolyázónak számítottam. Karcagon volt egy tűzoltópálya, ahová rendszeresen jártam az apukámmal meg az osztálytársakkal tanítás után - persze csak télen.  Oké, nem állítom, hogy képes voltam a dupla leszúrt Rittbergerre, de biztosan tudtam gyorsan haladni előre meg hátrafelé, és még valamilyen hullámmozgást is képes voltam véghezvinni. 17 éves koromban viszont szentül meggyőződtem arról, hogy elfelejtettem korcsolyázni. Hát ezért nem mertem egy gyerekkel egyedül elindulni korcsolyázni. Persze kérdezhetik, hogy “és a férjem?”, nos neki semmilyen gyerekkori élménye nincs korcsolyázás terén: ő abszolút kezdő, akár csak kislányunk.

A luxembourgi korcsolyapálya fedett, és szeptember 15-től április 30-ig üzemel. A nyári időszakra bezárnak. A belépő nem túl drága, felnőtteknek 3, gyerekeknek 2 euróba kerül. Lehet korcsolyát is bérelni 2.50-ért. Feltéve, hogy van gusztusunk beletenni zoknis lábunkat egy olyan cipőbe, amibe előttünk már több ezer embertársunknak izzadt vagy fagyott bele a lába. Ám, ha még nem tudtuk eldönteni, hogy nekünk való sportág-e a korcsolyázás, akkor ezeken a gondolatokon érdemes felülkerekedni, és a cipőbérlést előnyben részesíteni. Mi is így tettünk.

Patinoire egyenlő korcsolyapálya

A belépésnél minden igényünket be kell táplálni egy hatalmas méretű fizetőautomatába. Azt, hogy hány felnőtt és hány gyerek lép be, hogy kérünk-e cipőt vagy fejvédőt. Mielőtt azt gondolnánk, hogy a hatalmas gépméret hatalmas (mesterséges) intelligenciát takar, akkor nagyon csalódnunk kell. A gép nem fogad el sem bankkártyát, sem 50 eurós bankjegyet. Nálunk viszont − ilyen a mi formánk − csak ez a kettő volt, illetve bankkártyákból több is, de hasznosságuk, illetve haszontalanságuk okán akár egynek is vehetem őket. Még szerencse, hogy Vera barátnőm 50-esnél kisebb címletekkel is rendelkezett.

Mielőtt elindultunk nagy talány volt, hogy tudunk-e korcsolyacipőt bérelni Pepinek, akinek aprócska 21-es, vagy a férjemnek, akinek pont ellenkezőleg, hatalmas 46-os lábai vannak. Nos igen, sikerült, 21-től 47-ig minden méretben tartanak itt cipőt. Így aztán szegény férjem számára sem volt kibúvó, aki szerintem titokban abban reménykedett, hogy az ő nagy patáira úgy sem lesz cipő, és ő majd fényképezőgéppel a kezében kintről kibicel nekünk.

Mielőtt azonban jégre léphettünk volna még meg kellett küzdenünk az öltözőszekrénnyel is, ami szintén elég bosszantó helyzetbe tudja hozni az olyan felkészületlen egyéneket, amilyenek mi is voltunk. A szekrény ugyanis csak 2 euróval működik. Már, miért is ne! Nálam általában 1 eurós és 50 centes mindig akad a nyilvános WC-k és a bevásárlókocsik miatt, de természetesen ide 2 eurós kellett. Nagy nehezen találtunk egy 2 euróst, mire kiderült, hogy ezeknek a fránya szekrényeknek 2 darab 2 eurós érmére van szükségük a működéshez. Mielőtt gutaütést kaphattunk volna rátaláltunk egy olyan kezes szekrénykére, ami 1 darab 2 eurós bedobásával is engedte nekünk elfordítani a kulcsot. Utólag is, "merci" eme becses darabnak!

A szekrény 2 eurós igényei

A kezdeti nehézségek után, kedvünket nem veszítve léptünk jégre. Belül azért mindenkiben lehetett egy kis félsz, egy kis drukk. Én azért szurkoltam magamnak, hogy meg tudjak állni a jégen, és hogy sikerüljön magamra találni, hogy segíteni tudjak Eszternek. Na meg izgultam Eszterért is, nehogy olyan dolog történjen vele, mint velem 17 évesen, hogy aztán ő is 20 évig kerülje a korcsolyapályákat. És ha ez még nem lett volna elég, akkor szoríthattam az én hatalmas termetű emberemnek, nehogy ő meg egy nagyot zúgjon a jégen, mert az nemcsak ránézve lett volna veszélyes, de a körülötte levőkre is. Hozzám képest tehát Vera barátnőm egészen a jégpálya sztárjának érezhette magát, mert neki csak egy totyogóval és négyéves betanításával kellett megküzdenie.

