Nagycsaládban élni jó :)

Az az érdekes, hogy lehet az ember úgy depressziós, hogy közben boldognak érzi magát. Hogy megtalálja a percben az örömet, a szépet, ami tovább hajtja a következő percig, óráig, napig.

Nem az tett padlóra, hogy mások a gyerekeim. Mindig tudtam, hogy azok. Talán még az sem, hogy egy ideig boldogtalannak láttam őket, de biztos nagyot lökött rajtam ez is. Nem nagyon találkoztam még rosszabb érzéssel annál a tehetetlenségnél, amivel anyaként a gyerekem mellett állok, és nem tudok segíteni neki. Valószínűleg az utolsó csepp az volt, hogy rájöttem, hogy teljesen át kell alakítani az életünket. Vagyis nem az átalakítás puszta ténye, inkább az, hogy ez teljesen lehetetlennek tűnik.

Nagycsaládban élni jó, de hihetetlen nagy rugalmasságot kíván. Nem tudni, mit hoz a jövő hét, a holnap, vagy akár a következő óra. Tervez az ember, vannak rutinok, de egy kisebb dugó, egy elfelejtett vagy áttett időpont, betegség, fejfájás vagy bármi váratlan dolog borít mindent, és a nagy létszám miatt ezek előfordulási esélye is nagyobb. Már az is könnyen átírja az egész nap logisztikáját, ha Ábel bealszik délelőtt valamilyen ügyintézés közben, hiszen úgy kell sakkozni, hogy ne a forró autóban aludjon, eleget, és este kicsit korábban ágyba kerüljön. Ennek érdekében felhasználunk minden rokont, ismerőst és barátot.

És itt van most már két olyan gyerekünk, aki bár tűri a rugalmatlanságot, keményen kijön rajtuk előbb vagy utóbb. Néha azonnal megy a kiborulás, ha már amúgy is teli a pohár. Volt olyan, hogy a barátnőm megkérdezte, beférnek a gyerekeim, vigye-e őket haza, én örömmel kaptam a lehetőségen, hogy megúszok egy utat, és Nándi kiakadt, hogy nem volt megbeszélve, anyát várta... Hazajött végül, meg tudták beszélni, de nem volt egyszerű.
Hogy lehet úgy átalakítani az életünket, hogy közben elviselhető legyen a két autista számára is? Nándi a rosszabb napjain megbillen azon is, hogy nem azon az úton megyünk haza, amin szoktunk. Hogy beiktatunk egy vásárlást, mert délelőtt nem sikerült elintézni. Az iskolai kiszámíthatatlanságokat most nem is mondom, mert az egy külön történet, ami amikor kiderült, három napig nem voltam magamnál, pedig akkor már szedtem a szorongásoldót is...
Azt értem, hogy a számára érthetetlen helyzetek miatt szorong, és azért kapaszkodik a megszokottba, hogy attól egyenesbe jöjjön, lássa, hogy a világ nem érthetetlen, csak ott, azon a ponton, és továbbra is ott van az érthető, a kiszámítható. És nem is mindig kell, hogy egyforma legyen, de amikor rossz, akkor viszont mindennél jobban kell, hogy pontosan az, és úgy történjen, ahogy szokott, hogy semmi ne legyen más, ne legyen érthetetlen. De hogyan tudok kialakítani egy olyan keretet, amibe tud kapaszkodni, amihez tud alkalmazkodni? És élhető a családnak is? És bármennyire láthatatlan is vagyok, még külön nekem is? Mert bár bármit megtennék és teszek is a boldogságukért, nem láthatom előre, hogy tényleg boldogok is lesznek attól, amit én gondolok, így nem áll szándékomban feláldozni magam egy vélt oltáron egészen elégő áldozatul, hogy aztán a végén mind elégjünk.

Ami egyértelmű és világos, válságban vagyunk a fogalom klasszikus értelmében: látszik, hogy úgy, ahogy eddig működött a családunk, nem fog a jövőben. Ezért szorong a négyből három gyerekünk, és ezért vagyok megzuhanva én is. Ahogy minden válságnak, ennek is két kimenete lehetséges, egy pozitív és egy negatív. Nos, a negatívra nem vagyok kíváncsi. A pozitív építéséhez pedig nem tudok hozzáfogni.
Elkezdtem pszichoterápiára járni. Járok pszichiáterhez is, de az egy másik vonal. Nem voltam szomorú, csak nem tudtam aludni, nem okoz(ott) örömet szinte semmi, ami korábban feltöltött, nem tudtam(ok) döntéseket hozni. Amikor már enni sem volt kedvem, még csokit sem, na, akkor mentem el orvoshoz, és jöttem rá, hogy segítség nélkül nem fogok ebből kijönni, mert nem kell szomorúnak és pesszimistának lenni ahhoz, hogy depressziós legyen valaki. Elég, ha az jut eszembe, mikor le kell törölni a konyhapultot, hogy minek, úgyis mindjárt ilyen lesz, vagy a főzésnél, hogy minek, úgyis lefikázzák.
Na, szóval pszichológus, és nagyon vicces volt, mert gyakorlatilag a saját görbe tükrömmel találkoztam, ez érdekes lesz még bizonyára. Megkérdezte, hogy miért mentem el, én mondtam, hogy azért, mert azt mondták, hogy segíteni fog, és most én bármit megteszek, hogy visszakapjam önmagam. Mert itt van előttem az a 10.000 darabos puzzle, amit kiborítottak, és hónapok óta csak nézem, és nincs erőm arra, hogy elkezdjem valahol. Néha felveszek darabokat, megnézegetem, megpróbálom összeilleszteni, de végtelenül kilátástalannak tűnik. Kaptunk egyszer, sok évvel ezelőtt egy pisai ferde tornyot, középen a torony, körülötte kék ég. A tornyot kiraktuk, az eget nem sikerült hónapok alatt sem, bár akárki jött hozzánk, mindig rakosgattuk. Aztán elköltöztünk, és azóta nem került elő. No, olyan, mintha csupa olyan darab kerülne a kezembe, mint ez az ég. Mind egyformának tűnik, és ha néha találok is néhány összeillőt, jön valaki, és meglöki az egészet, vagy én vágok oda mindent.

Művészetterápiás csoportba is járok, autista gyerekeket nevelő szülőkkel, ingyenes, és kezdem nem luxusnak tekinteni. Nehéz döntés volt, hogy rászánhatom-e az időt, elvehetem-e az önképzéstől, a családtól, a pihenéstől, a háztartástól. Ott jöttem rá, hogy kéne írnom újra. Mert ez is egy művészeti ág: írni, még ha nem is művészien. És a művészet gyógyít, mert máshogy gondolkoztat. Szóval elkezdtem. Nem ígérek semmit, magamnak sem. De elkezdtem. Hátha itt a padló, és már nincs tovább a zuhanás. Kiderül.

Ezt hallottam ma a Házasság világnapja alkalmából. A folytatás pedig úgy hangzott, hogy az házasodjon, aki boldoggá akarja tenni a társát. Azt hiszem, ezzel nagyon egyet tudok érteni...

Nagyon sok válásról, válságos családról kapok mostanában hírt, emiatt rengeteget gondolkozom a jó házasság titkán. Azon, amit nincs későn elkezdeni 10 meg 15 év után sem. Ami nem ahhoz kell, hogy jól megalapozza az ember a leendő házasságát, vagy amit az elejétől úgy kell csinálni, hanem bármikor bele lehet kezdeni. Akkor is, ha érzi, hogy baj van. De nem tudom a titkot.

Biztos nem a szerelmen múlik, nem is a "kémián", nem az együtt töltött időn, a napi fél óra beszélgetésen és a heti egy randin. Ezek segítenek csak abban, hogy tudatos legyen az ember. Azt hiszem, a jó házasság döntés kérdése. Közös döntésé, de olyan közös döntésé, amit lehet, hogy előbb hoz meg az egyik fél, mint a másik. Néha jóval előbb.

