Nagyon elhanyagoltam a blog írást, nem tudom megmagyarázni miért, pedig lett volna mit posztolnom. Most fogalmam sincsen hol kezdjem. A tavalyi év nagyon tartalmas volt. Talán ezért is húzódoztam a nyilvánosságtól, hiszen annyi mindennel kellett szembenézni, annyi mindent feldolgozni és megérteni, hogy nem kívántam ezzel nap mint nap szembesülni. A lavina márciusban indult. Egyik éjjel háromkor édesanyám ébresztett, hogy menjek a kórházhoz, mert apukámat bevitte a mentő. Befulladt. Ahogy bementem hozzá, szürke arcát látva belém hasított a múlandóság kegyetlen érzése. Nem akartam elfogadni, nem akartam érteni, csak kérleltem, legyen erős - nagyon erős. Egy hónap után engedték haza, kiderült, COPD-s. Jelen helyzet úgy áll, hogy bár mindenki fél, igyekszünk segíteni őt, odafigyelni rá, hogy a lehető legkönnyebben és a legtovább éljen a betegségével.
A következő sorscsapás júliusban történt. Ellopták az autómat. Fogalmam sem volt addig arról, mennyire a szívemhez nőtt immár öt éve hűséges társam, hogy nekem nem kell szebb és jobb, nekem Ő (hangsúlyozom: ŐŐŐ) kell, és akarom, és igenis... Két nap múlva felhívott a rendőrség, hogy előkerült az autó, tőlem három perc sétára a gátoldalban, egy gödörben lecsúszva. Mindent kipakoltak belőle. Még az utolsó szöget is. Gyerekruhát, papírokat, autóápolási szereket, rádiót, még a kopott kormányvédőmet is leszedték. De a lényeg, hogy Ő hazajött. Természetesen hálaképpen kényeztetés következett: kapott hangszórókat a kalaptartóra, új rádiót, és gyönyörű virágos motívumot az oldalára. Csinos :) Ismét együtt szeljük a kilométereket, és mostmár jobban, sokkal jobban vigyázok rá!
Erre az időszakra már éreztem, hogy valami nincs rendben a szívemmel. Ismételten. De bátorságom a tapasztalatok fényében nem volt elmenni és újra kivizsgáltatni magam. Viszont léteznek fontos emberi kapcsolatok, amikért még a félelmünket is legyőzzük. Az autólopás értéket is hozott az életembe. Nem kicsit. Új ismeretségeket, melyek nagyon fontosak lettek. Melyek által megtapasztalhattam, milyen az, ha úgy szeretnek valakit, hogy kiállnak érte, és csak egy szóba, egy karnyújtásba kerül a támogatás. Fontos lettem, és nekem is fontos lett. Így sok-sok unszolásra és győzködésre újra felkerültem a SOTE-ra, újra szívkatéterezés. Ez gyorsabb volt, és jobban fájt. Ismét találkoztam az elektrosokkal, de a baj forrása ezúttal nem derült ki. Nem maradt más: állandó gyógyszer. No nem baj, csak segítsen.
Épp, hogy kihevertem az újabb műtét traumáját, a nagyfiam lett beteg. Nagyon beteg. Egy szombati napon úgy kelt fel, hogy sárga volt, széklete fehér, vizelete sötét narancssárga. Úgy ahogy volt, összecsomagoltam, és siettem vele az ügyeletre. Beutaltak bennünket az infektológiára, mondván, hepatitis-es, ÉS skarlátos a manó, mert a bőre is érdekes volt (úgy mondták: grízes). Másfél kemény hét telt el itt, éber éjszakákkal, könyörgéssel, kérleléssel, eredménytelenül. Infúzió, antibiotikum és három egyéb gyógyszer mellett az állapota nem javult, nem evett, alig ivott, és iszonyatos fájdalmai voltak. A tanácstalanság és a vizsgálatok teljeskörű kiaknázása miatt átszállítottak minket a SOTE gyermekklinikára. Itt négy nap bennfekvés és újabb antibiotikum kúra után elvégeztek egy májbiopsiát, eredménye: PSC. Igyekeztem nem kétségbe esni, nem arra gondolni, hogy még olyan kicsi, hiszen, mint tudjuk, semmilyen betegség nem válogat, és nincs helye miérteket sem keresni. Megtanulunk így élni. Jelen helyzet úgy áll, hogy a gyógyszerek rásegítésével szépen helyreállt a májműködés, referencia tartományba kerültek a májfunkciós értékek, és bizakodunk, így is marad.