Nos, mit mondjak? Főhajtás és mély gratuláció mindenkinek! Kis totyogónk, aki még nincs kétéves mosolyogva tűrte, hogy hol az anyja, hol az apja siklik vele a jégen. A négyéves Lili pár kör után magától megállt és haladt a jégen, akár az én lányom, aki már a második kör után elküldött, hogy “Menj anya nyugodtan, gyakorolj!” És én eleget is tettem a felkérésnek. Magamon is meglepődve egészen gyorsan tudtam már haladni a végére, és egyszer sem estem el. Persze könnyű nekem, mondja erre a férjem mert alacsonyan van a súlypontom, mint egy Subaru Legacy-nak. Neki meg ugyebár....

Eszter megúszta fél tucat eséssel a végül négyórásra sikeredett korizást, és egy óra elteltével már ő próbálta tanítgatni az apját a tőlem hallott utasításokat, tanácsokat ismételve. Azért nehogy azt higgyék, hogy a gyerekem ügyesebb volt az apjánál, ezt csak a drága szentem képzelte magáról, mi meg meghagytuk ebben a hitében − hadd örüljön. Igazából, ő is, meg a férjem is édesen totyogtak, egészen aprókat lendülve csak a jégen. Szóval ne izguljanak, a műkorcsolya bajnokságoknak továbbra is csak nézői maradunk − legalábbis egyelőre!

Lili és Eszter

Walfy, a róka

Nem is tudom pontosan, úgy tíz napja lehetett, hogy Eszter iskolai üzenőfüzetébe beletettek egy kitöltendő papírcetlit. Az iskola azt tudakolta, hogy a gyerekem részt akar-e venni október 2-án a Walfedange-i futóversenyen, az 1 km-es távon. Egyből megkérdeztem erről a legilletékesebbet, aki azt mondta, hogy nem, semmi kedve. Aztán másnap reggel, mielőtt még leadtam volna a füzetet, még egyszer, utoljára rákérdeztem. Naná, hogy lelkesen rávágta: “Igen, megyek!” Lehet, hogy csak arról volt szó, hogy amikor először kérdeztem fáradt volt, amikor meg másodjára, akkor kipihent. Ez esetben tényleg igaz a mondás, hogy minden az időzítésen múlik, különösen az én szeszélyes, változékony hangulatú lányomnál!

Ahogy teltek a napok és közeledett a futás időpontja, elég furcsának találtam, hogy az iskola nem szól hozzánk. Nem közölték, hogy mikorra érjünk a helyszínre, van-e valamilyen találkozási pont, és egyáltalán, hol kapjuk meg a rajtszámot. Pedig higgyék el, általában ez az iskola minden apró részletről tájékoztatja a szülőket. Eljött a péntek délután is, és semmi. Szombat este, fürdetés közben aztán szóba hoztam a lányomnál a másnap délelőtti futást, mire elújságolta nekem, hogy a tanító néni pénteken ráadott egy számot, amit majd a futáskor kell viselnie. “Na, és hol van ez a sorszám?” − kérdem tőle. “Hát, a cipős szekrényemben!” − mondja magától értetődően, majd hozzáteszi. “Anya! Nem hoztad el?!” − nos, ez már határozottan vádlón és számon kérőn hangzott tőle. Nem, nem hoztam el, mert nem vagyok gondolatolvasó, és nekem erről senki nem szólt. Majd vita keveredett közöttünk arról, hogy kinek a hibája is volt ez a malőr, a gyerekem ugyanis teljesen meg volt győződve arról, hogy ez az anyja felelőssége. Minden anya nevében ezúton kikérem magamnak, hogy bár legtöbb rezdülésem és energiám még mindig a gyerekemé, azért nem vagyunk egy test és egy lékek. Nincs egy agyunk, hogy tudjam, mit gondol éppen, és nincs harmadik szemem sem, hogy lássam, mi volt aznap a suliban. Bár néha jó volna!

Vasárnap persze nem indultunk időben, ugyanis valakire mindig várni kellett. Pedig mi csak hárman vagyunk. Te jó Isten, mi lenne, ha többen lennénk? Szerintem egész nap itthon rostokolnánk, mert minden programot lekésnénk. Még szerencse, hogy vasárnap délelőtt viszonylag gyér volt a forgalom, így sikerült a városon viszonylag hamar átjutnunk. A Rue de Beggen viszont már forgalmas volt, és az út végén, Walferdange-ba érve, elkezdődtek az útelterelések. Parkolóhelyet szinte képtelenség volt találni. (Talán, ha idejében elindultunk volna...)