Mielőtt összeházasodtunk Gergővel, minden nap átgondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik idegesítenek benne, amikről le kell mondanom, azok hiányát el tudom-e fogadni egy életen keresztül. Még az esküvő előtti este is kétségeim voltak, hogy helyes-e a döntés, de onnantól fogva, hogy az igent kimondtam, aláírtam azt is, hogy ezeket igenis, el kell viselnem. És nagyon sok olyan sóhajom volt azóta, hogy hát, igen, ezt is aláírtam 2001. augusztus 18-án. Gergőnek is. Vannak hibáink, amiket nem tudunk levetkőzni, és sok sóhajt okoznak a másiknak, és amit aztán humorral próbálunk elviselhetővé tenni. De nagy kincs az, hogy tudunk magunkon nevetni! Biztos, hogy ez is kell a jó házassághoz.
Humor... A Szaffiban volt az a gróf, vagymi, akinek a fején volt egy csap, amit mindig kinyitottak, ha mérges volt, kiment a gőz, és azonnal megnyugodott. Hát, azt hiszem, a humor az a szelep, amit nekünk a Jóisten adott, hogy kiengedjük a gőzt, mielőtt felrobbanunk a méregtől. Csak nem nyúlunk a szelephez, hogy kinyissuk. Annak a grófnak is a titkárja nyitotta mindig a csapot, sosem ő. Talán ugyanígy feladatunk, hogy a többi ember, a társunk mérgét kiengedjük azzal, hogy észnél vagyunk, és tudjuk a másiknak a vicces oldalt megmutatni.

Persze van, amikor az ember úgy érzi, elveszítette minden humorérzékét, mert olyan komoly a helyzet. De ha nem felejtem el azt, hogy a másik SOHA nem akar engem bántani, hogy SEMMIT ne vegyek magam elleni támadásnak, akkor sikerül elhallgatni. Lehet, hogy abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, bántani akart, azt akarta, hogy fájjon, de valószínűbb, hogy nem gondolkozott. De az is biztos, hogy a következőben már megbánta. És az is, hogy ha abban a pillanatban elhallgatok, és később akarok csak beszélgetni, és közölni azt, hogy ez most rossz volt, akkor nem fogunk egymás torkának esni, hanem bocsánatot kér.
Megbocsájtás... Az egyik legfontosabb. Tudni bocsánatot kérni és megbocsájtani, kicsit-nagyot egyaránt. Ismerek valakit, úgy kér bocsánatot, hogy azt mondja: nem haragszom ám. Fantasztikus. Az ember zsebében nyílik a bicska, mi az, hogy nem haragszik, én haragszom! De a felesége tudja, hogy ez a bocsánatkérés, és el is fogadja, és megbocsájt. Kiborítónak találtam, de most már értem, hogy csinálja. Annyira mindegy, kinek van igaza, a lényeg a békesség.  Mert haraggal nem lehet jó döntéseket hozni. Nehéz időszakokban állandóan bocsánatot kérek, olyankor is, amikor mindketten tudjuk, hogy tutira igazam van. Megéri a békességet, én és az Isten tudjuk, hogy nekem van igazam, a többi nem számít. És ha fontos a dolog, és sokminden múlik rajta, úgyis újra elővesszük a kérdést, és akkor jobban használnak az észérvek, ha nem küzdöttünk már rajta napokat. De tényleg, ha belegondolok, ha bárki bocsánatot kér tőlem, azonnal elkezdem keresni magamban is a hibát, akkor is, ha addig csak a másikat hibáztattam.

Aztán az is kell egy jó házassághoz, hogy tiszteljük a másikat. Lehet, hogy furán látom a világot, de nekem legjobban manapság azt hiszem, a tisztelet hiányzik belőle. Nem tiszteljük az időseket, a szüleinket, a másik embert a villamoson, a kollégánkat, a másik munkáját. Gond nélkül gyaloglunk át a frissen felmosott vizes kövön, ugráltatjuk az eladót, meg sem köszönve a fáradtságát, dobjuk el a szemetet az utcán, veszekszünk a tanárokkal - azért kapja a fizetését az a másik, hogy elvégezze a dolgát. Igen, de ő is ember. Ahogy a társunk is. Néha teljesen elképedek rajta, hogy hogyan beszélnek emberek a társukról nagy társaságban, gyakran úgy, hogy ő is ott van. Hogy lehet ezt kezelni? Meg lehet ezt beszélni? El lehet ezt viselni valahogy? Hogy lehet erre reagálni valakinek, aki nem is ismeri igazán őket? Igen, én is panaszkodok néha a barátnőimnek, ők is nekem. De nem megalázom, nem gúnyt űzök belőle, neadjisten: nyilvánosan...
Tisztelet... Férfiak és nők vagyunk. Két fél, együtt egy egész. A nagy emancipációban elfelejtünk nők lenni, és azért várjuk a tiszteletet, hogy tudunk férfiként viselkedni. Amitől ők feleslegesnek érzik magukat, és nem tisztelni akarnak érte minket, hanem legyűrni a vetélytársat. Megmutatni, hogy ők a jobbak. És ebben a férfi-nő harcban nem győzhet senki, mert ez olyan, mintha a madár és a hal vetélkedne, hogy ki a jobb. Van repülőhal és van búvármadár, de azért mégis... Vagy talán jobb példa a gomba meg a moha, ami együtt zuzmó, és életet visz oda is, ahol egyébként más nem marad meg, de külön erre nem képesek.
Egyébként nem kérdés, tudunk szinte mindent, amit a másik nem, lehetünk búvármadarak vagy repülőhalak. De jó az nekünk? És főleg, jó az a világnak? Míg mi, nők vetélkedünk a fiúkkal, olyan sokminden elveszik a világból, amire csak mi vagyunk képesek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfelejtettük átadni a gyerekeknek, és olyan fura lett minden.

Szóval dönteni kell, és örülni a másik örömének, és megtanítani a másikat is erre, ha éppen bele van fásulva, vagy úgy gondolja, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem tudom, hány évbe telt nekem rájönni arra (Gergőnek megtanítani nekem), hogy igen, századszor és ezredszer is el kell mondani, hogy mi okoz örömet, és nem megbántódni rajta, hogy 99-szer és 999-szer is elfelejti, hanem örülni, ha egyszer eszébe jut. Mert nem azért felejti el, mert nem vagyok fontos neki, hanem mert nem nőből van. És amikor 2 év után hoz egy csokor szalmavirágot, pedig nincs is szülinapom, akkor - miután legyűröm a gyanakvást, hogy valami rosszat csinált - együtt nevetni vele, szívből, hogy azért szalmavirág, hogy most évekig le legyen tudva a virág-kérdés. És tudni, hogy ez nem az én vágyaim degradálása, hanem öngúny részéről. És amikor ránézek a szalmavirágra, ez a közös nevetés és az ajándék öröme jusson eszembe, és ne a két év, amikor nem kaptam virágot.

Döntés. Talán ezen múlik.

Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.

Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )

Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.

Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.

Jelentkeztem az Ökomama képzésre Gödöllőre. Egy évig tart, heti kétszer kell majd iskolába járni, napközben. Ökogazdálkodó, ökomenedzser végzettséget ad majd, segítenek a végén elhelyezkedni is. Ami miatt még nagyon népszerű volt a dolog, hogy nem csupán ingyenes a képzés, hanem ösztöndíjat is fizetnek, sőt, a gyerekfelügyeletet is vállalják az órák alatt.

Nagyon akartam, hogy felvegyenek. Amikor ezelőtt 9 évvel befejeztem az iskolát, azt mondtam, soha többet. A mai napig álmodok róla, hogy bolyongok a fősuli folyosóin, és keresem a vizsgahelyet, mert kiderült, hogy hiányzik valami jegyem, vagy leadandóm, amiről elfeledkeztem. Az utolsó éven ugyanis már Budapestről jártam le naponta, és hát nem mindent vettem igazán komolyan, meg rengeteget kellett küszködni a TO-n. Átvészeltem a kreditrendszerre váltást, meg a számítógépes vizsgarendszerek bevezetését is sikeresen... És most mégis, nagyon akartam.

