Azt viszont tudtam, hogy soha senki meg se kérdezte, mit szeretnék
karácsonyra. Pedig, ha bármelyik felnőtt, akinek hatalmában állt, hogy a
vágyaimat kielégítse, méltatott volna arra, hogy megkérdezze, mit
kérek, megtudhatta volna, hogy nem vágyom semmi birtokolható tárgyra.
Inkább érezni szerettem volna valamit karácsony napján. A valódi kérdés
az lett volna: „Milyen élményre vágysz, drága Claudiám, karácsony
napján?” Azt felelhettem volna: „Ómama konyhájában szeretnék ülni a
kissámlin, az ölemben nagy halom orgona, és Ópapa csak nekem játszana a
hegedűjén.”
Toni Morrison: Nagyonkék
Első olvasmányom a Nobel-díjas írónőtől, melyet teljesen véletlenszerűen, előzetes információk nélkül választottam ki a könyvtár polcáról.
De aztán rájöttem, hogy beletrafáltam, ez a szerzőnő első regénye (mely 1970-ben jelent meg).
A történet
1941-ben, az írónő szülővárosában
Lorainben játszódik.
Pecola Breedlove azért imádkozik, hogy ő is kék szemű lehessen, a legkékebb szemei legyenek a világon és akkor majd ő is megfelel a kor szépségideáljának és élete legnagyobb álma teljesül. Ám Pecola élete sohasem szökken szárba, sohasem teljesedik ki, mert virágzása előtt letépik (élve a könyv szimbolikájával, ahol az elültetett bársonyvirág sem nő ki a földből, hiszen ilyen tragédiák történnek a világon, mint Pecoláé. Ez egy elég
naturalista történet egy mélyszegénységben élő afroamerikai családról, ahol az édesapa megerőszakolja a kislányát, aki teherbe is esik tőle. Az egész könyv olyan hatalmas feszültséggel indít, ami
már-már elviselhetetlen, és ebben a
feszültségben jutunk el az előre beharangozott, sötét, megakadályozhatatlannak tűnő tragédiáig. Pecolát barátnőjénél, a jómódú, ám szeretet-nélküli fekete családba helyezik barátnőjéhez,
Claudiához, akinek tragédiája szintén nagyon szomorú, hiszen egész életében vágyja és keresi azt, ami sosem lehet az övé:
a szülői szeretetet. És miért nem szereti Mrs. Breedlove a kislányát? Miért kényezteti azt a fehér kislányt gyermekeként, akinél szolgálóként dolgozik?
Ez az egész valahol nagyon mélyen gyökerezik, valahol ott, még messze a gyarmatosítás idején. A feketék fehér emberré szeretnének válni, a fehérek nem fogadják el őket, de ők sem magukat, sem tulajdon gyermekiket. Ezeken az afroamerikai poblémákon túllépve messzebbre mutatnak a problémák, hiszen a szeretetlenség, a szegénység, a pedofília, a rasszizmus ennél sokkal szélesebb körben van jelen és attól, hogy becsukjuk a szemünket, még ott van, létezik, megnyomorít és megcsonkít.
Ebben az egészben az a legszörnyűbb, hogy megismerve a családok történetét, a szülők múltját, mindenki nézőpontja, tettei érhetővé válnak és a kegyetlen viselkedés, a szeretet és elfogadás nélküli élet generációról generációra szállva tört utat magának.
Amikor utánaolvastam, akkor döbbentem meg, hogy a jelenleg 87 éves írónő amellett, hogy késekkel szurkálja a szívünket fájdalmas szépirodalmi könyveivel, gyerektörténeteket is ír.