Mikor kerülő úton valahogy mégis sikerült megközelíteni a helyszínt, mi Eszterrel kiugrottunk az autóból, a férjem meg tovább hajtott, hogy megoldja a lehetetlennek tűnő feladatot, a parkolást. Rám egy másik megoldandó probléma hárult: valahogy sorszámot keríteni a gyereknek. Sejtettem, hogy hiába találnám meg a torna tanárt, ő sem tudna nekünk sorszámmal szolgálni. A célom tehát valamilyen központi helyiség, stand megtalálása volt, ahol a rajtszámokat lehet felvenni. Nem voltam rest - érdeklődtem. Sajnos, a közlekedést irányítók semmit nem tudtak arról, hogy honnan és mikor indulnak a kicsik, vagy hogy hol lehet rajtszámot kapni. Sokuk még franciául sem tudott. Végül megtaláltuk a sportpályát, és átverekedtük magunkat a tömegen a csarnokig. Kicsit aggasztó volt közben látni, hogy ezalatt valamilyen versenyszám már javában zajlott, amin aprócska gyermekek is futottak. Miközben megfeszített tempóban szedtük a lábunkat a stadion felé, próbáltam Esztert felkészíteni, hogy lehet már nem tud futni, mert lekéstük az ő versenyszámát is.

Rajtra várva

Végül sikerült egy értelmes fiatal lányra bukkannom, aki egyből tudta a megoldást a helyzetre, és elmagyarázta, hol találjuk a “Dossard” (rajtszám) feliratú helyet. Itt már nem volt akadékoskodás, a szervezők egyből értették mit akarok, csak épp az idő sürgetett nagyon, mert itt az is kiderült, hogy az 1 km-es futást 10 percen belül indítják. Félig futva kirohantunk a sportcsarnok elé, ahol az egyetem előtti téren megpillantottam egy École Francaise feliratú táblát, meg egy kordonnal elkerített területet. A kordon mögött gyülekeztek a gyerekek, ahová a szülők nem léphettek be − erre több szervező is figyelmeztetett. Mikor megpillantottam a tesi tanárt megnyugodtam, hogy Eszter jó helyen van, magára hagytam, csak azon izgultam, hogy aztán nehogy elkallódjon a tömegben egyedül. 

Szerencsére, nem veszett el. Amikor elindították a rajtot az egyik kis osztálytársának fogta a kezét, és leghátulra álltak be a rajtnál. Ennek nagyon örültem, mert így szemmel tarthattam. Amint elindultak, tisztes távolságot tartva a szurkolók sora mellett próbáltam utánuk futni. Nem tehetek róla, izgultam a lányomért, akinek ez volt élete első “versenye”, és először futott egyhuzamban ekkora távolságot. Sokáig nem mertem megközelíteni őket, de amikor észrevettem, hogy van rajtam kívül legalább két szülő, aki a kisgyerekével együtt futott, én is felbátorodtam, és gyorsabb tempóra kapcsoltam, hogy utolérjem  Esztert. Pont akkor találtam rá, amikor leállt. “Fáj a szívem, anya!” − mondta nekem, én meg feltételeztem, hogy nem valami komoly szívbetegsége van, hanem csak a szíve alatti bordák közé szorulhatott be a levegő. Mondtam neki, hogy lélegezzen mélyeket, de nem is kellett sokat noszogatni, egyből nyúlfokozatra kapcsolt, és ettől kezdve meg sem állt a célig. Szerintem nem túlzok, ha azt állítom, hogy boldogabb voltam, mint a lányom. Magasba emeltem, puszilgattam, és mérhetetlenül büszke voltam.

A célvonal mögött nagyon sok régen látott magyar ismerőssel találkoztunk. Eszter volt bölcsis társaival, két kislánnyal együtt álltunk sorba az ilyenkor szokásos szuvenír csomagért. A Walferdange-i futóversenyt 1975 óta rendezik, és meglehetősen népszerűvé vált az évek során. Ennek több oka lehet. Egyik talán az, hogy több versenyszámot is indítanak kényelmes, könnyen teljesíthető távokban: 1 km, 4.5 km és 12 km. A gyerekek futószáma ingyenes, és a többi versenyszám ára sem haladta meg a 8 eurót. Aki vett már részt futóversenyen tudja, hogy milyen jó tudni a tényleges időt, ami alatt teljesítettük a távot. Ehhez időmérő chip kell. Itt mindenki automatikusan kapott egy kártya alakú chipet. Ezt – kártya jellegéből adódóan − nem a cipőfűzőre kellett nehézkesen felfűzni, hanem a rajtszám hátoldalára volt eleve felragasztva. A Walferdange-i futóverseny jelképe pedig egy kedves pofájú, vidám róka.