Két évvel ezelőtt kitöltöttem egy kérdőívet ami ennek a képzésnek az előkészítését szolgálta. Már akkor is érdekes volt, de Misi akkor ugye egy éves volt, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyenbe belevágjak, de kértem, hogy küldjenek értesítőt róla, ha lesz ilyen.
És küldték valamikor áprilisban. Hihetetlen módon megörültem neki, úgy éreztem, nekem találták ki, pedig akkor még fel sem tűnt az ösztöndíj. Azonnal jelentkezni akartam, de ugyanilyen gyorsan kiderült, hogy nem lehet, a dunakeszi kistérségből nem vehetnek fel senkit. Napokig el voltam kenődve miatta. Még azon is gondolkoztam, hogy bejelentkezem egy ismerőshöz Erdőkertesre, mert akkor mehettem volna, de aztán annyira bonyolult lett volna, hogy inkább letettem róla. Meg hát mégiscsak csalás. Úgyhogy beletörődtem, nem leszek ökomama. Aztán egyszercsak egyik ismerősömtől jött egy mail, hogy ezt találta, szerintem érdekelhet-e valakit. Az volt benne, hogy az ökomama képzést kiterjesztették a dunakeszi és nemtudommégmilyen kistérségekre. Két nap volt a jelentkezési határidőig. Azonnal jelentkeztem, és feltettem a levlistánkra is. Még rajtam kívül vagy 10 anyuka jelentkezett az egyesületből. Még eszembe is jutott, hogy micsoda konkurenciát csináltam magamnak, aztán rögtön az, hogy nem is, mert ha ott a helyem, úgyis felvesznek, ha meg nem, akkor nem.

És ott a helyem, úgy tűnik. Ma volt a felvételi, és délután már telefonáltak is, hogy gratulálnak, és mehetek a kulcs-kompetencia vizsgálatra. Ami nem tudom mi, de ízelítő lesz bizonyára abból, amit csinálni fogunk egy évig.

Ez a gondoskodás hihetetlen, ami az én életemet mostanában kíséri. Csoda csoda hátán. Hogy Gergőt akkor rúgják ki, amikor, hogy rögtön talál munkát, hogy olyant, amire vágyik, hogy ahogy lejár a szabim, tanulhatok valamit, amire vágyok tudni, és ezért még fizetnek is, kb. annyit, amennyi maradna, ha bejárnék dolgozni félállásban a régi munkahelyemre...
Annyira csodálatos, hogy nagyon nem érzem úgy, hogy megérdemlem, és kicsit félek tőle, hogy holnap felhívnak, hogy bocsánat, félreértés történt.
Akkor holnap írok róla egy szomorkodós posztot, de addig is örülök neki, hogy ökomama leszek.

Nem is tudom, hogy az egészet megpróbáljam-e leírni, vagy csak a végét. Vagy kezdjem a közepén. Dióhéjban talán a lényeg az, hogy segítettünk valakinek szombaton költözni, bár nem volt kedvünk, és időnk sem erre, de mégis megtettük, és persze miattam, merthogy keresztényi jószolgálat. És húsvéti közös kereszthordozás, amolyan Cirenei Simon módjára. A férjem meg szeret engem, és jött, mert tudta, hogy ha nem megyünk, nyomorultul fogom érezni magam. Neki én vagyok a keresztje :)

A hangulatom valahogy nagyon hasonlít mostanában az időjáráshoz. Hirtelen változik, egyik végletből a másikba esek. Egyik percben lelkes vagyok, a másikban meg dobnám a sarokba az egészet. Tegnap kellett volna időtrabolnom, és leírni, amit akartam, de úgy el vagyok maradva a dolgaimmal, hogy nemet mondtam magamnak. Most már kicsit sajnálom.

Nehezen is megy az írás. Most már kicsivel több, mint két hónapja fáj a fejem, mindenféle javulás nélkül, sőt, igaziból romlik, gyakran egész nap fáj, nem segít ez sem. Megbukott a migrén, nem az, nem használt a gyógyszer, amit kaptam, a szemészeten kipróbáltak rajtam minden szerkezetet, amit csak felleltek a rendelőben, a fülészeten is megvizsgáltak, sehol nem találtak semmit. Még a tej kiiktatását is megpróbáltam, ami nagy áldozat tőlem, csak mert valaki azt javasolta, és nem iszom keveset sem, de nincs összefüggés. Megyek CT-re. Meg még kézbe veszem a kivizsgálásomat, és kérek egy labort, mert érthetlen módon eddig még nem született ilyen vizsgálat, és fogorvoshoz is elmegyek, hátha valami titkos gyulladt fogam van, ami nem fáj, és az sugárzik ki. A szemészet is önálló kezdeményezésem volt, bár tény, hogy zsákutcának bizonyult... És még arra is gondoltam, hogy valami hormonális összefüggés lehet , úgyhogy most megpróbálom a hiányos emlékeimből rekonsturálni, hogy hogyan voltak a hullámok, hátha van valami összefüggés a női dolgokkal.
Igaziból nem volt jó fej a neurológus, mert azt mondta, hogy kicsit aggódik. Nem nagyon, mert eléggé egyben vagyok (idéztem), és egyenesen is járok, de egy kicsit igen. Mert ha valami bagatell dolog lenne, már rendbe kellett volna jönnie a gyógyszertől vagy magától. Nem kellett volna ilyent mondania szerintem. Merthogy nem aggódtam. És igaziból most sem, pedig hajlamos vagyok arra, hogy nagy-nagy fenekeket kerítsek mindenek, és főleg, hogy mindenféle legrosszabbakra gondoljak, de igaziból most mégsem jutok el eddig. De ettől a kedves megjegyzésétől azért belefészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy mi van, ha most meg kell küzdenünk valami nehéz dologgal. Nem feltétlen az agydaganatra gondolok, bár Gergő ezen aggódik nyilván. Túl sokat vicceltem már ezzel a sok telefonálás miatt. A lényeg, igaziból nem aggódok, és azt gondolom, hogy végülis biztosan rendben lesz minden, de úgy szeretném azokat a dolgokat csinálni, amikbe belefogtam, olyan jó lenne hinni abban, hogy jó dolog, amiket csinálok, hogy jó felé megyek, és egy másik irányú küzdelem ezt nem töri majd le. És azt hiszem, attól is félek, hogy a végén nem derül ki semmi, hanem csak fáj a fejem, és nem tudják az okát. Mert akkor remény sincs, hogy elmúljon.

Van egy csomó zsákom, amit viszek. Tegnap is kaptam legalább kettőt, egyik ezzel a kivizsgálással kapcsolatos. Jó, a másik az lelki, de elég nehéz, nagyon nincs kedvem vinni. Most nagyon úgy érzem, hogy kicsit sok a zsák, ami rám vár, letennék néhányat, hogy visszamenjek olyanokért, amiket otthagytam valahol, valamelyik kereszteződésnél. Kicsit mindig reménykedek, hogy egyszercsak felveszi valaki ezeket helyettem, és viszi tovább az úton, de azokon a távolságokon, amiket én biztonságosnak tartok, általában nem akad gazdája. Nézegetik, nézegetik, de otthagyják. És ha segítséget kérek, nem szívesen, nem örömmel adják. És ez sem jó, főleg, mert olyan nagyon nehezen kérek segítséget.

Na, ezek vannak dióhéjban, panaszkodtam egyet. Úgyis olyan kis optimista voltam az utóbbi hónapokban.

Nem tudom, hogy okos dolog-e nyilvánossá tenni ezt a posztomat. Nagyon sokat hezitáltam rajta. De az utóbbi hónapokat annyira kitölti ez a gondolat, hogy nem bírom, hogy ne próbáljam meg betűkbe önteni.

Amikor összeházasodtunk Gergővel, akkor négyet terveztünk. Gyerekből. Aztán ez villámgyorsan lecsökkent háromra, sőt, Gergőnél asszem Nándi után kerek volt már a világ, csak sodródott velem. Aztán a három császár után jól rám is ijesztettek, meg kellően el is fáradtam, meg anyagilag, fizikailag is kezdjük látni, hogy mivel is jár a gyerekhad. Szóval minden észérv arra mutat, hogy elég, elértük a határokat, boldogok vagyunk, fáradtak vagyunk, ahogy egy cigányasszony mondta, pont elég jóból is, gondból is.