Pokoli három hét után hazajöhettünk, ami már megváltás volt számunkra - nem csak a gyötrődés, a vizsgálatok, a környezet által fokozott betegség-tudat, hanem a másik két gyerkőc iszonyatos hiánya miatt. Mindenki megszenvedte ezt. Amikor hazaértünk, azt sem tudtuk, ki kit öleljen, kihez bújjon, kivel játsszon. Még a pici fiam születésnapját is a kórházban ünnepeltük, volt mit bepótolni. A lényeg, hogy a nehezén túl vagyunk, és bízom benne, hogy ez - ha nem is javuló - de stagnáló állapot marad.
Egy ideje már nem írtam, ennek oka többek között az, hogy megbetegedett szegény laptopom, de igyekszem mindent pótolni. Zajlottak az események. A legnagyobb előrelépés a betegségem felkutatásában történt. Ez a csodálatos budapesti doktorbácsi keres-kutat, és ezúttal remélem talál is. Már mindenféle vizsgálaton túl vagyok: volt vérvétel, röntgen, esemény holter, de eddig mindegyik "csak" a sinus tachicardiát igazolta vissza. Ma voltam nála, és előjegyeztet elektrofiziológiai vizsgálatra. Esszerint egy katétert vezetnek a szívembe nyaki verőéren (vagy combon) keresztül és mesterségesen előidézik a rohamokat. Egy éjszakát benn kell töltenem ezután. Meg kell mondjam, iszonyúan be vagyok .ojva, de végigcsinálom. Muszáj. Most kiderülhet a baj, vagy ha nem derül ki semmi, akkor végre megnyugodhatok, hogy komoly baj nincsen, és szedem tovább ezt a gyógyszert, amit kaptam és sokat segít is. Csütörtökön telefonálok az időpontért. Addig valahonnan beszerzek egy angyalkát, aki majd eljön velem és vigyáz rám. Nem vagyok amúgy egy parás ember ilyen téren, de most irgalmatlanul rezeg a hátsóm.
Közben talpalunk a suliban-oviban is. Bencével sajnos sok a gond. Van egy kisfiú, aki éli mindennapjait a saját törvényei szerint, és önbíráskodik is (komplett ítélethozó és -végrehajtó intézmény is egyben őmaga), szóval ő kipécézte a fiamat, zrikálja, aki persze nem hagyja magát (miért hagyná, hisz így neveltük), és vissza"csap". Természetesen a büntetés neki is jár. Csak az a baj, hogy minden egyes ilyen alkalommal a szívem szakad meg érte és miatta, hiszen én tudom, ő nem rossz gyerek - sőt hihetetlenül empatikus, csak hatalmas igazságérzettel. Amiért kőkeményen harcol is. Abban bízom, hogy van annyi esze, hogy a kisebb pofonokból is von le annyi konzekvenciát, ami által megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, nem kell hozzá nagyokat csalódnia. Én igyekszem neki segíteni, de nem tudom, hogy elég vagyok-e én ehhez. Szerencsére bízik bennem és fontos neki, hogy mit gondolok, de nem mindig fogadja meg a tanácsomat. Igyekszem jól helytállni mellette mint anya. Remélem, együttes erővel megoldjuk ezt a problémát, és átvészeljük ezt az időszakot.
Dorkám egy hónapja jár oviba, de már lovagja van. Egy hatalmas barna szemű, nagyon kedves kisfiú. Ma reggel is meglátott bennünket érkezni, rögtön szaladt, hogy felakasztotta a lányom jelét, és várta, míg öltözött, hogy együtt menjenek be játszani. Valamit tudhat a lányom, ha ilyen rövid idő alatt elrabolta egy sármos kispasi szívét. Közben már mindenféle katica mintájú/formájú dolgot beszereztünk, hiszen az ovis jel miatt imádjuk a pöttyös bogárkákat. Van már fa katicánk, rózsaszín hajgumink, jelmezünk, bugyink, pizsink, és folyamatosan bővítjük a repertoárt :D
Milikém közben tanul beszélni. Édes, ahogy szólítja a bátyját. A Bebi megszólítás tetszett neki a legjobban, amit következetesen csak úgy mond: Bééééééééébiiiiii! Annyira imádom őket.
