Nem ​ígértem rózsakertet

 "– Nézze. Én nem ígértem rózsakertet. Egy szóval sem mondtam, hogy van örök igazság… és békét, boldogságot sem ígértem. Én abban lehetek a segítségére, hogy szabadon megküzdhessen mindezekért. Az egyetlen valóság, amit én felajánlhatok, az maga a kihívás, és meggyógyulni annyit tesz, hogy az embernek jogában áll elfogadni vagy elutasítani, annyira, amennyire képes rá. Én olyat, ami nem igaz, nem ígérek, a rózsakert világa, ahol minden maga a tökély, hazugság… ráadásul dögunalom."

Joanne Greenberg: Nem ​ígértem rózsakertet

Na ez volt az a könyv, ami mellé MUSZÁJ volt olvasnom valami teljesen mást is, méghozzá párhuzamosan. Pedig nem vagyok híve a párhuzamos olvasásnak, sőt, inkább a belesüppedős fajta vagyok, de a Nem ígértem rózsakertet az egyik legkeményebb regény, amit idén olvastam. Tudom, ezt már többször leírtam, de úgy tűnik, még mindig lehet fokozni. 

Már a borító elrémítheti az egyszeri olvasót, ám ne tegye, érdemes belelapozni.

Greenberg könyve a nagy klasszikus pszichiátriai témájú könyvek idején (Plath: Az üvegbura, Száll a kakukk a fészkére) íródott a '60-as évek elején. Összefoglalva ezek nagyon nyomasztó könyvek igazi pszichiátriai betegekről/által, igazi klasszikusok, kihagyhatatlanok és nagyon nehezen emészthetőek.

A Nem ígértem rózsakertet egy 16 éves lány induló, majd kibontakozó skizofréniájáról szól. Olvasás előtt laikusoknak érdemes pontosabban utánanézni a betegségnek, mert a könyvben nincs semmi magyarázat, csak a kórállapot, a tünetek, a lány, Deborah belső gondolatai és betegségének kialakulásának okai nagyvonalakban. Írom ezt azért, mert sokaknak téves gondolataik van a skizofréniával, egyáltalán a pszichózissal kapcsolatban, többszörös személyiségként, brutális gyilkosokként láttatják velünk őket a mozifilmek, és a valóság azért nem így van.

Deborah hosszú-hosszú éveken át gyötrődik titkokkal és mély hallgatásokkal terhelt családjában, és betegsége már igen korán elkezdődik, úgy emlékszem, 9 évesen kezdi építeni a saját világát ,miután 5 évesen még egy húgyivarszervi tumort is eltávolítottak a testéből, amit természetesen rezzenéstelen arccal kellett tűrnie a tökéletes, csodálatos kislánynak. Orvosai sem tekintik érző embernek, hazugságokkal traktálják és elvárják, hogy csendben tűrje a kínszenvedéseket. Így aztán nem is csoda, hogy ebből a kíméletlen világból Debbie a saját maga alkotta világba, Fugoba menekül, ahol éveken át Cenzor irányítja a reakcióit, mígnem felkerül az i-re a pont, és egy öngyilkossági kísérlet kapcsán bekerül a régi nevén elmegyógyintézetnek nevezett kórházba. Itt számtalan beteg életét megismerhetjük, bepillantást nyerhetünk az osztályok életébe, a kezelési menetbe (kényszerzubbony, nyugtatók és a pszichoterápia Fried doktornővel). Az akkori antipszichotikumok nélküli (legalábbis korszerű gyógyszerektől mentes) pszichiátria igazi kihívás elé állította az orvosokat, akiknek a beteg belső erejére és gyógyulni akarására kellett támaszkodnia a terápia kapcsán (mely természetesen ma is nagyon fontos, ám nem az egyedüli lehetőség). Fantasztikus volt a Debbie alkotta világ kihangosítása, a dührohamok, finom javulások, majd hirtelen visszaesések, az önsértések leírása, a többi beteggel és a külvilággal való kapcsolata. A Remény, mely ott lebeg a betegek feje fölött, mint Démoklész kardja: létezik olyan, aki kikerül a világba, és mi vár ott rá vajon, hogy tud ott helytállni...? És belepillanthatunk némileg Debbie családjának működésébe az adaptációs szabadságok és a családi konzultációk révén, mely során érthetővé válik az egész állapot. Megéri-e meggyógyulni és vállalni a mindennapok harcát kint a világban? Nos, Fried doktornő nem ígér rózsakertet páciensének, és a döntésében támogatja.

"Valaha -most különös visszagondolni rá- Fug istenei a társai voltak – titkon, fejedelmi módon osztosztak vele a magányon. A táborban, ahol gyűlölték, ahol mássága az évek múltával egyre jobban eltávolította a többiektől – Fug egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy a magány elmélyült körülötte. Az istenei kacagó, aranyló teremtmények voltak, akikkel kóborlás közben összetalálkozott, akár az őrző szellemekkel. De valami elromlott, és Fug a szépség és biztonság forrásából átalakult a rettegés és fájdalom világává. Deborah, hogy csillapítsa és megenyhítse, lassan rákényszerült, hogy a bölcs és vígasztaló Fug birodalmának királynői trónját feladva sötét celláinak lakója legyen. A dicső napokon királyi fenség volt az istenek között, megalázott és meggyötört a dicstelen napokon. Most kénytelen eltűrni a szédítő váltásokat a világok között, elviselni a világ gyűlölködését, amely az Összes átkaiban kap hangot, elviselni, hogy alattvalója és szolgálója legyen a Cenzornak, aki azt kapta feladatául: akadályozza meg, hogy Fug világából a szél a Földre fújja a titkos magvakat, mert ott széjjelterülve szárba szökkenne és virágba borulna a téboly, amit mindenki meglátna, s amitől mindenki undorodva visszahőkölne."

Nagyon nehéz, de nagyon jó olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a téma iránt vagy csak laikusként szeretne közelebbi képet kapni a pszichiátriai betegségekről, ugyan nem modern, korszerű képet, ám valami olyat, ami végülis a pszichiátria múltjának is tekinthető.

Amennyire utána tudtam járni, ez a könyv egy igazi ritkaság, ám a legtöbb nagy könyvtárban fellelhető. 1977-ben meg is filmesítették a könyvet.

"Hadd jegyezzem meg, hogy a tünetek nem azonosak a betegséggel – mondta a doktornő. Ezek a tünetek a védekező mechanizmus, a védőpajzs szerepét töltik be. Ha hiszik, ha nem, a betesége jelenleg az egyetlen biztos talaj a lába alatt."

-->

Vágyaink: szárnyak vagy börtönfalak

Dr. Csernus Imre · Funk Sándor · Pál Ferenc · Váradi Tibor

Vágyaink: szárnyak vagy börtönfalak

Illúziók, szenvedélyek, függőségek

Ez a már Nyitott Akadémia címkével megjelent kötet a függőségeinkről szól. Függőségből rengeteg fajta van, a népesség nagy része valamilyen módon érintett a témában. Négy teljesen különböző előadást olvashatunk a könyvben, melyek között a legerőteljesebb eltérést a hangsúlyon érzékeltem. Csernust nem bírom, az előadásait, az írásait többnyire kerülöm. Ez az előadása sem okozott pozitív csalódást, úgy árad belőle a negativizmus és a cinizmus, amit én egyszerűen nem bírok elviselni. Nyilván ez a fajta pesszimizmus belőle fakad, az pedig, hogy én ezt nem szeretem, az meg belőlem. Lényeg a lényeg, hogy az előadása végén megint lejött a "mindenki beteg"-, "a világ beteg"-érzés (ami pedig egyáltalán nincs így), egy cseppet sincs kevesebb agresszió és hatásvadászat az írásában, mint amit tőle megszokhattunk.