Aztán olvastam egy könyvet (Minden érv Rómába vezet), és megértettem, hogy mi is a baja a katolikus egyháznak a modern fogamzásgátlással. Mert ezzel a mai világgal való szembehelyezkedéssel én nem értettem egyet, maradi felfogásnak tartottam. És most viszont megértettem. Nem fogom ezt kifejteni, akit érdekel, olvassa el a könyvet, bár az is lehet, hogy másnak ez kevés, vitatkozni sem akarok róla, ez mindenkinek a saját egyéni dolga, hogy mit gondol, mit fogad el, én ezt a tanítást el kellett fogadjam, pedig nem akartam, kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Bennem nagyon sokáig dolgozott, és komoly lelki válságot okozott, amit még oldani sem tudtam, lévén az én drága jó férjem nem hívő. Kapkodtam fűhöz-fához, orvoshoz, paphoz, barátnőkhöz, ismerősökhöz, míg végre letisztultak bennem a körvonalak. Vagy legalábbis remélem. Időről-időre azért még kitör bennem egy-egy érzelmi vulkán, nem tudom igaziból lezárni a témát. Merthogy körvonalak vannak, válaszom azonban még nincs. Hogy kell-e nekem, nekünk vállalni ezt a negyediket.

Mit tagadjam, vágyok rá. Egyre jobban. Biztos attól, hogy egyre nagyobbak, és nincs igazán picink, az élet is egyre könnyebb mellettük. Igaziból a piciség nem is hiányzik, nem szeretnék pelenkázni, nem szeretném a babavárás nyűgeit, a kialvatlanságot (tovább fokozni), az újfajta féltékenységet, a négyfelé osztódás megtanulását, a minivel oviba-iskolába hordást, terhesen vezetést. És gondolni sem merek arra, hogy az a gyerek hogy kerülne ki belőlem egy negyedik műtét során. Ezeket nem szeretném. És mégis valami hihetetlenül elemi erővel vágyok rá, hogy legyen, hogy ezt a sok-sok észérvet mind lesöpörhessem, és csak arra gondolhassak, hogy milyen jó, hogy van, hogy még többen vannak, hogy még többet lehet szeretni.

Az orvos nem tudott segíteni, csak tanácsokkal. Nem tudta azt mondani, hogy vállalhatjuk, vagy nem a negyediket. A terhesség végén talán kiderül, hogy van-e veszély vagy nincs. Ajánlott fel lehetőségeket, amik talán adnak némi biztonságot, de ennyi. Nem tudott igent vagy nemet mondani. És ezen a ponton szükségszerűen el kellett érkeznem oda, hogy ezt az egész terhet le kell tennem valaki másnak a kezébe. És ez iszonyú nehéz nekem. Hogy ne az én, a mi döntésünk legyen az, hogy legyen-e még gyerekünk. Hanem valóban odabízni magam. Mert mikor úgy vagyok vele, hogy oké, legyen, jöjjön, akkor azonnal túl akarok lenni rajta, hogy akkor adjuk meg a módját, legyen itt, legyünk túl a nehezén, a döntés eredményén, ha már van, akkor már lehet örömmel vinni a terhet, a döntés terhét. Aztán meg máskor, hogy akkor ne legyen, és kész, tegyünk meg mindent, hogy három kis életről kelljen csak gondoskodnunk. Eltüntetem a babás holmikat a házból az utolsó darabig, és archiváljuk ezt a részt az életünkben, hogy legyen mire emlékezni.

De ez, hogy adunk 15-20% esélyt annak, hogy legyen, ez napról-napra próbára tesz. Talán azon a részen már túl vagyok, hogy odaadtam: aki jobban tudja, hogy mi jó nekem, az döntsön helyettem. Csak azon a részen nem tudom magam túltenni, hogy ÉN nem tudom, hogy mi a jó nekem. Hogy nem tudom, mi a döntés. Tudni akarom. Nagyon nehéz, hogy nem tudom. Azt hiszem, ez jókora türelmi lecke lesz.

Két hete változtattam meg gyökeresen a saját életemet, miután szeptember egytől a családé reformálódott meg részben az iskolakezdés, részben egyebek miatt. Lassan rázódok ezekbe az új feladatokba, egyenlőre nagyon fárasztó, de mindig vannak sikerek egyik területen legalább, ami miatt a többi jobban megy. Még nehezített pályán is, hiszen gyakorlatilag Nándi nem jár óvodába, vagyis csak heti két napot délelőttönként, aztán beteg lesz.

Tehát az elmúlt hetekben dolgoztam ugye a nagycsaládosban, aminek részben volt sikere, mert a helyére raktam a levelezőlistát, ami nem volt kis munka és a tagjelölteket informálni kezdtem a lehetőségekről, nagyon sokan ugyanis nem tudják, hogy milyen sok jó dologgal jár együtt az egyesületi tagság. Olyan nehézségek léptek fel azonban, amiknek egyszerűen nem vagyunk urai, és a mostani várakozás elég idegőrlő. Az sem könnyű, hogy sok eddigi munkánk teljesen kárba veszett. Gyakorlatilag minden kedvem elment, és megerősödtem abban, hogy nem, semmi szükségem nincs arra, hogy visszamenjek dolgozni, és minden nap ezt csináljam, még ha időnként vágyok is rá. Ahhoz túlságosan komolyan veszem a feladatokat. A gyerekek ezt a napi 2-3 órát, amit ezzel foglalkozom, elég jól tolerálják, ha elosztva csinálom. És van nap, amikor meg semennyit nem dolgozom.

Aztán csináltam a FlyLady programot, amitől nagyon fáradt vagyok, és komolyan kényszeríteni kell magamat, és nem is látom eredményét, mert még mindig kosz van és még mindig rendetlenség van. A rendetlenség egyébként nem is szokott zavarni nagyon, de a kosz, az nagyon. Gergő azonban azt mondja, hogy nagyon látszik az eredmény, és amikor a nővéremék jöttek csütörtökön, egyáltalán nem pakoltam meg takarítottam többet, mint ami az előírás volt, mégis megállapította, hogy milyen szép rend van. Ami persze csak viszonyítás kérdése, mert anyósom biztos mondta volna - nem bántásból -, hogy milyen rendetlenek vagyunk, és fél óra alatt elvarázsolta volna a lakást. Mert ő magától is tudja ezt a FlyLadyt :) A rutinokon vagyok túl, a tornát és a szortírozást kivéve elég jól beleépültek már a feladatok a napjaimba, egészen természetesé váltak bizonyos dolgok. Mondjuk tegnap gyakorlatilag egész nap szortíroztam, és a mai program is ez lesz, pakolom a szekrényeket, készülünk a hidegre, mert hirtelen fog jönni, ne akkor kapkodjak. A rend azonban még mindig nem terjed, és nagyon nem tudom használni a naptárat. És már látom, hogy vannak olyan plusz pontok, amiket magamnak be kell majd vennem. Persze az is lehet, hogy a következő két hétben ezek megoldódnak majd. Sokat remélek attól, hogy szerdán Misi is kezdi az ovit, így komolyan gatyába tudom majd rázni a lakást, mielőtt a betegségszezon tiszta erejéből beindul, és megint mindig itthon lesz majd valaki.

A fogyókúra a fájó pontom. Három hete csinálom a 90 napost. Már kétszer fogytam vele nagyot. És most sem csinálom máshogy, és mégsem megy. A hétfői napon egészen konkrétan az eredmény -fél kiló a három hét alatt, ami nevetséges. Volt ez már -két kiló is, de akkor is máshogy szokott ez menni nálam, általában a gyors indulás után - 5-6 kiló egy hónap alatt - szokott lelassulni, de akkor már van eredmény, és marad a lelkesedés. Most ez nullával egyenlő. Azért sem értem, mert idén már kétszer belevágtam valamilyen jellegű fogyóba, és mindkétszer viharos gyorsasággal olvadtak  le a kilók, csak az élet közbeszólt, és úgy döntöttem, inkább kedves anyuka leszek, mint csinos.