Egy megviselt rajtszám

Luxembourgi maraton - 2011. június 11.

Igazán elégedett vagyok a szombat esti eredményemmel! Sőt kifejezetten büszke vagyok magamra! Életem második félmaratonján sikerült 10 percet javítanom a két évvel ezelőtti, szintén luxembourgi félmaratonon elért időmből. Szombat este 2 óra 3 perc 30 másodperc alatt megcsináltam a 21 kilométert. Legnagyobb elismerésem azonban a férjemé, aki nem kevesebbért, mint a maratoni táv teljesítéséért indult el ezen a rendezvényen. 3 óra 57 perc eltelte után már ő is bent volt a célban, így ezzel ő is sokat javított a hat évvel ezelőtti, első stockholmi maratoni eredményén. Persze erre a férjem azt mondaná, hogy nem az idő a fontos, hiszen egy maraton önmagában is élmény, de sajnos én teljesítmény-kényszeres vagyok. Ilyenkor jön elő a férjem Günther Pink, alias “Laufguenni” példájával, aki az idő mániákus hajszolás helyett, inkább maratoni élményeket gyűjt. Ez a szenvedélye. Évente képes 20-25 maratont is lefutni.

Az idei félmaratoni élményt most egyértelműen a férjemnek köszönhetem, meg Vera barátnőmnek, aki férjével együtt erre az estére átvállalta tőlünk Esztert. Ha nem tudjuk megoldani a gyermekfelügyeletet valahogy, akkor valamelyikőnknek biztosan le kellett volna mondania a részvételt. Millió köszönet nekik és bájos leánykáiknak, akik befogadták Eszterünket egy hétvégi pizsamapartira. A férjem szerepe pedig annyi volt az én indulásomban, hogy valamikor április közepén elárulta nekem, hogy ő bizony jelentkezett a maratonra, és mivel egyre hosszabb felkészülések várnak rá, tudjunk róla, hogy miért marad tőlünk távol egyre hosszabb időkre. Szegény, biztos azt hitte, hogy a végén még megvádolom azzal, hogy csajozik  –  hahaha! Ekkoriban már én is tervezgettem a félmaratont, de valószínű, megint az utolsó napra hagytam volna a jelentkezést, mint 2009-ben. Milyen jó, hogy nem így tettem, mert egy héttel a maraton előtt betelt mind a félmaratoni, mind a maratoni létszám, és már nem adtak el több részvételi helyet.

Az, hogy sikerült javítanunk az eredményünkön két dolognak is betudható. (Már megint ez a fránya teljesítmény  –  fújj! Azért csak elmondom.) Egyrészt, az első maratoni élmény tapasztalata egy csomó gátat felszabadít az emberben. Ha egyszer már teljesítettél egy versenyen egy maratoni vagy félmaratoni távot, akkor már tudod, hogy képes vagy rá, hogy nem lehetetlenre vállalkoztál, és így sokkal szabadabban futsz legközelebb. A másik, hogy sokkal komolyabban vettük a felkészülést, és mindketten saját igényeinkhez, tempónkhoz és maratoni távunkhoz alakítottuk a felkészülést.

Volt még valami, ami nagyon motiváló volt az edzések során. Bár nincs Nike cipőm, azért mégis vettem az iPodomhoz egy szenzort, ami minden futásomat méri és regisztrálja, így pontosan tudtam, hogy a felkészülés alatt hányszor és hány kilométert futottam. Igaz, kicsit csal, ezzel együtt mégis pontosabb képet kaptam a futásaim hosszáról, mint ha csak időre futottam volna.

A Luxexpo bejárata

Június 11-én délután öt órától közel nyolcezer futó gyülekezett a Luxexpo (a Hungexpo luxemburgi megfelelője) épületében és az előtte lévő területen. Mivel egész héten esős volt az idő, és általában mindig este kaptunk egy nagyobb zuhárét, várható volt, hogy a maraton alatt is esni fog. Késő délután többször is eleredt az eső, pár perccel hét óra előtt, már amikor a rajtvonal előtt toporogtunk, akkor is elkezdett szemerkélni. Én biztosra mentem. Beszereztem egy könnyű esőkabátot, mert utálok ázni-fázni. Az egy szál pólóban és rövidnadrágban cidriző lányok mellett nagyon szerencsésnek éreztem magam esőkabátban és két réteg nadrágban. Később azonban, a futás alatt, a didergő lányok jártak jobban, én meg cipelhettem magamon a felesleges ruhadarabokat. Az esőkabátot ugyan a derekam köré tekertem, de a rövidnadrág alá felvett leggingtől már nem tudtam volna ilyen könnyen megszabadulni. Ettől eltekintve teljesen jól alakult az öltözetem. Semelyik ruhadarab nem dörzsölte ki a bőrömet, és a körmeim is teljesen épek és sértetlenek maradtak az Asics DS Trainer cipőben. Két évvel ezelőtt egy ugyanolyan méretű másik Asics cipőben három körmöm is leesés közelébe került.

Mi a D-szektorban álltunk a rajthoz, így mire elértük a startvonalat eltelt úgy 5 perc is. Az elején, mint mindig, elég nehezen lehetett normál tempóban haladni a tömött sorokban egymás mellett futóktól. Férjem, amint lehetett már az elején kikanyarodott és otthagyott engem, mert neki fárasztó volt a lassúbb tempó. Nekem meg lélektanilag úgy is az volt a fontos, hogy a várakozás ideje alatt ne kelljen egyedül álldogálnom.

A futás sokkal könnyedebben ment, mint két éve. Az emelkedők sem jelentettek most olyan nagy megterhelést, de azért itt is voltak nehezebb szakaszok, ahol jól esett egy korty víz vagy egy szőlőcukor és valami motiváló zene. A 18. kilométernél határozottan emlékszem, hogy két szem cukor és a Prodigy Firestarter című nótája kimozdított egy holtpontról. Luxembourg városban egyébként nagyon nagy szintkülönbségek vannak, emiatt a maratonon rengeteg lejtős és emelkedős szakasz van. Aki erre nem készül fel az edzések során, az nagyon meg fog szenvedi velük. Szerencsére, mióta nem a d’Coque-nál, hanem a Luxexponál rendezik a luxembourgi maratont, azóta az utolsó egy kilométert már egy kellemes lejtőn tehetjük meg. A célnál, már amennyire a tömeg engedte, így még egy kisebb sprintet is sikerült produkálnom.

A hangulat abszolút jó volt. A szervezők szinte kilométerenként felállítottak egy-egy   ütemes zenét játszó zenekart. A legjobbak a pergő dobok voltak, attól nagyon be lehetett indulni. A legédesebbek viszont azok a szurkoló kislányok és kisfiúk voltak, akik kezüket pacsira nyújtva álldogáltak a sáv mellett. Ha tehettem mindig nyújtottam nekik a kezemet. Érezhetően energiát kaptam tőlük. Remélem jövőre már a kislányom tenyerébe is belecsaphatok.

Miután beérkeztem még volt majdnem két órám, amíg a férjem megérkezett. Addig próbáltam lazítani, felvettem a megőrzőből a zsákomat, módjával eszegettem, hiszen ilyenkor eléggé össze van szűkülve az ember gyomra. Voltak gyümölcsdarabok (banán, alma, narancs), volt diákcsemege, ásványvíz, kóla és alkoholmentes sör. Leadtam az időmérő chipemet, kiváltottam a pólókat, elküldtem pár SMS-t, aztán izgatottan tébláboltam a maratoni beérkezők között a férjemre várva.

Azért essen néhány szó a profikról és az érdekességekről. A tavalyi győztes, a kenyai Stanley Rono most csak második lett. Hiába javított a tavalyi eredményén, és futotta le mindössze 2 óra 15 perc 47 másodperc alatt, az etióp Teferi Bacha 5 másodperccel jobb lett nála (2:15:42). A harmadik, Edwin Kimaiyo pedig csak 1 másodperccel maradt el Stanley Ronotól. Idén ismét visszavárták Fauja Singhet, aki áprilisban már a 100. születésnapját ünnepelte, így abszolút világrekorder. Fauja Singh idén csapatban futotta a maratont, “Sikhs in the City” első tagjaként 8.5 kilométer teljesítése várt rá. Gratulálok neki és remélem jövőre ismét itt futhat közöttünk!

A legjobban teljesítő magyar maratonista Vas Gábor volt 2 óra 48 perc 52 másodperccel. A magyar lányok között Fischer Anita volt a legjobb 3 óra 57 perc 46 másodperccel. Nekik is gratulálok, és persze minden lelkes magyar amatőrnek, aki sikeresen lefutotta a maratoni, vagy a félmaratoni távot. Jövőre ugyanitt?

http://www.ing-europe-marathon.lu/index.php?id=991