Funk Sándor addiktológus írása szépen összefoglal mindazt, amit a szerfüggőségről tudni kell - bár fájt olvasni, hogy bizonyos fokú koffeinizmusom miatt én is a szerhasználók között lettem említve (egyetlen egyszer nem sikerült kihagynia a kávéfogyasztókat :))

Pál Ferenc írását érdekesnek, elgondolkodtatónak tartottam és többször eszembe jutott, hogy vajon milyen lehet egy-egy prédikációja. Jól összefoglalta a Chapman-féle öt szeretetnyelvet, amit gyorsan át is olvastattam a férjemmel (hiszen nála csak ilyen rövidebb írásokkal próbálkozhatok....).
És végül Váradi Tibor előadása is tetszett, én kevésbé földhözragadt írást vártam tőle (mint természetgyógyásztól), ehhez képest mindenféle előítélet nélkül jól megragadta a társfüggőség (korunk egyik népbetegségének) lényegét.

A tudattalan ösvényein

Bagdy Emőke · Daubner Béla · Popper Péter · Stenger Györgyi
A tudattalan ösvényein

Életünk rejtett mozgatói

Mindig is érdekelt a tudattalanom, hiszen tudom, hogy nekem van olyanom (hogy honnan, az már egy másik kérdés). A fent említett négy szerző is ezt igyekszik bebizonyítani (már azt, hogy nem csak nekem, hanem mindenkinek van tudatalattija), és többen próbát tesznek annak elemzésével is, hogy ez hogyan befolyásolja életünket, sorsunkat, karmánkat,... és persze mi mit tudunk kezdeni mindezzel. 

Csodálkoztam rajta, de legjobban Stenger Györgyi előadása érdekelt, aki az NLP (neuro-lingvisztikus programozás - elrettentő kifejezés, ám érdemes kikutatni, miről is van szó!), mivel hiszek a szavak erejében.

Bagdy Emőke írása a maga kissé "hadarós", ám élvezetes stílusában számomra több ismétlést is tartalmazott (nyilván azért, mert sokat olvasok tőle - respect!), Popper Péter előadását már olvastam Lélekrágcsálókban.

Szóval ez a kötet is érdekes perspektívákat nyitott meg előttem, Daubner Béla előadása elgondolkoztatott azon, hogy miért nem élek azzal az istenadta lehetőségemmel, hogy kipróbáljam a jógát...???

A család

Bagdy Emőke · Kalo Jenő · Popper Péter · Ranschburg Jenő

A család

Harcmező és békesziget

Ebben a köteteben rengeteg az ismétlés. Rögtön az első írás, Bagdy Emőke fejezete okozott csalódást, hiszen jó dolgokat ír ugyan, még sincs benne semmi olyan, amit egy átlagos pszichológia tankönyvben ne találnánk meg...  Az eddig olvasottak közül talán ez a leggyengébb könyv, bár lehet mindössze azért, mert már elég sok Mesterkurzus könyvön, Nyitott Akadémia előadáson túlestem. Popper Péter számomra a gyöngyszem, ugyan a Lélekrágcsálókban már olvastam ezt az írását, mégis jó volt újra átrágni magam rajta (hogy stílusos maradjak), elgondolkodni, ízlelgetni a benne foglaltakat. Kalo Jenővel sokszor nem tudok mit kezdeni... Ő már annyira a keleti kultúra tükrében nézi az egészet - ami ugyan ma nagyon nagy divat és a látókörünket is szélesíti, én mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy mi csak itt élünk, Európa szívében... És hát Ranschburg, a kedves, az elfogadó, a megértő.

Mindösszesen Bagdy Emőke írása miatt vonok le pontot, hiszen ő sokszor olyan eredeti és annyi új meglátást tesz közzé az előadásaiban, hogy ide is elrejthetett volna néhányat :)

És persze az örök igazság: a család, a család a legfontosabb. A társadalom alappillére, az egyén pedig csak a biztos fészek tudatában képes igazán magasra szárnyalni...

8/10

Anya születik

Daniel Stern: Anya születik

Arról, hogyan változtatja meg az anyaság átélése örökre az embert?

Daniel Stern világhírű pszichológus, a feleségével (főként) babákat és édesanyákat tanulmányoz (egyébként a pszichoanalítikus is). Híres könyve, az Egy baba naplója címmel jelent meg nálunk, a babák fejlődését, érzelemvilágát, hétköznapi nyelven "értelmük nyiladozását" segít megérteni.

Ennek kiegészítője az anya részéről e a könyv, mely az anyai érzelemvilág megszületéséről szól. Arról, hogyan is lényegül át az ember nőből anyává, mi játszódik le benne a várandóság és a szülés során és az azt követő hónapokban, években. 

Rengeteg olyan gondolatot és érzést leír, amit én magam is átéltem, és tudom, hogy számos anyuka még körülöttem, de ezekről valahogy senki sem beszél. Mert olyan természetes mindez, végig sem gondoljuk, hogy alapjaiban változunk meg a kis lény születésével. 

Nyilvánvalóan tudjuk, hogy az anyaság érzése nem feltétlen abban a pillanatban kezdődik, amikor felsír a csöppség, hanem ez egy hosszú folyamat, mely a várandósággal kezdődik és soha nem ér véget. Különbözőképpen éljük meg már a babavárást is, és ez persze nagyban függ az otthonról hozott mintától és persze a saját édesanyánkkal való kapcsolatunktól.

Az egyik legérdekesebb, amiről írt és amin eddig nem is gondolkodtam, az az újdonsült anyuka saját anyjával és apjával való megváltozott érzelmi élete és viszonya... Illetve az a tény, hogy a fiatal anyáknak valahogy szükségük van a más anyák általi pozitív megerősítésre, hogy igen, jól csinálják, amit csinálnak. (Most kövezzen meg ezért engem bárki, ez tény. Sokan mondják, hogy mindent és mindenkit le****, akkor ők lesznek azok pl., akik ilyen-olyan könyveket, blogokat bújnak. De milyen jó érzés is, amikor nagyon nehéz helyzetben vagytok a kicsivel és a játszin egy anyuka azt mondja, "igen, mi is így voltunk egy éve, nekem is nehéz volt, én is hasonlóan csináltam, mint Te, és sikeresen túljutottunk rajta" - szerintem mindenki újult erővel veti bele magát a feladatokba).

És persze hangsúlyozza az anyai ösztönök alakulását és fontosságát, amivel teljesen egyet értek, hiszen működnek, vannak és segítenek - sokszor mégsem merünk rájuk hallgatni.

Összességében nincs ebben a könyvben sok eget rengető újdonság, mégis jó kis összefoglaló az anyává válás rögös útjáról - érthető, hétköznapi nyelven.

