Ellen Rimbauer naplója

Joyce Reardon: Ellen Rimbauer naplója

Ez egy csábító regény. A borítója maga a borzongás, a lapjai fokozzák a hangulatot, ráadásul szinte beszerezhetetlen, ami kétségkívül növeli a vonzerejét. Emellett, ha cseppet utánaolvasunk, akkor rájövünk, hogy álnéven írt regényről van szó, ami aztán az egekbe emeli a kíváncsiságunkat (az enyémet legalábbis...).

A történet sem tűnik hétköznapinak: egy igazán érdekes, kissé boszorkányos erejű és életvitelű fiatal lányról, később nőről szól. Ellen Rimbauer férjhez élete szerelméhez, aki szörnyen gazdag, nem mellesleg olajmágnás, és igazán férfias, majd együtt beköltöznek az újonnan felépített Rose Red-be, egy hatalmas kastélyba, aminek az elkészülése csak várat és várat magára. Rose Red-ben idő közben érdekes dolgok történnek, mintha mások is élnének ott vagy életre kelne maga az épület... ki tudja?

Mindenesetre Ellen érdekfeszítő élete közben nem akarta szórakozás nélkül hagyni az utókort, így életének legfőbb és leghátborzongatóbb eseményeit naplójában lejegyezte, melyet a könyv szerint sok-sok év elteltével megtalálnak és regénnyé szerkesztenek. Közben kétséget hagynak a kedves Olvasóban a történet igazságtartalmát illetően...

"A kristálycsillár csiszolt üveglapjai csilingeltek. Esküszöm, hogy a szoba hőmérséklete legalább tizenkét vagy annál is több fokot esett. Beszéd közben láttam, hogy párállik a lélegzete. – Sok halott még él. Nekem mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem. "

Meggyőződésem szerint ez a könyv kétféle szemlélettel olvasható. 

Egyrészt tekinthető egy ijesztgetős ifjúsági regénynek, ám mindenképpen az igényesebb fajtából, mely egészen nagyszerű szórakozást nyújt az arra vágyóknak. Azt gondolom, ezt a hozzáállást tartotta meg a filmadaptáció, mely 2003-ban készült azonos címmel (infó). 2002-ben készült A rózsa vére című paranormális tevékenységekkel foglalkozó thriller, mely jobb kritikát kapott, mint az előbbi, azonban inkább úgy tűnik nekem, mintha ez nem a regény alapján készült volna, hanem a regény erre épülne. 

Azonban ha minderről elfeledkezünk és egy kicsit a realitásba visszalépünk és picit szakmai szemmel állunk a regényhez, akkor ez egy jóféle elmebaj, egy pszichózis (hiába, a Wiki mindent tud) fantasztikus története is lehet. Egy nő, aki premorbid személyiségében sem volt semmi, mint a regény elején kiderül, ekkor látszottak a kiütköző betegség előjelei: döntésképtelenség, kétségek, érzelmi zűrzavar, hangulati hullámzások, satöbbi. Később pedig csodálatosan kibontakozik mindenféle gondolkodási zavarral és érzékcsalódásokkal maga a kórkép.

Nekem ezzel a szemlélettel is tetszett.

Persze nem életem legjobb könyvét vettem kezembe, amikor hozzájutottam naplóhoz, de szórakozásnak kifejezetten jó volt. Gyorsan olvasható, és általában érdekelt, az író mivel fűszerezi még a történetet a következő oldalakon. 

8/10

Vihar-sziget

Dennis Lehane: Vihar-sziget

Elolvastam: 2011. január 12.

Dennis Lehane nálam a Vihar-szigettel debütált, és megint olyan szerencsés vagyok, hogy nem láttam korábban a filmet, pedig emlékszem is arra, amikor megjelent, elég nagy siker lett rögtön. 

A könyv két borítóval jelent meg, az egyiken a filmből kivágott kép található, az nem igazán tetszett, a másik viszont igazán klassz, sötét, misztikus, borús. Csak ezt tudtam elképzelni: éjszaka, eső, vihar és félelem.
A Vihar-sziget (vagy Viharsziget) szerintem egy krimi-thriller, amiben van nyomozgatás, titkok és titokzatosság, összekavarodás, bonyodalom, cseppnyi orvostudomány. Egy szigeten játszódik Amerikában, ahol az ötvenes években egy pszichiátriai intézetet létesítettek, méghozzá a legveszedelmesebb elmebetegek részére: a komoly bűnelkövetőknek. 

És persze eltűnik itt az egyik roppant veszélyes beteg, és főhősünk, Teddy rendőrbíró kapja azt a hálás szerepet, hogy nyomozgasson az ügyben. Közben összeesküvéseket sejt meg, titkos kísérletekről hall, már nem is tudjuk, hogy ki kicsoda és mi a szerepe a gubancban. Azt gondolom, mindvégig egy nagyon izgalmas, filmszerű nyomozásban vehetünk részt, biztos, hogy klassz filmet csináltak belőle (mintha arra íródott volna!). 

Nem akarom lelőni a poént, de annyit elárulok, hogy azért én elég sok hasonló filmet és sorozatot láttam az évek folyamán, így elég fifikás lettem ahhoz, hogy számomra nem volt akkora nagy a csattanó. Ráadásul a legvégén össze is zavarodtam, hogy akkor most pontosan mivel is zártuk le ezt az egészet.... Nem tudom biztosan, hogy tudom-e :) 

A hangulata sötét, nyomott, mint egy jó thrillerhez illik, a fordulatok egymást követik, nagyon kell szorítani a madzag végét, hogy képben legyünk. 

Kedvenc karakterem nincsen. Persze mindenki egy kicsit fura, mismásolós, különc, úgyhogy ezért. 

Öszességében a hasonló sztorikat kicsit jobban szeretem filmben, de első ilyen könyvélményként elmondhatom, hogy ez is tetszett. Szívesen olvastam, ha mondhatom így, jól szórakoztam. Tetszett.

De a filmet meg fogom nézni!

"1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykor szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A rejtélyek és a megválaszolandó kérdések azonban egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozóknak? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott őrök? Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.

Dennis Lehane 1966-ban született Dorchesterben, Massachusetts államban. Lehane mindig tudta, hogy író akar lenni: első regényét még egyetemi évei alatt írta. Számtalan átírás után 1994-ben jelent meg Egy pohárral a háború előtt című regénye, főszerepben Angie Gennaro és Patrick Kenzie magándetektívekkel. A könyvért az Amerikai Krimiírók Szövetsége odaítélte neki a Shamus-díjat. A bostoni magánnyomozók főszereplésével további 4 regényt írt: Sötétség, fogd meg a kezem; Sacred; Gone, Baby, Gone; Prayers for Rain. Eddigi legnagyobb sikerű könyve, a Titokzatos folyó 2001-ben látott napvilágot. A 2003-ban született Viharsziget című regényének filmváltozatát Martin Scorsese rendezte, a filmet 2010 elején mutatták be. Legutóbbi regénye Any Given Day címmel 2008-ban jelent meg Amerikában, osztatlan sikert aratva a kritikusok és az olvasók körében."

9/10

Tom Rob Smith: A 44. gyermek

 Elolvastam: 2010. május 13.

Tom Rob Smith fiatal kora ellenére (1979-es születésű) már megírta élete első regényét, A 44. gyermeket, mellyel máris egy halom díjat besöpört, én azt gondolom, hamarosan filmet is fognak belőle forgatni. Ezt, a több, mint 500 oldalas thrillerként emlegetett regényt azoknak mindenképpen érdemes elolvasni, akik kevésbé érzik magukat mimóza-lelkűeknek... Ez kissé ellentmondásos ajánlás egy tkp. mimóza-lelkű egyéntől, bennem viszont néha hatalmas a kíváncsiság. 

Műfaj tekintetében a thriller biztos találó, valahol krimi és akció is egyben. A sztálinista Szovjetúnióban játszódik, egy elég beteg korszakban, amikor is a legelterjedtebb betegség a paranoid zavar lehetett - kémek és ügynökök, besúgók és politikai perek, rendszerellenes, hazaáruló vádak korszaka ez - és bárkire rásütik. Több millió ember került börtönbe, küldtek északra a Gulag-táborokba és végeztek ki. Mindeközben tombolt az éhség és az alapvető élelmiszerek hiánya, a pártközeli emberek meg kiváltágos boltokban vásároltak, gyakorlatilag tejben-vajban fürödtek.

Az első 10-20 oldal egy kőkemény meghökkentésen alapuló kegyetlen, rideg valóság. Nem tudtam biztosan, hogy végig fogom olvasni ezt a könyvet, gyorsan le is tettem azzal a felszólítással, hogy ezt még emésztenem kell. Biztosra veszem, hogy az író célja a súlyos meghökkentés volt, ezt el is érte. Nade folytattam. A macskaevős, gyermekgyilkolós rész után elindul egy krimi-szál, egy gyermekeket gyilkoló sorozatgyilkossal a főszerepben, a másik főszerepben pedig a tiszta lelkű MGB-ügynök, Lev, aki szó szerint a saját és felesége (Raisza) életét is kockáztatja, hogy elkapják a sorozatgyilkost. Mindeközben Smith láttat velünk egy sor borzasztó dolgot, kegyetlenséget, igazságtalanságot, azonnali halálraítélést, éhezést, szenvedést - mindezt olyan leíró részekkel körítve, hogy szinte érzem a homlokokon végigcsurgó izzadságcseppek szagát és hallom a koppanásukat a földön. Nade megy a nyomozás. Közben elindul egy családi szál, Lev és Raisza rossz házasságával az előtérben, ami egyben felfogható egy szerelmi szálnak is, hiszen közben majd együtt fognak nyomozni meg küzdeni, meg menekülni.

Mint minden akció-alkotásban, itt is van egy nagy üldözős-menekülős rész. Szerintem egészen elképesztő fantáziára vall a vonatról való szökésük megtörténte. Én akkor hidaltam le igazán, amikor a vonat aljára felszerelt kampósorozat egy darabja kiszakított Lev testéből egy húsdarabot és a vérzés elállítására Raisza pókhálókat tett a sebre. Na ekkor azt mondta, hogy nem tudom, mi jöhet még....

Meglepetéseket a végén is tartogat számunkra,  de a fő poén számomra korán leesett, így azon nem döbbentem meg annyira. Jól kifundálta mindenesetre, bár egy kicsit hatásvadász (nagyon).

Nekem tetszett. Ebben a műfajban szerintem ez egy klassz olvasmány, néha letehetetlen, néhol viszont nekem muszáj volt megpihennem. Főleg mert párhuzamosan olvastam A Diadalív árnyékában -nal.... Életszerűek a leírások, mindent láttam magam előtt, éreztem, amit éreznek, bele tudtam vonódni a történetbe.

Tulajdonképpen mindent tartalmaz, ami egy mai hollywood-i sikerfilm alapjául szolgálhat:  meghökkentés, kegyetlenkedés, kis történelem szigorúan egy szemszögből, nyomozás, üldözés-menekülés, kibékülés, szerelem, homoszexualitás és szexuális zaklatás, sötét hangulat egy olyan világban, amiről sem az író, sem én nem tudunk semmit sem, csak annyit, amennyit tanultunk és hallottunk. Szerencsére.

9/10