Annál lelkesebb vagyok a lelki életemet illetőleg. Ezt most itt nem fogom kivesézni annyira, amennyire dolgozik bennem, de ahelyett, hogy a mostani plébániánk közösségébe próbáljak meg továbbra is bekapcsolódni - négy éve nem sikerül igazán -, elkezdtünk bejárni Káposztásmegyerre. Beiratkoztam hittanra, a gyerekeket is beírattam, Nándit és Rékát, bár van nekik az iskolában, oviban is. Egészen más hittan ez, mint amire én jártam gyerekkoromban, néha csaknem elbőgöm magam, mikor kapom az összefoglalót, hogy mivel foglalkoztak hogyan, hogy így is lehet.
Igyekszem részt venni közben a  szülői beszélgetésen, és aztán együtt megélni, életre váltani azt, amit a gyerekek ott tanulnak. Lassan megy a célirányosság. Egyébként örömmel járnak mindketten. Én is alig várom a kétheti felnőtt hittant, eddig csak egy beszélgetés volt, ma lesz a második. Megpróbálkozom majd az Anyakörrel is, ez Dunakeszin van, havonta egyszer, és remélem, hogy néhány Asszonykörre is eljutok majd, az tavaly is nagyon jó volt.

Elkezdtem valóra váltani egy gyerekkori álmomat is. Vagyis hát, azt hiszem, a lehetőséget ajándékba kaptam. Véletlenek sorozataképpen ugyanis elkezdhettem gitározni tanulni. A sógorom felajánlotta, hogy odaadja a gitárját, rá pár nappal pedig a templomban bemondták, hogy gitáriskola indul gyerekeknek. Megkérdeztem, mehetnék-e. Mehetek, ha meg tudom oldani az időpontot. Már egyszer voltam, hát, kapkodtam a fejem, nem igazán értettem semmit, és inkább jelentkeztem, hogy elmegyek kottát fénymásolni, és nagyon elkeseredtem. Itthon aztán nyugalomban már össze tudtam szedni magam, átnézni, amit kaptam, helyére kerültek a dolgok, és megtanultam az első akkordokat. A gyerekeknek nagyon tetszik, énekelgetünk együtt, úgyhogy még gyakorolni is tudok eleget. Rékával meg is beszéltük, hogy karácsonykor koncertet adunk majd, ő furulyázik, én gitározok :D
Egyébként elég hülye érzés volt bemenni a 11-13 éves gyerekek közé felnőttként, majdnem megfutamodtam, de aztán legyőztem magam. És aztán jött egy másik 30 körüli srác is, úgyhogy ketten leszünk öregek :)

Sokkal türelmesebb vagyok. Nem mondom, hogy nem ordítok néha, és ez a néha még mindig azt jelenti, hogy naponta egyszer biztosan, de lehet, hogy többször is. Ez az üvöltés viszont többnyire már nem dühből jön, hanem céllal, és egyre könnyebben röhögök szívből és nem keserűségből a hülye szituációkon, tudok nagy levegőt venni újra, tudok szólni Gergőnek, hogy vegye át, mert kinyírom őket.  Még mielőtt kinyírnám őket. Még az olyan szituációkat is tudom teljesen normálisan kezelni, mint mikor pl. reggel Réka zokogva erősítgette öltözés helyett, hogy márpedig az ő nevében van f hang. Fel is írtam magamnak gondolatban, hogy Rékának meg kell tanítani azt, hogy ha tévedünk, azt okosabb beismerni, mint ragaszkodni a rossz véleményünkhöz...
Ma reggel minden gyerek a saját ágyában ébredt, amire iskolakezdés óta nem volt példa, szóval itt is egy pipa. Más gyerek bepisil, vagy rémálmai vannak és sír, az enyémek jönnek éjjel aludni, ha gondjuk van a kis lelkükben. Úgy tűnik, lassan sikerül feloldani a változással járó feszültségeket.

Szóval itt tartok most. Nem könnyű, még mindig  nem az, és esélyes, hogy nem is lesz az még egy darabig. Biztosan le kell tennem majd zsákokat, amiket most felvettem, ahhoz, hogy ne hülyüljek meg.  Pedig még vannak olyanok, amiket mindenképpen vinni szeretnék. Újra túlfáradt vagyok ugyanis, és megint nehezen alszom. De most nem érdekel. Nagyon remélem, hogy jó döntéseket fogok hozni, jó zsákokat teszek majd le, vagy pakolok át belőlük. Egyenlőre úgy látom, hogy jó felé megyek.

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott.  És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk.  De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

Néha, mikor megnyitom a blogomat, meglepődök rajta, hogy jé, ez az utolsó írásom? Pedig már mennyi minden történt azóta, mennyi gondolatot fogalmazgattam magamban, hogy majd leírom. Mintha egy hete lett volna.

Például belenéztem a statisztikába, és meglepődve láttam, hogy az utóbbi egy-két hónapban, mióta utoljára megnyitottam azt a fület, a napi 100 kattintás, ami már akkor is kicsit ijesztő volt számomra, de olyan fél évig állandó volt, csaknem a háromszorosára nőtt. Nagyon sokáig blogoltam kb. napi 20-30 látogatónak, és az is olyan kellemes zártkörű dolog volt. Kicsit ijesztő néha, hogy ilyen sokan érdeklődnek a hülyeségeim iránt. A statisztikából kiderült az is, hogy több olyan blogról is érkeznek hozzám, akiknél még nem is jártam. Köszönöm szépen, igyekszem majd ellátogatni, körülnézni én is! :)

Aztán az elmúlt 24 óra amúgy is 168-nak tűnt, mert 5 gyerekünk van újfent, ugyanazzal a felállással, mint nyáron, de valahogy most mindenki nagyon nagyon fáradt. Persze, mert este fél 11 után dőlt ki az utolsó, és fél6kor már riadó volt. Mondjam, hogy ugyanaz volt a későnfekvőkoránkelő? A Nándi :) De a részletek most már szerintem megmaradnak nekem.

Aztán olvastam ezt a posztot, ami nagyon tetszett egyébként, és ennek kapcsán megint elgondolkoztam azon, hogy én még mindig jobban szeretek a nehézségekről, meg a gondolataimról írni. Még ha néha szégyellem is magam miatta. Mert olyan sokat segít. Ha nem írom le, szétszaladnak a gondolatok. Ha csak magamnak írom, nem gondolkozom a megfelelő kifejezésen, hiszen úgyis tudom, mire gondolok. Gyakran, mire leírom, túl is vagyok rajta. És egyébként is szinte minden napot élvezek, még ha nehéz is, ebben kevés rögzítendő dolog van, a hétköznapok jók. Az ünnepek még jobbak. És megint forgott a fejemben sokat, hogy vajon milyennek látnak az emberek, meg azok, akik az életemnek ezt az írásos szeletét látják. Néha szívesen megkérnék angol tudósokat, tudják meg. Azok ráérnek az ilyen hülyeségekre is, meg eszközeik is vannak, hogy kiderítsenek nemlétező dolgokat is. :)

Aztán a férjem, aki szinte sosem szokott munkahelyi pletykákat hazahozni, most megtraktált egy adaggal, és egyrészt nagyon jólesett némi reality. Másrészt annyira örültem, hogy nekem van ő, és nem kell a szerelmi szálakkal foglalkoznom. Aztán el is képedtem, mert hihetetlen, hogy ilyenek nem csak az Így jártam anyátokkal c. sorozatban vannak. És nagyon sokszor vágtam közbe a történetek folyása közben, hogy és hány éves? komolyan? Neee!  És jókat is röhögtem. Ez sem fogom leírni.

Aztán elkezdtük a nagyobbakkal a közösségi hittant is, és Réka azt mondta, hogy nem érti azt a házifeladatot, hogy köszönje meg az esti imában azt, aminek örül a szíve. És hogy ez hülyeség. És ezen is nagyon sokat agyaltam. Már megint. De nem megyek bele most ebbe sem.

És tönkrement a mosogatógépünk, javíthatatlan, és olyan szerencsétlen véletlenek voltak a javítási kísérletek közben, hogy nagyon nehéz volt kiverni a fejemből azt, hogy semmi suskus nem volt a szerelő(k) részéről, de asszem már túl vagyok ezen is. Részleteket most nem írom le. És biztos így van rendben, és sejtem azt is, miért kaptuk ezt most cserébe, csak utálom a folyamatos mosogatást. 4 és fél éve van volt mosogatógépem, ami már csak azért is tette nagyon egyszerűvé az életemet, mert ezt ki-bepakolta az én drága férjem is, míg a mosogatás a kezén levő ekcémája miatt abszolút nem jön szóba.

És agyalok a nagycsaládos egyesületes munkán is sokat, meg belekapok itt-ott, de valahogy nem megy azon az úton, ahogy szeretném. De ezt sem tudom most kifejteni.

Aztán néztünk tegnap egy filmet is, ami elég érdekes volt. Kár, hogy a végére túl sok dolgot akartak bezsúfolni, de alapvetően egy izgalmas kérdést boncolgatott. Sci-fi, mostanában szinte csak azokat nézünk, úgy néz ki, néha elég ijesztő belegondolni. Régen, amíg nem gondoltam, hogy az áldozatoknak is van anyukájuk, a thrillereket szerettem, mostanában ezek jobban lekötnek, máshogy borzongatják az embert. :) Forráskód volt a címe, egy esti programnak elég jó egyébként.

Szóval folynak a hétköznapok a maguk medrében. Semmi fontos nem történik. :)

..., hogy mikor Via a Fly Lady napi programjában azt írja, hogy fényesítsd ki a mosogatót, akkor nem arra gondol, hogy szépen pakoljak ki mindent belőle, csináljam meg csillivillire a mosogatótálcát, és hagyjam ott az egészet. De én olyan kényszert érzek rá! Azért megcsináltam ma is. A mosogatótálca egyszeri fényesítésének módszerét szívből ajánlom mindenkinek, olyan lett, mintha most vettük volna, pedig korábban próbálkoztam én már ecettel, vízkőoldóval, hideg zsíroldóval, még vécétisztítóval is - sikertelenül.
(Szegény mosogatógépemet pedig elvitték a mosogatógép-kórházba, mert olyan beteg, hogy nem jönnek rá, mi a baja. Kezdek aggódni, hogy sokba fog ez nekem kerülni, arról nem is beszélve, hogy vajon kiszerelnek-e belőle valamit...  )

És azt hiszem, azzal vitatkoznék, hogy a rend terjed. Nálam fordítva van. A rendetlenség terjed. Szörnyű. Nembaj, legyőzöm magam. Előbb vagy utóbb.
Hétfő óta csinálom a programot is, és a 90 napost is. Valamelyik csak sikerül. Vagy csinos leszek, vagy rendes lesz a lakás. :D

az iskolásdi. Minden reggel görcsben van a gyomrom, hogy mit hagytunk otthon, mint nem írtunk meg, mit kellett volna pont mára bevinni, amiről azt hittem, hogy már bent van, mit nem néztem meg. Délután úgy megyek érte, hogy mantrázom, hogy el ne felejtsem elolvasni az egész faliújságot, felírni a leckét.
De nem megy. Tegnap csak azért tudtam visszaszalajtani Rékát a padban felejtett matekkönyvért, mert nem volt nálam se toll, se telefon, és nem tudtam lemásolni a leckét, így leellenőriztem, hogy mindenhova oda van-e rajzolva a házikó. És nem volt matekkönyv. Így legalább a két kardigán is hazakerült, amiket reggel adtam a héten leánnyal, és nem is vettem észre, hogy hiányoznak. Hiányzott viszont Rékának a Számolófüzete, amit nem küldtem be, nem értem miért, nagyon pontosan, 3-szor is átnéztem az első nap előtt a listát összeegyeztetve a táskával. Szóval órán nem tudott dolgozni, de ügyesen gyorsan bepótolta itthon.
A néptáncot összecseréltem, nem jövő héten kedden lesz az első, hanem tegnap volt. A szolfézs csekket elfelejtettem befizetni, a buszjegyekre még holnap van határidő, hátha menni fog, Gergőnek szóltam, hogy vegye meg. A vasárnapi szülinapi meghíváshoz az ajándék könyveket végülis tegnap este, 2 napja félbehagyás után megrendeltem, remélem még időben, és megérkezik. És a tegnap esti emlékeztető miatt a mai iskolafogászatra is bent van a fogkefe-fogkrém, de majdnem elmaradt, mert az emlékeztetőt is csak megnéztem, és nem csináltam meg, még jó, hogy nem nyomtam ki, a képernyőn maradt. Így viszont a fogkefe miatt elfelejtettem beállítani az ébresztőt, még jó, hogy a zuram ismer, és rámkérdezett.
Így még leszidni sem nagyon van lelkem Rékát, ami miatt elhagyta a jó drága krémet, amit a herpeszére vitt be neki az apja külön szünetben, és amivel egyszer sem kente be a száját, viszont kétszer is elveszett. Másodjára végleg.

Eddig még észben van, hogy holnap Nándi a gyümölcsnapos, és ha a délutáni vásárlás után nem veszem ki majd a csomagtartóból, akkor esélyes, hogy csak az oviból kell majd visszaszaladni az autóhoz, hogy el is jusson az ovisokhoz. És az is jó, hogy a tisztasági és technikacsomaghoz okt. 15. a határidő.

Mi lesz velem, ha mind iskolások lesznek????

ezzel a bejegyzésemmel, de jöhetne az ősz. Én nem szeretem, ha szeptember közepén 30 fok van. Határozottan rosszul viselem ezt a fura évet, minden egy hónapos csúszásban van. Későn jött a tavasz, és júliusban a júniusi esők, augusztusban volt július, és most meg itt van ez a hülye augusztus szeptember közepén. Még jó, hogy azért valahol sejti, hogy nem egészen ilyenkor van itt az ideje, és éjszaka így lehűl annyira, hogy elviselhető a meleg. De határozottan rossz a 40 fokos autóban hozni-vinni a gyerekeket az iskolába, és gondolom nekik is nehezebb a padban megülni. Legalábbis én nagyon hálás voltam annak idején, hogy az első iskolai napok 90%-án eső volt és borús idő, könnyebb volt elbúcsúzni a nyártól.
Most viszont olyan makacsul ragaszkodik hozzánk a rövidnadrág és a póló, hogy félek tőle, hogy nem fogjuk bírni, ha megjön az évszaknak megfelelő idő, rögtön nagykabáttal kezdjük majd, és betegséggel.
Igenis, szeretném már kilakoltatni ezeket a lenge ruhákat a szekrényből, és nem agyalni minden reggel, hogy mit adjak a gyerekekre a reggel 7 órás hűvösben, hogy ne dögöljenek meg, mikor délben jönni kell a kánikulában, meg persze addig is bírják kinn az udvaron, meg a tanteremben is.

Kellene egy pár napos eső, ami rossz lesz, és rossz kedvem lesz majd tőle, de már a fák is hervadoznak, több mint egy hónapja nem esett felénk. Aztán jöhet még napsütés, és 20 fok, meg szél, és sárgulhassanak azok a levelek, mert szerencsétlenek csak elszáradnak majd, és leesnek, és mi lesz a szép színes ősszel? Bár színek vannak, most láttam, virágzik az akácfa a szomszéd utcában...
És Nándi is narancsot szeretne, meg hógolyót és szánkót. Sapkákat és kesztyűket próbálgatnak napközben. Jó volt a nyár. De most már jöhetne a szeptember, meg a vénasszonyok nyara is. Nehogy ne legyen rá idő, és rögtön november legyen...

Az iskolakezdést a szokásos új életeim megkezdéséhez is felhasználtam. Természetesen. Mert magától nem oldódik meg ugye semmi. És mert beosztás nélkül valószínűleg lehetetlen lenne megszervezni azt, hogy mindenki időben eljusson és hazajusson azokról a helyekről, ahol muszáj megjelennie.

Úgyhogy 6kor kelek, reggelit, tízórait csinálok, fél hétkor ébresztem a bandát, ruhába gyűröm őket. Rékánál sikeresen bevezettem a reggeli mosakodást és fogmosást is, ami szégyen, nem szégyen rám nézve, de eddig kimaradt az életéből. A fésülködést is komolyan vesszük. Reggelihez hajtom őket. 7kor elkezdjük őket bepakolni az autóba, némelyiket többször is, és megkezdjük a körutat, amiből olyan negyed 9kor érek haza. Ha nem megyek be sehova közben. Negyed egykor indulok Nándiért, onnan Rékáért. Hogy Misi alvása hogy fog ebbe beleférni, nem tudom. Az autóban nem tud, mert mindig ki-be szállunk. Délután szabadprogram és leckeírás van. Esélytelen lefektetni bármelyik gyereket. Még várok, hogy ebből a déli dologból mi lesz, ha meglesznek a délutáni foglalkozások időpontjai, és kiderül, hogy ki mikor mennyit hol tölt a délutánjából, illetve a szomszéd utcában lakó osztálytárs anyukájával mit tudunk megbeszélni. Addig gondolkozni sem merek rajta. Ez egy tanéven át, amit ez alatt a két nap alatt csináltunk, nagyon megterhelő lenne nem csak nekem, hanem Misinek és Nándinak is. Még Réka jön ki legjobban az egészből.

Bevezettük az este 6 órás szigorúan közös vacsorát, ami mellől nem állhatnak fel, csak apai engedéllyel, és aminek az előkészületeiben részt kell venniük. Legalább a terítés erejéig.
Vacsora után rögtön fürdés, öltözés pizsibe, pakolás, táskabepakolás, majd esti innivaló, fogmosás, pisilés. Aztán az esti ima, ami ellen bohóckodással lázadtak mostanában a fiúk, de jó ötletet kaptam, és most ez harmadik napja működik, újra elővehettük a gyertyákat is. És aztán ágyban hallgatják a mesét, már sötétben a Magyar Elektronikus Könyvtárnak köszönhetően. 7-fél 8 között alszanak.

Azt hiszem, hétvégén kicsit tovább maradhatnak majd fenn, ma legalábbis megengedtem egy nagyon hosszú fürdést, meg vacsi után is egy fél órányi játékot, igaz, korábban is vacsiztunk kicsit, mert mindenki nagyon éhes volt.

Azt, hogy én mit fogok csinálni, azt majd az Urban:Eve blog megmondja. Majd hétfőtől újból belevágok. Immár harmadszor :)  Talán tovább is jutok a 3. pontnál, és akkor a gyerekek napirendjébe talán az ágyazás is be fog kerülni :)

Nem csupán az időjárás miatt. És most már úgy néz ki, tényleg vége. A gyerekek is az őszről beszélnek, én meg próbálok mérleget vonni, hogy milyen is volt.

A tavalyira úgy emlékszem, hogy jó volt. Nem csináltunk sok mindent, de sokat voltunk együtt, és viszonylag békességben töltöttük. Nyár közepén azt gondoltam, nem is olyan vészes három gyerekkel itthon, aztán ez augusztus végére változott, vártam már az intézményesülést.
Az idei kicsit másmilyenre sikerült. Így, egy nappal a vége előtt már úgy látom, hogy nem volt olyan rossz. De ha belegondolok, sokszor nagyon nehéz, fárasztó volt, annak ellenére, hogy sűrű volt a program. És nem hiszem, hogy azért, mert sűrű volt a program. Van, amikor úgy gondolom, de most segített, mert olyankor csak rájuk figyeltem, nem akartam csinálni semmit.

A kezdőlöketet ugye a gipszesség adta, a teljesen felborult lelkivilágú gyerekek, és a magamból kifordult én. Azt hiszem, talán mostanra sikerült feldolgozni azt, hogy csaknem elveszítettem az egyik gyerekemet.  Vagy mégsem, hiszen a múlt heti csaknem vízbefojtós eset is sokkal jobban megrázott, mint várható lett volna. Nagyon megviselt az is, hogy a régi családom nem érezte át, hogy ez nekem mennyire nehéz, és hiába kértem segítséget. Pedig ha én segítséget kérek, tényleg gond van. Nekik is megvolt a maguk oka, nyilván. Így mentünk neki a nyárnak. Ami nagyrészt esős volt, és nyomi volt, és bezártság volt. Hideg nem volt azért, de a napsütés hiányzott.

És onnantól fogva, hogy Misi gipsztelen lett, mentünk, mint a mérgezett egér. Egyik mama, egy hét szünet, másik mama, esküvő, vendéglátás, egyhét szünet, másik mama, ötgyerekesség, egyik mama, másik mama, mi kettesben, egy hét szünet, tesóm, iskolára készülés. És a szünetekben is programok, vendégségek, kirándulások, mindenféle. A gyerekeknek jó volt. Nándi közben teljesen szabotálta a nappali alvást, és így Misi is. Minden percet ki akartak használni a nyárból. :) Mert tényleg jól érezték magukat. Még Réka is :)

Viszont nem volt igazán békesség. Én fáradt voltam, a gyerekek harcoltak a figyelmemért, ölték egymást, magukat, mindent. Most így a nyár végére tűnik úgy, hogy lassan normalizálódik a helyzet. Jót tett nekem a csaknem öt napos szabadság is, de már előtte is alakultak a dolgok. Bele sikerült rázódni a megváltozott életünkbe mindannyiunknak. A baleset után a régi kerékvágásba akartam visszazökkenni, de azt már elmosta az eső, és ebbe nem tudtam beletörődni, mert az már működött, jól működött. Nem csak a baleset, hanem az eltelt hónapok miatt is változtak a gyerekek, változtam én is, és ezt nem vettem észre.

De várom az új kihívásokat, az újabb váltást, és az új ösvényt, amin megyünk majd tovább együtt. Egyenlőre el nem tudom képzelni milyen lesz, hogy oldjuk meg, nem tervezek szeptemberre semmit. (Igaz, terveznek helyettem, de semmit nem ígérek meg.) Megyünk szerdán évnyitóra, aztán meglátjuk, mi lesz. Csütörtökön kezdi az iskolát Réka, a nagytestvér nélküli óvodát Nándi. És talán valamikor szeptember második felében a bölcsit Misi. Vannak reményeim, hogy mindenkire jut végre saját idő majd. Hogy Misi három napot megy majd bölcsibe, Nándi négyet oviba, Réka ugye ötöt iskolába. Lesz Nándival egy külön délelőttöm, Misivel kettő, magamra és a vállalt dolgaimra is kettő, talán az egyik egész nap. És nagyon remélem, hogy sikerül majd úgy intézni, hogy legalább egy délután jusson Rékára is, amikor a fiúk ott alszanak.

Meglátjuk. Nemsokára elkezdődik az új életünk :)

Megint kezdődik. Hulla fáradt vagyok, és nem tudok aludni. Most már harmadik hónapja szedek szorongásoldót, rövidebb kihagyásokkal, hogy tudjak aludni. Úgy néz ki, megszokhatta a szervezetem. El is alszom, és 5-10 perc után felébredek. Persze csak saccolom, de kb. Mindig valami teljesen valószerű álom, többnyire rossz, amire azt hiszem valóság, még nem is aludtam el, és valahol abba torkollik, hogy felkelek, és akkor veszem észre, hogy eddig aludtam, csak most már tényleg ébren vagyok. És jön a forgolódás. És próbálom álomba olvasni magam, összefolynak a betűk, csak az alvás öntudatlansága nem jön. Lehet, megint meg kellene próbálkoznom Dosztojevszkijjel. A főiskolai évek alatt sokat segített A kamasz c. műve. Soha nem értem a végére, de vitathatatlanul jól van megírva, két-három hét kihagyás után is mindig tökéletesen visszazökkentem a világába, minden részletre emlékeztem, és 2-3 újabb oldal után már aludtam is. :)
Próbálok aludni, és nem megy. Jönnek a mindennapi gondok, a félelmek, rémképek, feladatok, és piszkálnak, és van, hogy felkelek, és megpróbálom azonnal megoldani, hátha békénhagy, de mindig van új.

Összejöttek a dolgok. Többnyire nem olyanok, amikről tudok itt írni, átgondolni. És sok embernek sokkal komolyabb problémái vannak, amivel meg kell birkóznia, de úgy néz ki, én, ezzel a hülye lelkemmel még ehhez is kevés vagyok. Még úgy is, hogy tudok hálát adni, hogy nincs komolyabb.

Nándit például majdnem belefojtotta ma a pancsoló medencébe egy kisfiú. Három felnőtt állt tőlük két méterre, nem vettek észre semmit. Nándi jött, hogy nagyon rossz neki, hányingere van, mert lenyomta a nagyfiú a víz alá, és nem kapott levegőt. Végig a nyitott ablak másik oldalán voltam, végig füleltem, hogy hallok-e veszekedés, konfliktus hangot, nem volt gond. Mikor hallottam az első "Anya" hívást, mentem, az ajtóban találkoztunk. És mondom, ott voltak kint felnőttek mellettük. És 15 cm víz volt a medencében. És mégis lelkiismeretfurdalásom van.

Egy barátom nagybátyja ma meghalt. Nem kellett volna neki, ha jobban figyelnek rá, így a családnak nagyon nehéz most.

Gergő munkahelyén bizonytalanság van pár dologban, ami engem visel meg, mert máshogy intézném, mint ahogy ő. De ez nem az én munkahelyem, nem én töltöm ott a napjaim nagy részét, és eddig még mindig jól döntött. Most sem lehet másként. Csak néha nehéz bízni. De legalább ma kiderült, hogy az iPhone-t nem kell kifizetni. Ez nagy könnyebbség, bár a szivárvány után én már biztos voltam benne, de Gergőt sem nyomasztja, és ez jó.

A húgom nincs jól. Anyukám sincs jól. Nem tudok nekik segíteni. Messze vagyunk. Még szavaim sincsenek, hogy könnyebbé tegyem nekik ezeket a nehéz heteket, hónapokat. Valószínű éveket.

És nem tudom, hogy Nándi miért kel éjszaka, miért vannak rémálmai, hogy Misi lábát még más gyógytornászoknak is megmutassam, vagy bízzak ebben az egyben, aki látta, hogy Réka iskolától való szorongását (köszi Dorka, kedves volt tőled, hogy ráijesztettél) hogyan tudnám jól kezelni, oldani. Gondolom a saját feszültségeim nem segítenek ezekben túl sokat.

És bajom van magammal, sok-sok bajom, vívódok a lagymatag hitem, hiteltelen életem, rendetlenségem és a többi miatt. Valahol el kellene kezdenem rendbe jönni magammal, de ilyenkor éjjel borúlátóbb vagyok. És nem tudom, melyik visz előre: a napközbeni optimizmusom, vagy ilyenkor, a csendben hallom meg a lelkiismeretemet, ami figyelmeztet, hogy nem igazán a nekem kijelölt keskeny úton haladok, hanem a széles könnyűn.

És ma volt a nagycsaládos rendezvény, és azon agyalok, hogy mennyire voltam normális, és vajon túlpörögtem-e, és szégyellem magam, nem is igazán tudom miért. Mikor eljöttem még jó volt. Csak néha úgy érzem, annyira elszoktam a felnőtt társaságtól, hogy nem vagyok benne biztos, hogy helyesen viselkedek-e. És nincs senki, aki megmondaná. Mert nem vagyunk annyira jóban, nem ismerjük annyira egymást.

Most ezek, holnap egy-kettő változik majd, csak hogy legyen valami változatosság. Jó lenne letenni. Mert egyrészt nem kell több problémát csinálni, mint ami van. Másrészt az aggódással és agyalással nem fogok tudni egyikben sem előrelépni. Harmadrészt nem igazán rajtam múlnak a dolgok.

A nagy meleg miatt szoktam várni az őszt, mert elég volt belőle. Most azért várom, mert jónéhány dolog muszáj, hogy rendeződjön. Kicsit "ide lőjetek" érzés, de kapaszkodok bele, hogy októberben majd más problémák jönnek.

Itt van, mindjárt két óra... 6kor kelünk, szuper lesz.

Kicsit összejöttek bennem a dolgok estére, a gyerekek fenn randalíroztak, én lent sírtam éppen Gergőnek. Aztán a hangokból ítélve valakinek fel kellett menni, Gergő húzta a rövidebbet, én pedig magamra maradtam a bánatommal. És akkor megláttam, hogy kisütöt a nap a zivatar közepén.

Írtam már, hogy gyakran látunk szivárványt a keleti égen az esti zivatarok alkalmával. Láttunk már teljes szivárványt, dupla szivárványt, teljes dupla szivárványt is. Soha nem láttam viszont még olyant, amit ma. Kb. 100m-re ért földet a szivárvány, a patak partján, a fákon innen. Mire eszembe jutott és beszaladtam a fényképezőgépért, elment a nap, és így a fák mögé került a híd vége is.

Úgy éreztem, Isten külön nekem rajzolta ide ma este az emberiség és Őközötte kötött szövetség jelét. Hogy megmutassa, velem, velünk van. Olyan jó lenne elhinni, odabízni magam minden aggodalom nélkül...

Csipkerózsikánál találtam ezt a tesztet, és hát úgy döntöttem, van rá időm, és megcsináltam. Jól esett, mostanában keresem kicsit magam. Önigazolnám magam, hogy alkalmas vagyok az életre, vagy az életben bármilyen feladatra. Igaz, a négyféle teszt kétféle eredményt hozott, de azért így is örültem az eredménynek. Azt hiszem, hangulat kérdése nálam, hogy melyik vagyok, néha kapaszkodok a szabályokba, máskor pedig tényleg utánam az özönvíz.  ENFJ (3 teszt szerint), illetve ESFJ típus vagyok. Az utóbbi szerintem több dologban eltér.

És csináljátok meg, érdemes, meg is lepődtem, hogy bizonyos dolgokat ilyen jól megfogalmazott, ami nekem még eszembe sem jutott magamról. Pedig sokat analizálom mostanában az életemet. :) És persze velem sem minden pontosan úgy van, ahogy leírják, de 80%-ban magamra ismertem az ENFJ-ben, és 60%-ban kb az ESFJ-ben. Határozottan igazolta azt a feltevésemet például, hogy valóban idealista vagyok, de valami olyan módon, amitől már nem is érzem úgy, hogy ez olyan borzasztó dolog lenne :)

A Gergő viszont életművész kategóriába esik, és végülis jogos, de meglepődtem :)

Szóval jól szórakoztam :)

Csipkerózsikánál találtam ezt a tesztet, és hát úgy döntöttem, van rá időm, és megcsináltam. Jól esett, mostanában keresem kicsit magam. Önigazolnám magam, hogy alkalmas vagyok az életre, vagy az életben bármilyen feladatra. Igaz, a négyféle teszt kétféle eredményt hozott, de azért így is örültem az eredménynek. Azt hiszem, hangulat kérdése nálam, hogy melyik vagyok, néha kapaszkodok a szabályokba, máskor pedig tényleg utánam az özönvíz.  ENFJ (3 teszt szerint), illetve ESFJ típus vagyok. Az utóbbi szerintem több dologban eltér.

És csináljátok meg, érdemes, meg is lepődtem, hogy bizonyos dolgokat ilyen jól megfogalmazott, ami nekem még eszembe sem jutott magamról. Pedig sokat analizálom mostanában az életemet. :) És persze velem sem minden pontosan úgy van, ahogy leírják, de 80%-ban magamra ismertem az ENFJ-ben, és 60%-ban kb az ESFJ-ben. Határozottan igazolta azt a feltevésemet például, hogy valóban idealista vagyok, de valami olyan módon, amitől már nem is érzem úgy, hogy ez olyan borzasztó dolog lenne :)

Szóval jót tett :)