8/10

Babapszichológia

Vida Ágnes: Babapszichológia

Gyermeket nevelni könyvből nem lehet. Ezt minden szülő tudja vagy idővel ráébred. Mégis azt gondolom, hogy mértékkel olvasgatva és hasznosítva nem haszontalanok a gyermeklélekkel, gyermekneveléssel foglalkozó könyvek (bár elég sok a szemétre való közöttük!). Vida Ágnes könyvét azért szerettem és ajánlom, mert rengeteg témát felölel, nagyrészt olyanokat, amivel kapcsolatban a kezdő szülők a legtöbb szorongást, félelmet élik meg: szoptatás, alvás, etetés, és a többi. Elég átgondolt, logikus tanácsokkal látja el az olvasót, anélkül, hogy ítélkezne vagy kétségbe ejtene. Igazság szerint valahol ez egy mix, a legtöbb hasznos ötlet és tipp ismerősen hangzik, itt-ott már olvashattunk róla, így azt mondhatom, a javát ollózza össze az írónő.

Az elején azt mondtam, nem lehet könyvekből gyermeket nevelni, akkor miért ajánlom mégis ezt a könyvet? Sajnos a mai világban a nagycsaládok felbomlottak, sokszor a kis családok is ingatag alapokon nyugszanak, vagy bomlófélben vannak... A gyermekszám a családokban egyre csökken. Lényeg a lényeg, hogy a mai anyukák már nem látják már a környezetükben (általában!), hogyan és miként megy a gyermeknevelés, nincs előttük minta és példa. Sokszor magukra maradnak a kérdéseikkel, hiszen a szülésre már mindenféle felkészítő kurzusok léteznek, ám azt senki sem említi, mi lesz utána. Így aztán sokat szorongással, félelmekkel, kérdőjelekkel, tanácstalansággal vegyesen élik meg a kisbabás időszak csodálatos (és vissza nem térő!) napjait. Így azt gondolom, amikor az éjszaka közepén kimerülten és tanácstalanul ülünk az ordító csecsemőnk kiságya felett, aki valamilyen (legalábbis számunkra) rejtélyes oknál fogva óránként kel, jó lehet elővenni egy könyvet, amiben van néhány válasz a miértekre. Ha mást nem, ráébredünk arra, hogy nem csak nekünk van ilyen problémánk és esetleg eszünkbe juthat olyan probléma, ami addig fel sem merült az agyunkban. 

Gyermeknevelés tekintetében nekem Dr. Ranschburg Jenő az etalon, ő általában nem is nagyon ad konkrét tanácsot, sokkal inkább az elfogadásra és szerető, gyengéd légkör megteremtésére biztat. Szemléletformáló írásainak nincs párja. Na Vida Ágnes egy kicsit...  hogy is fogalmazzak... "szögletesebb" nekem. Különösen látható ez a napirendhez és az altatáshoz való hozzáállásán. Természetesen nem gyermekkínzó dolgokra kell gondolni (mint pl. Az Aludj jól, gyermekem című, kifejezetten szadizós könyvben), mindössze kicsit merevebb néhány kérdésben.

Ajánlom emellett az írónő blogját (Kismamablog), számos probléma és megoldás tárházát. 

Nem szabad azonban csodát várni, hiszen a legfontosabb a saját gyermekünk ismerete! És emellett a türelem, elfogadás, nyugalom és az örök változáshoz való alkalmazkodás :)

10/10

…mégis mondj igent az életre!

"Megkérdeztem már régebben a táborban levő bajtársakat, vajon hová kerülhetett P. kollégám és barátom? „Balra küldték?”, „Igen.”- mondtam. „Akkor ott láthatod!”, felelték. Hol? Egy kéz rámutat egy néhányszáz méternyire magasodó kéményre, melyből sok méter magas jellegzetes szúróláng kísértetiesen kígyózik a szürke lengyel ég felé, hogy azután sötét füstfelhőként foszoljon szét. Mi van ott? „Ott lebeg a barátod az ég felé!” – kapom a durván hangzó választ."

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre!

Megint 2. világháború, megint holokauszt. Lassan szakértő leszek a kérdésben, annyi könyvet összeolvastam már a témában...
De mindig van új a nap alatt. Minden történet egy új csoda, minden elbeszélés mond valami újat az emberi kegyetlenségről és a világ borzalmairól.
A ...mégis mondj igent az életre! című könyv már önmagában is figyelemfelkeltő címet kapott, hiszen sugárzik belőle a pozitivizmus, a túlélésre törekvés és az életigenlés.
A fülszöveg indító mondata a következő: Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Mondanom sem kell, ez számomra máris a "mondj igen az elolvasásra"-érzést hozta.

Annyiban téved a fülszöveg, hogy Viktor E. Frankl nem pszichológus, hanem egy világhírű osztrák zsidó pszichiáter professzor, aki még egész fiatal orvosként került az auschwitzi drótkerítés mögé. Nyilvánvalóan nem tudta levetkőzni önmagát, és amikor ereje engedte, akkor szakmai szemmel (is) figyelte társait. Megfigyelte és értelmezni próbálta a viselkedésüket, a táborban kialakult hierarchiát. Próbált válaszokat találni arra, hogy mikor jön el az a pont, amikor valaki feladja, miért bírják tovább egyesek, miért életrevalóbbak mások.

És nem sokkal a világháború lezárását és a tábor felszabadítását követően, még friss emlékekkel telve, megírja az egyetlen önéletrajzi színezetű könyvét. Hiszen rengeteg saját emlék és érzés is felszínre kerül... És még egy olyan fontos kérdéssel is foglalkozik, ami eddig eszembe se nagyon jutott: mi lesz a túlélőkkel? Hogy tudnak visszailleszkedni a társadalomba, hogy tudják ezt a sokkot, az embertelenséget és mindennapos halálfélelmet feldolgozni? Eddig számomra ők mosolygó, néha könnyező idős emberek voltak a tévé képernyőjén, akik korabeli, fekete-fehér filmbevágásokkal megszakítva a tábor életéről, a háborús időkről és saját szerencséjükről meséltek. A világ pedig még mindig csak ámuldozik és hüledezik... vagy éppen ledermed. De szerintem keveseknek jut eszébe, hogy mi történt velük azon a napon, amikor azt mondták neki az orosz vagy amerikai felszabadítók, hogy "tessék, lehet menni, szabad vagy, az életed innentől a tied!". Mi és ki várta őket? Mi volt azokkal, akiket (mint pl. a könyv íróját) már nagyon várt senki?

Érdekes és elgondolkodtató kötet egy olyan időszakról az emberiség történelméből, ami sosem fog margóra kerülni. És nem is szabad neki.
Ajánlom ezt a könyvet olyanoknak, akiket érdekel a holokauszt időszaka, de olyanoknak is érdekes lehet, akik kíváncsiak a túlélési ösztöneink és határaink pszichológiai vonatkozásaira.

"Aztán hirtelen csend állt be, egy hegedű elsírt egy végtelenül szomorú, ritkán játszott és ezért még nem elcsépelt tangót. Sírt a hegedű és bennem valami vele sírt. Mert ezen a napon volt valakinek a 24. születésnapja, ez a valaki az auschwitzi tábor valamelyik barakkjában feküdt, tehát csak néhány száz vagy néhány ezer méternyire tőlem - és mégis elérhetetlenül távol; ez a valaki a feleségem volt."

9/10

Miért válnak zsarnokká a gyermekeink?

"A gyereket ily módon olyan szerepbe kényszerítik, amelyre nem alkalmas, mivel híján van még e szerep betöltéséhez szükséges valamennyi lelki tulajdonságnak. A szerep, amelybe kényszerítik, nem más, mint az, hogy partnere legyen a felnőtteknek."

Michael Winterhoff: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink?

Avagy: a gyermekkor elrablása

Michael Winterhoff, német gyermekpszichiáter könyve egyből felkeltette a figyelmemet, amint a címét elolvastam. Ki ne találkozna önző, egoista, zsarnok, agresszív gyermekekkel? Ki ne gondolkodna el időnként a miérteken?
Én pedig kíváncsi voltam a válaszra.

És igen. Ez a könyv megmondja a tutit. Félelmetes képet fest a mai modern, gondoskodó, óvó, szerető gyermeknevelésről. És az éppen felnőni igyekező generációról.
A gyermek hatalmas kincs a mai modern világ felelősen gondolkodó családjaiban. Hiszen gyermekből egyre kevesebb van, anyagi hogylétünk pedig rohamosan javul. Ma már nem az a probléma, hogy mit fogunk holnap enni vagy hol fogjuk holnap párnára hajtani a fejünket. Mindent és még annál is többet akarunk. (Megj.: A könyv és a véleményem általában nem a periférián élő társadalmi rétegekről szól.) Mindent és annál többet meg akarunk adni a gyermekünknek.
És mit akarunk még? Boldog gyermeket. Milyen a boldog gyermek az eszményképünkben? Amire mi is vágytunk gyermekkorunkban: mindenben mi dönthessünk, ne mindig anya és apa mondja meg, mit tegyünk, minden játék a miénk legyen. Nekünk nem lehetett, hát adjuk meg a gyermekünknek, hogy boldog legyen.
És mi az eredmény? Egy halom magatartászavaros, fásult, kiégett és boldogtalan gyermek. Akik zsinóron rángatják a szüleiket, majd próbálják az egész világot, akik kezet emelnek a szüleikre, akik nem tudnak beilleszkedni a közösségekbe és csapatjátékosként viselkedni. Akik törpe zsarnokokká válnak...

"A modern felfogás, ahogyan ebben az összefüggésben használom, lényegében a partneri viszony koncepciója, horizontális gondolkodást jelent, amely azon alapul, hogy megértsük a dolgokat, mielőtt cselekszünk. Ez a felnőtt élet legtöbb helyzetében helyénvaló és pozitív értelemben véve modern, a gyerekekkel való bánásmód esetében viszont egy óriási csapda. A szülők már nem arra reagálnak, amit a gyerek tesz, hanem megpróbálják megérteni azt, hogy miért teszi, majd pedig meg akarják magyarázni neki, hogy mit tehetett volna jobban. Azt várják el, hogy a gyerek pusztán a saját belátása és a felnőtt magyarázata révén értse meg a viselkedését. Hogy ez helytelen út, és hogy ez hova vezet, jól mutatja a sok kis törpe-szörnyeteg és mini-zsarnok, akikkel ma körül vagyunk véve. "

Hatalmas tükör ez a mai szülőgenerációnak. A legfőbb nevelési hibának a gyermek partnerként való kezelését tekinti. Így válnak gyermekink kicsi felnőttekké. A mai nevelési irányzat nem veszi figyelembe a gyermekek lelki fejlődési lépcsőit. Elmagyarázzuk az 1 éves gyereknek, hogy miért ne tépje le a fa leveleit a kertben? Mert az fáj neki, és milyen rossz lesz szegény fának? Hát egy egy éves gyerek ebből a maszlagból még semmit nem fog megérteni, azt azonban igen, hogy nincs egy őt egyértelműen irányító felnőtt személy, aki meghúzza a határokat. És hamar rájön, hogy ő irányítja a szüleit, másokat, a világnak ő a középpontja. Megmarad a nárcisztikus, dacos kisgyermeki lélek, mert a 'modern' szülők nem engedik felnőni, nem engedik, hogy gyermek legyen anélkül, hogy neki hosszú magyarázatokat kellene hallgatni, hogy ki kell választania, milyen főzeléket kíván elfogyasztani és milyen ruhát kíván felvenni. Mert a gyermekkor nem erről szól. A játékról, vágyakról, örömről és önmagunk próbálgatásáról szól. Mindezt a szülők következetes és egyértelmű irányítása mellett. Nem javasolgatni kell a gyerekeknek, hanem irányítani őket. Nagyon sok év(tized) telik el addig, ameddig gyermekünket felnőtt partnerként kezelhetjük, ehhez sok-sok lelki funkciónak ki kell alakulnia, a pszichológiai fejlődésnek ugyanúgy végbe kell mennie, mint a testinek.

A 14 éves Olivér arra a kérdésre, hogy miért jött el a rendelőbe, a következőket válaszolja: „Ez egy félreértés. Nem nekem van szükségem kezelésre, hanem anyámnak van sürgős szüksége segítségre. Teljesen tehetetlen, már nem tudja, mihez kezdjen velem.”

És egyre több az a gyermek, aki nem tud érthetően is tisztán beszélni óvodásként, szaporodik a figyelemzavarral küszködő gyerekek száma és az éjjel-nappali szobatisztaság kialakulása is ki tudja mikorra tolódik. És az óvodai, iskolai elvárások is egyre inkább csökkennek... A gyerekeknek már csak jogaik vannak, kötelességük pedig alig.

Ilyen és hasonló problémákra és ok-okozati összefüggésekre világít rá a könyv írója. És talán még nem késő. Talán még nem késő észbe kapni, visszaadni a gyereknek a gyermekkorukat. Így talán nem nevelünk fel egy egész generációnyi zsarnok, önző, frusztrált és boldogtalan gyermeket.

Emellett vázolja röviden és lényegretörően a gyermeklélek fejlődését - mindezt közérthető, könnyen emészthető stílusban. Minden fejezetet néhány, saját praxisából kiemelt gyermek problémájával színesít.

Talán a könyv hiányosságaként említhető, hogy konkrét nevelési tanácsokat nem ad az egyes felvázolt problémákban, ám azt gondolom, hogy a nevelési attitűd, ami mellett leteszi a voksát, átsüt a lapokon. Nyilván egy kétségbeesett anyuka, aki kezébe veszi a könyvet, nem biztos, hogy ezzel megelégszik.

Mostanában ez az egyik legjobb könyv, amit gyermeknevelés témában olvastam. Mind a munkahelyemen, mind az utcán járkálva, mind a közvetlen környezetemben szétnézve látom ezeket a szülőket és ezeket a gyerekeket, akikről a könyv szól. Ugyan németországi példákat hoz, de én azt gondolom, kis a hazánkban a helyzet ugyanaz. Az író emellett élesen bírálja az oktatási rendszer változásait és ugyan név nélkül, de utal a Waldorf- és Montessori-rendszerben nevelt (??) gyerekekre is. Feltételezem, Michael Winterhoff könyve óriási vitát váltott ki bizonyos körökben...

Sok-sok szülő, pedagógus, oktatási reformokat kitaláló okostojás kezébe odaadnám, hátha segítene nekik. Idén megjelent a szerző második kötete nálunk is Nem kötelező zsarnoknak lenni címmel, mely már konkrétabb nevelési tanácsokat ad a szülőknek.

"Óvodás- vagy kisiskoláskorú gyerekekről beszélgető szülőktől gyakran hallani ilyen kijelentéseket: „A gyerekem erős akaratú, eléri a célját, mert tudja, mit akar”. Az ilyen megfogalmazások már saját személyiséget tulajdonítanak a gyereknek, pedig ezzel ilyen fiatal korban még nem is rendelkezhet, hiszen a személyiségfejlődés csak nyolc- vagy kilencéves korban kezdődik. Ez a személyiségfejlődés pedig egyaránt függ a szülőktől örökölt genetikai jellemzőktől és a személyiség egyes tulajdonságainak egyénre szabott fejlesztésétől. Az idézett szülők tévesen már egy kész személyiség megnyilvánulásainak tartják az olyan általános gyermeki magatartásformákat, amelyek ebben a korban minden gyereknél megvannak. A kisgyerekek mindig „erős akaratú”-nak látszanak, mivel lelki szempontból még abban a hitben élnek, hogy egyedül vannak a világon, és kedvük szerint érvényesíthetik akaratukat. Ezek a gyerekek még nem tanulták meg saját énjük korlátozását, azt, hogy alkalmazkodniuk kell az őket körülvevő világhoz, és benne a többi emberhez. A probléma ott kezdődik, hogy sok szülőnek, továbbá sok nevelőnek és tanárnak már nincs meg az érzéke ahhoz, hogy ezt a korlátozást éreztesse a gyerekekkel. Személyiségnek gondolják ezt a még csak látszólagos személyiséget, így fogadják el a gyereket, és még erősítik is ezeket a kialakulatlan személyiségjegyeket. Ezzel megakadályozzák a gyerek korának megfelelő fejlődését, aki így megreked a lelki fejlődés kisgyermekkori fokán, és ennek következtében mindig is nehézséget fog jelenteni számára a hétköznapi élet, melyben folyamatosan jelennek meg korlátok, és szükség is van e határok elfogadására."

10*/10

Kiadja: DIALOG CAMPUS KIADÓ 

Oldalak száma: 172

Kiadás éve: 2012 

Az élet fáj csak igazán

"Ígértem, hogy visszatérek ahhoz a részhez, amikor írtam, hogy depressziósan
születtem, vagy pedig belém nevelték. Hát inkább nem térek vissza. Csak annyit
mondanék, hogy ne nagyon mondogassátok gyerekeknek büntetésül, hogy
„SZÉGYELLD MAGAD!”, mert tényleg szégyellni fogja magát, és nem kis ideig.
Én húsz éve szégyellem magam még azért is, hogy vagyok."

Koncz Erzsébet: Lélekhasadás 

Zsike naplóregényét nem tudnám pontozni. Nem is igazán irodalmi vagy olvasásélményi értéke van, mert nem lehet ráfogni, hogy egy önmagát olvastató, könnyű nyári regény. Zsike ugyanis borderline személyiségzavarban szenved, ez a kötet pedig a 20-21 éves Zsike mindennapjait foglalja magába. Pontosabban mindennapi küzdelmeit. Hiszen neki minden nap az. Semmi se jó. Állandóan szomorú, feszült, dühös, fél.

"Miért? Miért? Miért? Miért nem lehet mindenki az enyém? Miért nem lehetek
mindenkié? Miért nem szerethet egyszerre mindenki??? Ááá…ordítok, mint egy
kisgyerek! SZERESSETEK!!! Miért tudok egy pilllanat alatt hozzánőni egy-egy
emberhez annyira, hogy már a saját részemnek tekintem? így érthető, ha minden
elváláskor úgy érzem, egyik felemet kiszakítják belőlem. Így érthető a fájdalom. DE
MIÉRT KELL EZ??? MIÉRT FÁJ ÍGY??? Miért élem meg egy komplett szerelmi
bánatként azt, ha a vártnál alacsonyabb rendű visszajelzést kapok egy szeretett
személytől?"

Az egész kötet egy hatalmas segélykiáltás. Zsike naplóregénye csaknem teljes borderline tünetlista… Nagyon nehéz olvasmány, könyörgés a segítségért, tiltakozás az élet ellen. Szomorú olvasmány egy elrontott életről. Kíváncsi lettem volna a szüleire, a szüleivel való kapcsolatára, de sajnos ezekről nem sok szó esik. Zsike a legtöbb intézetet megjárta Budapesten, de impulzivitása, dühkitörései miatt általában kitették a szűrét, így sokszor maradt az ambuláns ellátás vagy még az se. Abban a tudatban olvastam, hogy ő már nem él, ha jól tudom, 2010 óta. 21 éves korától (2004) 2010-ig blogot vezetett itt.

Kiknek ajánlom? Nehéz válaszolni. Szakembereknek mindenképpen talán. Akinek van a környezetében hasonló problémákkal küzdő. Vagy csak érdeklődik és bírja a "kiképzést"...

"Bárcsak tudnám, hogy milyen vagyok! Folyton próbálom megtalálni magam, de mindig csak másokra akarok hasonlítani. Persze tudat alatt, mert én amúgy senkire NEM akarok hasonlítani. Olyan akarok lenni, mint én. De az milyen? Miért nem ezt tanítják az iskolákban? Mindenki elmehet a fenébe!!!"

Zsike kedvenc könyve a Prozac-ország (nem véletlenül!), de olvassa Sylvia Plath műveit is (Az üvegbura, Az ötvenkilencedik medve)
Stuart ugyan pasi, de ő is borderline.

Egész lényeddel

A gyászkutató és a saját gyásza. Élete szerelmét gyászolja Polcz Alain.

Polcz Alaine: Egész lényeddel

Nagyon szeretem Polcz Alaine-t, mert olyan emberi és őszinte. Tervezem, hogy minden könyvét elolvasom, ha csak módomban fog állni.
Az Egész lényeddel a Mészöly Miklóssal való szerelméről, azaz második házasságáról szól. A középpontban férje betegsége és az elvesztése áll. Megtudhatjuk mit érez és gondol, mivel küzd a gyászkutató, a tanatológus, a hospice-szolgálat édesanyja akkor, amikor ő kerül bele ebbe a kíméletlen helyzetbe.
Bevallom, nem nagyon követtem eddig Mészöly Miklós munkásságát, így az a sok utalás az írásaira, melyek a könyvben megjelennek, számomra kevéssé voltak érdekesek. De azt a konzekvenciát azért levontam, hogy Miklós sokszor írta ki magából a problémáit mesék formájában. És persze megint csak lehullott az égről a remény egy csillaga: létezik-e élethosszig tartó jó házasság? Egy odaadó, álhatatos asszony és Mészöly Miklós, aki olyan volt a házasságában, amilyen. Nem akarok ítélkezni, de nem biztos, hogy mindent megérdemelt, amit kapott.
Tudjuk-e vajon ki az, aki mellett nap, mint nap felébredünk reggel az ágyban és akit élethosszig szeretünk? Ismerjük-e lelkének minden rezdülését, a gondolatait, indítékait? Elcsodálkozhatunk, de ezek a kérdések Polcz Alaine-ben is gyökeret eresztettek...

Közben felbukkanak a családi barátok is, egytől egyig híres, ismert ember. Néha nem is tudjuk egészen pontosan, kiről van szó; mint jó ismerősnek, csak egy keresztnevet árulnak el nekünk - mintha úgyis tudnánk a szóban forgó személyről mindent, amit kell.

Nagyon őszinte könyv, fel kell kötni a gatyát előtte. Igazi Polcz Alaine.
Korábban az Asszony a fronton című könyvéről írtam.

10/10

Jégviráglányok

 Anorexia, falcolás, bulimia, segélykiáltások sora - vajon meghallja valaki...?

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Új megjelenésű ifjúsági regény, méghozzá elég népszerű.

 "Magamba fojtom a mosolygást, és megfogom a bögrét. Egészséges tizenéves lány vagyok egy büfében, és ihatok egy kis forró csokoládét. És ez jó, és nem akarok hazamenni, most nem, mikor éppen kezdek fölmelegedni. Hagyom, hogy a csokoládé teteje bebőrösödjék, mert attól undorodom, és nem bírok többet inni belőle. Elijah nem várhatja el tőlem, hogy pillét igyak."

Két lányról szól, Lia és Cassie barátnők. Voltak. Amíg azok voltak, együtt űzték a kis játékaikat: Lia inkább nem evett, Cassie sokszor nagyon sokat evett, de kiadta magából. Versenyeztek, hogy ki lesz a vékonyabb. Aztán a barátság megszakadt, néhány hónap elteltével Cassie testét holtan találják meg egy motelszobában. A diákok döbbenten fogadják a hírt, Lia pedig embertelen lelkifurdalással és bűntudattal küzd, hiszen Cassie halála előtt harmincháromszor hívta őt telefonon, ám a hívására egyszer sem válaszolt...

Történetünk főszereplője igazából Lia és a problémái: számolgatja a kalóriákat, a kilókat, igyekszik becsapni a világot, amikor már túl sok a feszültség, akkor egy késsel nekiesik a saját testének. Apa és anya persze külön élnek, mindketten maximalisták, és kevesebb idejük van a gyerekükre, mint az szükséges lenne. Lia pedig élete értelmének látja a vékonyságot, de persze sohasem elégedett magával. Mindeközben a bűntudat és Cassie is folyamatosan kísérti. Így többször eljut "veszélyországba", abba a világba, mely már a halállal határos...

"Sokszor álmodtam, hogy behozok egy kést terápiára, és felszabdalom disznókaraj nagyságú szeletekre. Eltelt tíz perc. Ahogy a dívány melegszik, mélyebbre süllyedek a párnákba. A bőr nyikorog.
– Milyen szavak vannak most a fejedben, Lia?
Méreg. Disznó. Gyűlölet.
– Szeretném hallani őket.
Börtön. Koporsó. Vágás.
– Dolgoznod kell a gyógyulásért, Lia. A tetszhalál nem élet.
– A súlyom rendben van. Behozhatom Jennifer hülye noteszét, ha akarja.
– Nem a számról van szó, amelyet a mérleg mutat. Sohasem arról volt szó.
Éhes. Halál. "

Érdekes könyv volt, főleg azért, mert az evési zavarok egyre gyakoribbak a fiatalok között (és nem is csak a fiatalok, hanem már a gyerekek és az idősebbek között is!). Lia problémája elég "hétköznapi", bár szerintem azért egy jó kis személyiségzavar gazdag táptalaján burjánzik a kórkép. Minden történet egyedi, de itt azért elég jól megtalálhatóak az alapok: a családok szétzüllése, a gyerekek elhanyagolása és persze a média áldásos gondolatébresztő és -formáló ereje. 

"Éhes vagyok, ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Gyűlölöm az evést. Ennem kell. Szeretem a nem-evést."

Szerintem ez egy elolvasásra érdemes könyv, mert - bár elég hatásvadász sok helyen - elég jó összefoglalása a kórképnek, a testképzavarnak, az anorexiások néhány trükkjét is leleplezi. Olyanoknak mindenképpen ajánlanám, akiknek maguknak is van gyermekük vagy gyerekekkel/fiatalokkal foglalkoznak. 

A könyv stílusától nem voltam elájulva, a sok rövidítés, áthúzás nekem zavaró volt, de a tizenévesek biztos közelebb érzik a szívükhöz - nem én vagyok a célközönség :)

A külcsíny figyelemfelkeltő, a magyar cím is tetszik (jobb, mint az eredeti 'Wintergirls').

"Kiemelem a karomat a vízből. Gerenda. Tedd vissza a víz alá, és még vastagabbra dagad. Az emberek látják a gerendát, és azt mondják, hogy gally. Ordítanak velem, mert nem vagyok képes azt látni, amit ők látnak. Senki sem tudja elmagyarázni, miért működik az én szemem másképp, mint az övék. Senki sem képes leállítani."
Laurie Halse Anderson kortárs amerikai író, szakterülete a gyermek- és ifjúsági könyvek. Nálunk korábban megjelent kötetet Hadd mondjam el... címmel jelent meg (Speak), amiben szintén egy tini hátborzongató problémáira derül fény. 

"Ma 412 kalóriánál tartok. Ezt, és még pár száz kalóriát el tudok égetni, ha lesz energiám felkapaszkodni a lépcsőzőgépre. Megehetnék egy fél krémes muffint (150) vagy egy negyedet (75). Lekaparhatnám a cukormázat, belecsipegethetnék a tésztájába. Nem szabad. Nem tehetem. Nem érdemlem meg. Hájpacni vagyok, undorodom magamtól. Máris túl sokat foglalok el a térből. Ronda, aljas képmutató vagyok. Nyomorúság vagyok. Hulladék vagyok."

Adatok a könyvről:

Eredeti cím: Wintergirls

Fordította: Sóvágó Katalin

Kiadja: Ciceró

Kiadás éve: 2011.

Oldalszám: 276

8/10

"Levetkőzöm, ráállok, hogy mérlegre tegyem hibáimat, és megmérjem bűneimet. 40,36. Most mondhatnám, hogy föllelkesültem, de az hazugság lenne. A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem."

 

Képek forrása: google.com, pinterest.com.

Prozac-ország

Depresszió, pia, drogok, pasik, függőség, ideg-összeroppanás, zene, szex, buli, öngyilkosság, gyógyszerek - Egy fiatal lány a '70-es, '80-as évek amerikai rémálmát éli

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország

Fiatalon és depressziósan Amerikában

Bevallom őszintén, ettől a könyvtől kifejezetten féltem, így sokáig állt a polcon úgy, hogy gyakorlatilag meg sem érintettem.  Pedig (részben) szakmabeliként számomra ez kötelező olvasmány. Egy óriási hiánypótlás.

Attól féltem, hogy nem fogom tudni végigolvasni, az meg milyen ciki. Ehhez képest gyorsan haladtam vele. Mert nagyon őszinte és a stílusa rendkívüli. Tényleg tehetséges.

"Szeretnék tisztázni valamit a depresszióval kapcsolatban: semmi de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és a bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól fejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret (mint tudjuk, a természet irtózik az űrtől). Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

  

De azért mégis sokszor ki kellett néznem a könyvből, hogy tényleg süt-e a nap. Nagyon telepedős a hangulata, pont azért, mert ilyen őszinte és szókimondó. Nem tudom teljesen átérezni, számomra felfoghatatlan ez az üresség-érzés, amiről beszél. Hihetetlen, ahogyan kapaszkodik a körülötte levő emberekbe, elsősorban a pasikba. Ez a bizonytalanság rettenetes lehet. Nyomasztó, hogy állandóan a halál körül forognak a gondolatai, és szinte mindig az ideg-összeroppanás határán érzi magát. Elképzelhetetlen számomra, hogy mindenféle testi betegség híján nem tud reggel felkelni, mert nincs ereje, így a napot el se kezdi. Hogy órákig fekszik a fürdőszoba-csempén és zokog - mindezt a barátai szeme láttára. Hogy alkoholista vagy drogos szeretne lenni, de annyi akaratereje sincs, hogy azzá váljon.

És ami ebben az egészben a legfurább az az, hogy mindig akadnak emberek, barátok, akik kitartanak mellette, mindig eléri valamilyen iskolai vagy szakmai siker (ami számomra bizonyítja, hogy elrettentő személyisége és betegsége ellenére igazán tehetséges), és hogy mindig megkapaszkodik.

"Sírok. Siratom a szerelem megfoghatatlanságát, siratom azt, hogy soha nem birtokolhatunk senkit olyan teljes mértékben, hogy betöltse azt az űrt, azt a tátongó űrt, amely számomra most telve van depresszióval. Már megértem, miért van az, hogy az emberek néha meg akarják ölni a kedvesüket, meg akarják enni a kedvesüket, vagy fel akarják szippantani halott kedvesük porait. Megértem, hogy csak ily módon lehet birtokba venni egy másik embert, ha olyan kétségbeesetten vágyunk rá, ahogyan én vágyom arra, hogy Rafe-et magamba fogadjam."
 

Egyébként nagyon elszomorított az a rész, még az elején, amikor leírja, hogy milyen helyes és tehetséges kislány volt ő, tele önbizalommal és a világba vetett hittel - ami hirtelen semmivé foszlott. Igazán sajnáltam. 

Állandóan azt harsogják a depresszióban szenvedők, hogy aki nem élte, az úgysem érti. Nos, abban lehet valami, hogy érti ugyan, de nehezen tudja elképzelni. Abban biztos vagyok, hogy igazán beleélni magát tényleg csak az tudja, aki benne jár (járt).

"Hazamenni nem akartam, mert féltem az egyedülléttől, a moziban azért sem akartam ott maradni, mert féltem a sötétben, és az anyámmal sem akartam együtt lenni, mert féltem tőle. Így aztán elmentem a régi barátnőmhöz, de amint odaértem, rájöttem, hogy nem bírom ki emberek között és tulajdonképpen egyedül akarok lenni. De amint kimentem az utcára, rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok egyedül lenni. Rájöttem, hogy lenni, azt nem akarok, sehogyan sem."

Sokszor gondoltam arra olvasás közben, hogy basszus, mekkora szerencséje van ennek a csajnak, mindig van valaki, aki hajlandó hallgatni, aki csak úgy mellette van vagy éppen gondozza. Elég sok megkérdőjelezhető hozzáértésű szakember kezei között vett részt terápián vagy "terápián", mindenesetre tuti, hogy szerencséje volt az időzítéssel, ezért nem végezte úgy, mint szegény Sylvia Plath.
Azt hittem, hogy a gyógyszeresnek terápiának negatív visszhangja lesz, de jó olvasni, hogy segített rajta. Pont belekerült az antidepresszánsok forradalmi időszakába, amikor a '80-as években kifejlesztették az SSRI-szereket. Még egy kis szakmai hozzáfűznivaló: mennyire durva, hogy tankönyvszerűen a Prozac-terápia első heteire esett élete első öngyilkossági kísérlete... (ekkor még nem kapott mellé más szert). Viszont nem ártana több bizodalom a pszichoterápiában, bár nem tudom, hogy a könyvben vázolt tíz év után nekem mennyi lenne.

Christina Ricci Prozac Nation c. filmben

Elizabeth Wurtzel ezt a könyvet 26 éves korában fejezte be, és több, mint 10 évet ölel fel az életéből, emlékeiből. Az első kiadás idején már több éve részesült Prozac (és egyéb) terápiában, betegségét eleinte atípusos depressziónak, később inkább bipoláris zavarnak véleményezték, igazán kielégítően akkor érezte magát, amikor lítiumot is szedett. A Prozac-országot (Prozac Nation) több könyv is követte, magyarul egyik sem jelent még meg: 1998-ban a Bitch a nők manipulatív viselkedéséről, 2001-ben a More, Now, Again a függőségről és 2004-ben a The secret of life, mely nőknek szóló hétköznapi és extrém tanácsokat tartalmaz. Zenekritikusként számos újságban jelentek meg cikkei, rendszeresen ír a The Wall Street Journal számára, közben új könyvet is kiadott 2011-ben Creatocracy címmel. Nagy nehezen megszerezte a jogi diplomát a Yale-en, amit még 2001-ben kezdett el, de az államvizsgát végül 2010-ben tette le, legutóbbi könyve egyébként erről szól.

A Prozac-országot 2001-ben meg is filmesítették, Christina Ricci-vel a főszerepben.

Elizabeth Wurtzel

10/10

"Tudom, mekkora megpróbáltatás kapcsolatba kerülni egy depresszióssal, még olyan rövid időre is, mint egy vacsora. Idegesítő népség vagyunk, idegesítő, hogy mindig, mindenben csak a rosszat látjuk, és az örökös elégedetlenségünk mások kedvét is elrontja. Olyan ez, mint mikor egy filmet nézünk, amelyről az a véleményünk, hogy fölemelő, nagyszerű alkotás, a hibái ellenére is, és ott ül mellettünk egy filmművészeti főiskolás, vagy egy hivatásos filmkritikus, aki egész idő alatt analitikus megjegyzéseket tesz, ízekre szedi a film minden kockáját, míg minden örömünk – és miért ne örülhetnénk csak úgy? – elszáll az állandó szőrszálhasogatástól. És ez az undok alak végül is tönkreteszi az egész esténket, kiöli belőlünk a lelkesedést, elrontja a hangulatunkat. Hát ilyen hatással van az emberre egy depressziósnak a társasága is. Csak nem egyetlen mozielőadás vagy egyetlen vacsora erejéig, hanem állandóan, a nap minden percében."

Ez is érdekelhet:
Sylvia Plath: Az üvegbura
Sylvia PLath: Az ötvenkilencedik medve
Rados Virág: Bipoláris

Képek forrása: tumblr.com és google.com

A lélek gyógyulásának csodája

"Édes Aldó! 

Én nem vagyok erősebb nálad. Csak én úgy csinálom,

 hogy arra gondolok, ami nagyon szép volt, és erről mesélek magamnak. 

Próbáld meg te is így! 

Nagyon szerelek, 

Süni"

F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye

Ez a második könyvem az írónőtől, a Tanulom magam című szakmai könyvét még ajánlották nekem, ezt a kötetet azonban egyedül találtam egy antikváriumban (jó régen...). Biztosra vettem, hogy ez is nagyon fog tetszeni.

A Férfiidők lányregénye sokkal több, mint egy egyszerű lányregény! Olyan valóságos, olyan igazi. Számomra ez egy regény, de valahol mégis pszichológiai könyv.

Nagyon megszerettem Aldót (azaz Aladárt) és Sünit (vagyis Klárit), a főszereplőket, akik a gettót és a haláltábort túlélve, megtörten kerülnek vissza az országba, ahol már minden megváltozott, különösen számukra. A történet 1948-ban kezdődik, a II. világháború után feltápászkodni próbálkozó, porig alázott Magyarországon, Budapesten. Süni 16 éves anorexiás serdülő, aki elveszítette egy testvérét és szüleit a háborúban, másik testvére Palesztinába emigrált. Aladár kisfiait és feleségét gyászolja '48-ban (és egész további életében), mindeközben nőgyógyászati rendelésén dolgozik éjt nappallá téve. Ide téved be Süni idős nagynénjével, hiszen a kamaszlányon meg sem látszanak a testi fejlődés jegyei. Fél évvel később Klári egyedül keresi fel a nőgyógyászt, megvárja a rendelés után. Felmegy a lakására, bepillant Aldó üres életébe. És az élete részévé, értelmévé válik. Aldó elhatározza, hogy megszelídíti a tüskés lányt, aki se enni, se tanulni, se kedvesnek lenni nem hajlandó. Mégis kapaszkodik valamiféle szalmaszálba, hiszen valami oka csak volt annak, hogy Aldó mellé szegődött. Aldó kedvéért elkezd enni, majd tanulni is, célokat keres az életben, újra barátkozik korabeliekkel. Sebei szépen lassan gyógyulgatnak, észrevétlenül családot kezd formálni a két szárnyaszegett túlélő. Mindeközben Aldó élete is megváltozik. Várja azokat a napokat, melyeket Süni nála tölt, közös programokat szerveznek, majd újra felveszik a kapcsolatot rég elfeledett ismerősökkel, megmaradt rokonokkal. Újra élni próbálnak, egymásba kapaszkodnak. Azonban nem volt elég az országnak és a lakosságnak a '39-től '45-ig tartó pokoljárás, 1950 körül a kommunista diktatúra kényszeríti térdre mindazokat, akik felállni próbálnak. A besúgó hálózat, a folytonos kémkedés, rettegés és félelem tölti ki a mindennapokat. Emberek hurcolnak el az éjszaka közepén, akik lehetséges, hogy soha sem kerülnek elő többé. Meg vagyok arról győződve, hogy ez egy beteg, a háborúba belegárgyult, paranoiás ország volt akkoriban. Olvasás közben a hátam borsózott, éreztem a félelmet és a rettegést, mely átitta a lapokat.

"– Én is azt mondtam régen, hogy nem akarok élni… de az nem volt igaz. 

Csak nem volt kinek… De Ági tényleg nem akar! Mit csináljak? 

– Majd keresünk neki is valakit, akiért érdemes élnie. Jó? Csak addig kell kibírni."

Ám minden jó, ha a vége jó. A Férfiidők lányregénye valóban a szép és emberi egy kötetbe foglalva, mindeközben nagyon realisztikus és őszinte.  Én pedig örülök, hogy a részese lehettem. 

A szókimondásán nagyon meglepődtem, akadtak részek, melyeket többször is elolvastam, hogy biztos jól értem-e, amit értek. De ettől volt ez az egész annyira valóságos. Teljesen lekötötte a figyelmemet, akár robbantgathattak volna mellett olvasás közben, én teljesen kiléptem a jelenből. 

Úgy érzem, egy új kedvenc könyvet avattam. Most, miközben írok a könyvről, először érzem igazán a felelősségét ennek az egésznek. Szeretném magam úgy kifejezni, hogy másoknak is eszébe jusson beszerezni ezt a regényt, hogy ne hagyják ki az életükből. Remélem, sikerül.

"Megtagadni valakitől, hogy törődhessen, legalább

 olyan kegyetlenség, mint megtagadni valakitől a törődést."

F. Várkonyi Zsuzsa

10***/10

Egy kis pszichológia

Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek

Jorge Bucay argentin születésű pszichológus,4 könyve jelent eddig magyarul.

Az Elgondolkodtató történetek ki gondolná, de gondolatébresztő történeteket tartalmaz! Már az elején elmagyarázza, mi célból íródott: rengeteg könyv és írás foglalkozik azzal a témával, hogyan éljünk, mi adjon értelmet az életünknek. Időnként mindannyian elgondolkodunk az irányvonalakon, azon, hogy mit miért teszünk. És a legfontosabb: hogyan lehetünk boldogok. Számomra sokszor nehéz eldönteni, hogy mi az, amit a világ nyomására teszek és mi az, ami belülről, belső igényemből fakad. Innentől pedig gyorsan továbblibbenünk a mit akarok, miért akarom, milyen vagyok ---> ki vagyok én? kérdéskörre. Hiszem, hogy önmagunkat megismerni egy élet talán elegendő vagy az is kevés lehet. Pedig a boldogság forrása csakis ez lehet. Bucay könyve nagyon érdekes tanmeséken keresztül szemlélteti, hogy az életen való átutazásunk milyen fontos belső utazással és megállókkal egészül ki. Az egyik kedvenc történetemet azon nyomban közzétettem, amikor elolvastam, mert szerettem volna mással is megosztani. Nem titok, hogy inkább intuitív személyiség lehetek, a hozzám hasonlóknak szerintem ez mindenképpen kötelező olvasmány. Ez nem egy "légy önmagad, légy milliomos, légy sikeres"-típusú kötet, amilyenek halomban állnak a könyvesboltok polcain. Annál sokkal több. És nagyon szerettem olvasni. És remélem, hogy talán elveteményeztem közben néhány makkot, amiből egykor gyönyörű tölgyfa nőhet...

"…az igazi szeretet az az érdek nélkül vállalt feladat,

amikor teret teremtünk a másiknak ahhoz, hogy az lehessen, aki."

Jorge Bucay: Nyitott szemmel 

szeretni

Párkapcsolatokkal foglalkozó, párterápiás könyvektől is roskadoznak a boltok polcai. Hogy miért pont ezt emelném ki közülük? Azért, mert szerintem különleges: nem szájbarágósan "oktat", hanem egy nagyszerű kerettörténetet adott a lényegi mondanivalónak. Roberto és Laura véletlenül találkoznak a virtuális térben; Roberto e-mail címe ugyanis Laura pszichológus-kollégájának címével azonos, ami szinte lehetetlenség, technikával átszőtt világunkban azonban már ennél furább hibát is láttunk látrejönni. Lényeg a lényeg, hogy Roberto Laura barátjának, Freddy-nek adja ki magát és így leveleznek Laura és Freddy közösen írandó párterápiás könyvéről. Sok érdekes gondolat hangzik el közben az emberi kapcsolatokról, különösen a párkapcsolatokról, a válsághelyzetekről. Közben persze Robertoban, majd Laurában is érzelmek kelnek életre - így ismeretlenül is. De alapulhat vajon egy szerelmi kapcsolat hazugságra vagyis csalásra? A legfontosabb gondolat számomra az volt, hogy egy párkapcsolatban a leglényegesebb elem az, hogyan látjuk magunkat társunk oldalán. Ha jobb emberek leszünk Vele és fejlődünk, akkor jó úton haladunk... Ő tartja ugyanis elénk azt a bizonyos tükröt... (amiben vagy tetszik, amit látunk vagy nem). Nem tudom, hogy egy haldokló kapcsolatot képes-e egy ilyen könyv megmenteni. Egyes kapcsolatok úgyis halálra van ítélve. De segíthet. Szintén gondolatokat ébreszthet...

"A legjobb, legpontosabb és legkegyetlenebb tükör a párkapcsolat:

ez az egyetlen viszony, amelyben közelről tükröződnek legrosszabb és legjobb tulajdonságaim."

"Akkor kezdődik a szeretet, amikor IGAZÁN felfedezem a másikat.

Már nem az, aminek elképzelésem szerint lennie kell, 

hanem egy új, még ismeretlen személy, aki minduntalan meglep eredetiségével.
Itt kezdődik a szeretet: a meglepetés, a felfedezés örömével…
Szeretni annyi, mint megnyílni a valóság előtt."

Mindkettő 10/10.