Mostanában folyamatosan rácsodálkozom az én végtelenül okos gyermekeimre. Pár eset:
Barátainkkal elmentünk egy balaton-parti üdülőbe pancsikolni egyet. Az üdülő csodálatos, olyan parkkal , fákkal, hogy mókus szaladgált tőlünk nem messze. A gyerekek - kíváncsiságuknak és játékosságuknak hódolva - letéptek pár falevelet. Benivel elbeszélgettünk, megkértem, lehetőleg ne tegye, mert az fáj a fának. Másnap nyugtáznom kellett, hogy megfogant a monológom Beni agyában, mert ugyan letépte a fa levelét hazafele jövet, de szembefordult vele, és tágra nyílt szemekkel bocsánatot kért a fától. :D
Dorina imád beszélgetni, csacsogni, és hihetetlenül fogékony mindenre. Három éves létére hatalmas szókinccsel rendelkezik, nagyon választékosan beszél. Ma reggel fésültem a haját. Ez nem tartozik Dorus kedvenc műveletei közé, így az első copf készítésénél meg is jegyezte:
- Anya, olyan meredeken fésülsz, hogy csak na!!!
Anyukámnál van egy édes, nagyon szelíd kiscica, akit Dorka imád. Leültek anyukámmal egymás mellé az udvaron, Dorka a kis székére, majd maga mellé mutatva közölte anyukámmal:
- Mama, hívd a cicát ide erre a szent helyre!!!!
Régebbi eset:
Dorka átjött hozzám, és panaszkodott, hogy Bence nem köti rá a kiskutyájára a "pórázt". Mondtam neki:
- Menj vissza, és kérd meg szépen, akkor biztos, hogy megcsinálja! - ő egy odadobott "jó, anya" után visszament Beni szobájába, és hallom, mondja:
- Bence, azt mondta anya, rakd rá, vagy pofon lesz!!!
Reggeli elmaradhatatlan program, hogy a nagy ágyban összebújok a gyerkőcökkel. Dorina, érezvén, hogy azért nem teljes a család, kérte, hívjuk fel apát. Tárcsáztam, majd odaadtam a telefont. Dorka mondja:
- Szia Apa! ... Nem a Bence vagyok te, hanem a te hercegnőd!!!
Valamiért Benivel most nagyon nehéz. Tegnap is meg ma délután is műsorozott vég nélkül. Tegnap apósom telefonált, hogy kivinnék Csórra a telekre, hiszen imádnak ott lenni a manók. Mikor hazaért Bebi, már nagyon fáradt volt. Nem akart fürödni menni, úgyhogy a sokadik könyörgés után már rápirítottam, hogy vetkőzzön. Mire ő: - Jaj, bárcsak Csóron maradhattam volna!
Hát mit ne mondjak, letaglózott. De végtelen nyugalmat erőltettem magamra, miközben zokogott a szívem, és mondtam neki, hogy vegye vissza a melegítőjét. Kérdezi, miért. Azért, mert hívom a taxit és mehet Csórra. Erre elővettem a bőröndjét, és kérdeztem, két póló elég lesz-e, meg két pár zokni. Szépen berakodtam a táskába a ruháit, mire ő hangos zokogásban tört ki, hogy ő inkább mégis maradna, mert ő nem szeret egyedül, meg ő amúgy is itt szeret lenni, a családdal. És inkább ne küldjem őt el Csórra. Gyorsan elment inkább fürödni. Mikor visszajött, akkora ölelést kaptam, amekkorát ritkán, úgyhogy azt hiszem, megértette, mi a helyzet. Szépen meg is beszélgettük, hogy most megbántottuk egymást egy kicsit, de legközelebb majd átgondoljuk. Elmondtam neki, hogy nagyon fájt a szivem, nagyon-nagyon, mikor azt mondta, hogy költözni akar, de annyira szeretem, hogy az ő kedvéért még ezt is megteszem, még ha a szívem hasad is meg. Ő meg közölte, hogy ő inkább itt marad, és sohasem hagy el. Pár percig még öleltük egymást, aztán elaludt.
Ma reggel egy csokor tulipánnal ment az oviba. Úgy döntött, hogy a telken szedett friss virágokkal meglepi a lányokat. Nem a szerelmeit, mindet. Hát igen, nem semmi pasi a fiam. Azért itt megjegyezném, én nem kaptam a virágból, de Dorusnak hozott egy gyöngyvirágot - hatalmas örömet okozva ezzel, hiszen mint említettem már, Dorina nagy virág-fun! Szóval lányok kivirágoztak, anya nem - csak reménykedik a vasárnapban. Lehet, hogy van férfi, aki ezt észben tartja, na az nem az én férjem. Szegény most biztos bajban van, mert ilyen téren a számítógép (a munkahelyi) volt az esze. Ami ugyebár már és még nincsen. Kíváncsi leszek. Hé, nem ér súgni! :D
Délutánra Bence nem tudom, hogy a frontra lett-e érzékeny, mindenesetre kitört rajta a hisztis énje, és minden egyes játékdarab elrakásáért könyörögni kellett. Pedig ott voltam mellette, segítettem, úgy menni szokott zokszó nélkül, de ma így is kiborulás lett belőle. Ilyenkor szoktunk leülni beszélgetni, de ma erre sem volt kapható. Inkább azt kérte, hogy hadd bújjon mellém, ő most csak velem akar lenni. Csak abban bízom, nem érte semmi baj, nem bántja semmi, mert ő nem az a fajta, aki könnyen túllép dolgokon, és pikk-pakk feldolgozza a sérelmeit, kell hogy segítsek neki. De most ezt sem hagyta. Nem erőltettem, remélem, ha majd úgy gondolja, már ki akarja adni magából a bánatát, tudni fogja, hogy hozzám jöhet.
Azért csodás szépen zárult a nap. Természetesen fektetés után előfordul, hogy kiabálnak még valamiért a gyerkőcök, behívnak bennünket. Ma este tökéletesen összeidőzítette a két gyermek. Először Dorushoz mentem be, mert kicsi lévén nem buzog benne a türelem, azaz azt mondják, számukra az idő még sokkal hatalmasabb és ólomlábas dolog (inkább fogalom), mint számunkra, úgyhogy ha nem érkezem időben, elégedetlenségének is hangot ad. Ellenben Beni szépen megvárja, míg beérek, tudja, nem hagyom cserben, menni fogok. Leültem kis hercegnőm ágya szélére, jött az általános "Itt maradsz egy nyucira?" (nem tudom írtam-e, zenélő ikeás nyuszikája van, arra alszik el minden nap). Ott maradtam egy nyucira :D, miközben ő végig az arcomat simogatta és mosolygott. Olyan nagyon jó érzés volt. Gyönyörű kislány, gyönyörű mosollyal, úgyhogy anyai szívem elolvadt, melynek hatására dőlt belőlem az "úúúúgy szeretlek, annyira nagyon".
Ezután bementem Benihez. Itt ért a másik csodálatos dolog. Kisfiam tárt karokkal várt, amit - miután leültem az ágyára - átfont a nyakamon és nagy lendülettel közölte: Anya, nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon (azt hiszem ennyiszer mondta) szeretlek! Nagyobban mint a Föld, meg az űr, meg az összes bolygó, sokkal jobban! - ismét olvadás. És mindig elgondolkodom azon, hogy lám, még ha néha nehéz időszakok is vannak, még ha el is bizonytalanodom magamban, azért mégis nekem vannak a világon a legcsodálatosabb gyermekeim.
Azt is le kell még ehhez a gondolatmenethez írnom, hogy az elmúlt héten legalább öt különböző embertől hallottuk a párommal azt (amit aztán meg is beszéltünk egyik este és ki is veséztünk), hogy öröm nézni ezeket a gyerekeket, mert imádják egymást, rendszeres az ölelés, a puszi, a cirógatás, egyszerűen hihetetlen ez a testvérek közötti kapocs. És valóban. Számunkra természetessé vált, de azért minden egyes alkalommal mosolyt csal az arcunkra, és melegséget a szívünkbe, amikor ezt látjuk. Még a picike is azon dolgozik, hogy a lehető legjobban hozzáférhessen a testvéreihez, és úgy ölelhesse őket. A két legbeváltabb módszere a nyakölelés, és a nyakukba hajta a kis fejét, és az, hogy a hátukra fekszik, és úgy fonja át kis karjait rajtuk. Annyira jó látni és tapasztalni! Olyan jó, hogy ők az én gyermekeim! Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk!