A ​rózsaszín ruha

Péterfy-Novák Éva: A ​rózsaszín ruha

"Hirtelen nem tudtam, hogy mi a gusztustalan, a barátkozás, a pasinélküliség, a kérdezgetés vagy a vendégeskedés, úgyhogy inkább behúzott nyakkal kussoltam, és ettem a csirkét."

Hirtelen ötlettől vezérelve a könyvtári ajánlók polcáról kaptam le ezt a vékonyka kötetet anélkül, hogy tudtam volna róla bármit is.

A rózsaszín ruha egy novelláskötet, 20 novellát tartalmaz, melyek cseppet sem rózsaszínek, sőt, ha fokozni akarnám, akkor a legsötétebb, legkomorabb és legborúsabb színeket választanám a hangulatához illőnek. A novellák között több is van, ami lazán kapcsolódik egymáshoz, ezek huncut módon nem sorban jönnek, hanem pár novellával odébb. Olvasás közben végig azon gondolkodtam, hogy ezek a történetek konkrétan honnan valóak? Az életből, feltételezem, hiszen körülöttünk történnek, a szomszédban, a fodrásznál, a váróban, a családi asztalnál halljuk ezeket. De vajon ezek valós események lennének? Erre az írónő szerintem azt felelné, hogy az előző mondatomban már meg is válaszoltam a saját kérdésemet.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: titkok, hazugság, megcsalás (bőven!), boldogtalanság, reménytelenség, megalázás, stb. Minden, amire a gyarló ember képes, és amit meg is tesz rendszeresen. Újra és újra. És semmiből nem tanul. A könyv végére teljesen letargiába kerültem, úgy éreztem, hogy ezek után már nem tudok hinni az igazban és a jóban. Nagyon kevés könyv képes tartós hatást gyakorolni rám, az Egyasszony ebben élen járt, de ez a könyv is megrendítő. 

Nem, nem akarom elfogadni, hogy ennyi az élet.

 

-->

Régi karácsony

"Ilyenkor – így karácsony táján – a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése."

"A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott."

Fekete István: Régi karácsony 

Nagyon régen vágyom már erre a könyvre, de mindenképpen az adventi időszakban, karácsony előtt szerettem volna elolvasni. Hátha tényleg meghozza a jó hangulatot.
És igen!

Fekete István posztumusz kiadott novelláskötete valami fantasztikus hangulatot varázsolt az estéimbe.
Régi kredencek avas illata, a gyertya lángjának fényében megbékélő lelkek, szegfű és alma zamata a téli hidegben. Itt elfelejted a bút, bánatot és csak a közelgő ünnepre koncentrálsz.

"Hallja már az ismerős lépteket, koppan az ajtó, nyílik is, mint a sóhajtás, az ablak előtt lágyan kavarog a hó, s a fáradt két öreg kar átöleli az éjszakai vendéget. – Édes Fiam!"

A novellák nagy része Fekete István gyermek- és fiatalkorának emléktöredékein alapszanak, vannak közöttük olyanok, melyet a barátokról, ismerősökről, falubéliekről szólnak. Mind rövidek, így azt hiszem, idő szűkében jó ötlet lehet egy-egy novellát elolvasni a hideg decemberi napokon. Mondjuk én nem tudtam abbahagyni... 
Van egy-két állatos novella is közöttük, azokat is kedveltem. Azt hiszem, összesen két novella volt, ami nem áll olyan közel hozzám, de voltak olyanok is, amiket kétszer is elolvastam, hogy jobban beleolvadjak. Volt olyan is, amit nagyon megmosolyogtam.

"Abban az időben nem úgy volt, hogy: – Eredj át fiam a borbélyhoz, és nyiratkozz meg, mert olyan a fejed, mint egy pemetelő… mert a borbély néha csak havonként jelent meg a malom mellett, mert ott kezdődött a falu, és kéthárom napi erős munka után tűnt el a temető mellett, mert ott végződött a falu. A fejek és szakállak tehát – hogy úgy mondjam – gazdátlanul gazdagodtak, ámbár abban az időben – a bajuszok és szakállak idejében – ez nem tűnt fel senkinek."  

 
Rengeteget jelölgettem, millió hangulatkeltő és szép idézetet tudnék ide beszúrni. A havas táj, a téli készülődés leírása váltakozik az izgalmas történetekkel.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a régi falusi hangulatot, a szegény paraszti élet hangulatát. Azoknak is, akik szeretnék az ünnepekre díszbe öltöztetni a lelküket, akik szeretnének 'ott belül' is ráhangolódni a legszebb ünnepre mind közül.

"Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok. Nem kóborol a szél, nem vándorol az ördögszekér, és nem repkednek száraz falevelek határról határra. A csillagok reszketve nézik a Földet, ez az alsó világ pedig némán figyel, és észre sem veszi, hogy a dombok puha hátát ádventi hangulattal hinti be a dér. És szokatlanul korán nyílnak ki a házak álmos ablakszemei, hunyorogva nézik a sötétséget, az elhervadt őszirózsák fonnyadt bokrát s a foghíjas kerítést, amely csak addig kerítés, ameddig a világosság ér. Néhol kinyílik egy-egy istállóajtó, tej- és szénaszagú felhőt küld az eresz alá, ahol verébék laknak tollpárnás fészekben, ugyanakkor alul besurran a dermedt éjszakai levegő, amitől a kisborjú egészségeset prüsszent."

"A délután lassan köddé vált, az öreg tölgyre felültek már a varjak mint az éjszaka baromfiai, s az erdő sötétedő mélységében álomra simogatta a fákat az alkony. A kis ház kéménye alig füstölt, a kutyák hallgattak, és nézték az embert a pitvarban, aki csak állt, és talán várt valamit. Aztán bement a házba, ahol nem volt világosság, csak a zsarátnok roskadt meg néha a tűzhelyen. Nem volt fény és nem volt árnyék. Az óra önmagának szitálta a láthatatlan homokot az idő rostájában, s az ember végül is meggyújtotta a lámpát, hogy ne legyen egyedül."

"– Látja, Pistika, nekünk is van karácsonyfánk. Dermedten állok, s a szívemre könnyek hullanak. A gerendáról egy kis tüskés kökénybokor lóg, mintha levéltelen, sötét lombját beletartaná egy szál gyertya reszkető, sárga fényébe. Az ágakon fehér, piros rongydarabkák és talán három szem ezüstös szaloncukor. – Szép – suttogom. – Igazán szép… – és majdnem sírok. – Hát csak olyan szögényös… – mondja, és én tisztán és világosan érzem, hogy urára gondol és fiára, akit tizenhat éves korában eltemetett."

10***/10

Szólóhangra

"Milyen furcsa, hogy bizonyos dolgokat csak öregségünkre értünk meg; jobb volna hamarabb megértenünk az ilyesmit, de csak akkor értjük meg, amikor már késő, amikor már semmire se megyünk vele, csak a szánk jár, mint itt most nekem is, ni. Ha az idősek jobban szót értenének a fiatalokkal, és ha a fiatalok odafigyelnének rájuk, talán változna valami... de az is lehet, hogy semmi sem változna. Minden élet tragédia, s mindegyik az elejével kezdődik. Hiába a jó tanácsok, mindenki hibázik, aztán öregkorában rájön, és akkor megbánja, hogy hibázott. Semmit sem ér a mások tapasztalata, mindenki mindent elölről kezd."

Kisvárosi életek

"Tudja, hogy a magány ölni képes – a legkülönbözőbb módokon okozhatja egy ember halálát. Olive személyes nézete szerint az élet az általa „nagy durranásnak”, illetve „kis durranásnak” nevezett dolgokon múlik. A nagy durranás olyasmi, mint a házasság meg a gyerekek, az olyan intim dolgok, amelyek felszínen tartják az embert, de ezek a nagy durranások veszélyes, láthatatlan áramlatokat is rejtenek. Ezért van szüksége az embernek a kis durranásokra is: például a barátságos eladóra a diszkontáruházban, vagy a pincérnőre a Dunkin' Donutsban, aki tudja, hogy iszod a kávét. Nehéz ügy ez, az az igazság."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Elolvastam: 2011. június 28.

Nem szívesen írok erről a könyvről, mert valamilyen szinten csalódást okozott. Nagyon vártam rá, és valami kifejezetten jót és elgondolkodtatót képzeltem el magamnak.
Nem mondom, hogy rossz könyv, de engem annyira nyomasztott, hogy mégsem maradt meg jó emlékként.
Novella-fűzérként is értékelhető, a fejezetek önmagukban is megállják a helyüket, de szerintem sokkal jobb egységes regényként kezelni.
A középpontban Olive Kitterigde, pontosabban Olive és Henry Kitteridge áll, van olyan novella, ahol éppen csak feltűnnek, mint mellékszereplők, de olyan is akad, ami az ő életükre van kihegyezve. Olive egy nagydarab, furcsa nőszemély, kifejezett kisebbségi komplexussal és hangulatingadozással. Henry, a patikus, mindig vidám, kedves, ám belül boldogtalan. Egyetlen fiuk, Christopher, nem örvendhet kiegyensúlyozott gyermekkornak, így megnősül és meg is pattan az ország másik végébe.Rajtuk kívül megismerhetjük még a Main állambeli Crosby jó néhány lakójának tragikus vagy szomorú sorsát. Például az anorexiás Bonnie-t ,a fiatal özvegy Daisy-t, a reménytelen, szorongó zongoristanőt, Angie-t és még sok más egyéniséget a kisvárosból, akikben a lakcímükön kívül egy dolog a közös: a krónikus boldogtalanság. Többnyire magukkal cipelik a szüleik és gyermekkoruk súlyos keresztjét.
A könyv borítója szerintem fantasztikusan szép. Finomsága jól előrevetíti a novellák részletgazdag, kidolgozott voltát. De árad belőlük a boldogtalanság, a szomorúság, a reménytelenség és a magány. Bevallom őszintén, hogy azért nem volt olyan nagyon jó olvasni, mert rátelepedik az emberre. Nem az a fajta, amin még napokig gondolkodsz és rágod magad, hanem inkább az, ami csendesen belepi a hétköznapjaidat és egyfajta halk szomorúságot hoz magával. Ezért nagyon vártam, hogy vége legyen.
Nem hiszek abban, hogy az öregedésnek ilyennek kell lennie, az emberi kapcsolatok mind ennyire reménytelenek és tragikusak, az élet mindenki számára végeredményben kudarc. Véleményem szerint ezek nem egészséges emberek, egy rakat feldolgozni való nyomja a hátukat, melynek súlya rátelepszik egész lényükre.
A könyv hangulatteremtése bámulatos. Még szerencse, hogy fényes és napvilágos napokon olvastam, nem is merek belegondolni, mi lett volna egy hideg, esős novemberi estén...
Sajnáltam a szereplőket, és mindegyik gyógyulni küldeném, az biztos. Nem tudtam magamnak kedvenc karaktert választani, bár Henry kedvessége állt hozzám legközelebb. Hiszen szenvedtek mindketten: Henry is, Olive is, egyikük mégis megőrizte magában az emberiességet és empátiát.

Összességében nagyon jól megírt, de nagyon nyomasztó könyv. Erős lelkületűeknek szerintem nem okozhat gondot.

"Néha, ahogy most is, Olive ráérzett, hogy milyen kétségbeesetten, milyen keményen dolgozik a világon mindenki azért, amire szüksége van. Márpedig a többségnek biztonságérzetre van szüksége a rettegés tengerében, amivé az élet egyre inkább válik." 

8/10

Gyógyír búskomorságra

"És szép házunk volt, olyan régi, talán nyolcvan-kilencven éves. Hallani szoktam, ahogy a ház beszél éjjelenként, ahogy suttog. Az a sok száraz fa, a lépcsőkorlátok, a veranda, a küszöbök. Akármihez értél, az beszélt hozzád. Minden szoba másként. És amikor az egész ház beszélt, az olyan volt, mintha család vett volna körül a sötétben, hogy elaltasson. Semmilyen ház, amit manapság építenek, nem lehet olyan. Nagyon sok embernek kell áthaladnia és élnie egy házban ahhoz, hogy annak minden szeglete megérjen. Ez a hely most itt, ez a kis bungaló, ez nem tudja, hogy benne vagyok, nem érdekli, hogy élek vagy halok. Olyan hangja van, mint egy konzervdoboznak, az pedig hideg. Nincsenek pórusai, amibe beleivódnak az évek. Nincs pincéje, hogy elrakjuk a holminkat jövőre és azutánra. Nincs padlása, ahol a tavalyi dolgokat tartjuk, és a holmikat a születésünk előtti évekből. És padlás nélkül nincs múltunk."

 Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra


Elolvastam: 2011. április 9.

Mindig nehezen kezdek neki a novellás-köteteknek, mert nekem több idő kell ahhoz, hogy egy történet hangulatát átvegyem, belerázódjak a közegbe, összebarátkozzam a szereplőkkel. Ráadásul egy novellának nagyon ütősnek kell lennie ahhoz, hogy hasson, hiszen nincs idő a mellébeszédre, vagy sikerül vagy nem. A borító és a cím alapján valamilyen humoros novellafüzérre számítottam.

Ray Bradbury novelláival kezdetben nem is tudtam mit kezdeni. Egészen a fagylaltszínű öltönyig elmentek mellettem. De A csodálatos fagylaltszínű öltöny nagyon tetszett, volt mondanivalója, amitől igazán megragad az emberben. Aztán a következő, amire kifejezetten jó szívvel emlékszem vissza, az A búcsú napja, mikor is egy kedves öreg házaspár az elmúlásról beszél, a bácsika meg is érzi a véget, hiszen a National Geographicot olvassa már ki tudja, mióta, és abban minden benne van. Így el is zarándokol meghalni, ahogy a természeti népek nagy bölcsei teszik, ám mama mégis süt neki egy kis finom vacsorát, hátha hazatérne. Olyan kedves és megmosolyogtató írás, hogy másnak is megmutattam, legalább ennyit olvassanak el belőle.

Volt olyan novella is, ami nem annyira fogott meg: Ikarosz Montgolfier Wright, A múlt hétfői nagy karambol - ezeket elolvastam, de már újra utána kellene nézni, hogy pontosan miről is ír bennük.

Persze a többi is nagyon tetszett, a fickónak szárnyaló fantáziája van. Abban az időszakban alkotott igazán, amikor az űrkutatás és a csillagháborús készülődés volt a téma, így nem csoda, hogy képzelete távoli bolygókra repítette és bátor, honvágytól szenvedő telepesek életét is bemutatják művei. Milyen nehéz lehet az élet a Vénuszon, ahol 7 évente mindössze egy órán át süt a nap, vagy a Marson, ahol még az szemünk színe és az alkatunk is megváltozhat. De a számunkra is egyre táguló univerzumban olyan bolygók is helyet kapnak, amelyek úgy viselkednek, mint egy sértődős nő, amikor elhagyjuk őket. Ray Bradbury novellái szerint minden lehetséges,ugyebár még ma is alig tudunk valamit a távoli életformákról és emberi agyunk bizony képzelőerőnket keretek közé szorítja, fantáziánkat a rosszindulat és a háborúk mozgatják - hiszen magunkból indulunk ki, mi emberek. Ez most akkor megint sci-fi?

Szeretnék még Ray Bradburytől olvasni, ha novellát találok, akkor azt. Mindenesetre a Marsbéli krónikákat már kinéztem magamnak, hiszen a távoli bolygókon játszódó írásai ejtettek rabul igazán...

"NEM MINDEN PIRULA KESERŰ…

…ha van egy csodálatos fagylaltszínű öltönyünk, amely megváltoztatja viselőjét.

…ha egy eldugott, sivatagi hotelban várjuk az enyhet adó esőt, amely különös alakban érkezik.

…ha telepesek vagyunk a Marson, és szörnyen hiányzik a Föld. Alkonyatkor a tenger kisodor elénk egy csodálatos lényt, kinek puszta léte is varázslat.

…ha…

Ray Bradbury 1959-ben megjelent „Gyógyír búskomorságra” című kötetének klasszikus novellái ma is éppen olyan frissek és újszerűek, mint régen, ma is ugyanúgy hatnak, mint fél évszázaddal ezelőtt – akár az űr távoli zugát, akár szívünk mélyét célozzák meg." 

Kiadja az Agave Kiadó 2011-ben.
Oldalszám: 258.

9/10

A sors anekdotái

Karen Blixen: A sors anekdotái

Elolvastam: 2011. február 11.

Karen Blixen dán írónő, sokaknak a Volt egy farmom Afrikában című regénye ismerősen csenghet.... Igen, ő az az írónő, aki 17 éven át élt Kenyában és volt egy farmja Afrikában...

A Sors anekdotái egy elbeszéléskötet, mely az alábbi öt, különböző hosszúságú művet foglalja magában: A búvár, Babette lakomája, Viharok, A halhatatlan történet, A gyűrű.

Mindig is tudtam, hogy a történeteknek nagy jelentőségük van életünkben, a véletlen találkozások alakítják sorsunkat, de ebben a novellafűzérben ez még kifejezettebben érvényre jut. Sokszor pillanatnyi döntéseink hosszú évekre előre meghatározzák az életünket, talán sosem fog visszatérni korábbi medrébe.

A nyitó történet, A búvár, elrepít bennünket a távoli arab-perzsa világba, ahol egy később vissza-visszatérő motívummal találkozhatunk: az angyalok és mindazok, akiknek szárnyai nőttek, vajon közelebb vannak-e a istenekhez? 

Mindenesetre a könyv továbbszárnyal a Babette lakomájával, egészen Norvégia északi hegyei közé egy kicsiny faluba, ahol a tiszteletes irányítja a puritán lakosság mindennapjait. Két lányával él egy Berlevaag nevű településen, ahova egyik nap egy kétségbeesett asszony érkezik, aki a messzi Franciaországból menekül a forradalom véres karmai elől. A két lány, Martina és Philippa szerelmei, története hamarosan egybefonódik Babette életével és mindez egy nagy francia vacsora keretein belül teljesedik ki. 

A színészet szövevényes világába kalauzol bennünket a Viharok című novella, melyben Mallival ismerkedhetünk meg, és a bátorságról is egészen újszerű fogalmat alkothatunk. Vajon az-e az igazán bátor, aki szembenéz a veszéllyel, miközben látja a végkifejlet lehetőségeit, vagy az-e az igazi bátorság, amikor az emberben nem is tudatosul a veszély lehetősége és tiszta fejjel, riadalom nélkül dönt?

A kedvencem kétségkívül a Halhatatlan történet, mely Kína egyik leggazdagabb kereskedője, Mr. Clay álmát igyekszik valóra váltani a gyönyörű és nehézsorsú Viginie, a különc Elisáma és a tettre kész matróz segítségével. Mr. Clay elhatározza, hogy az egyetlen történetet, amit életében hallott, egy matrózmesét, valóra váltja. És meg is van hozzá a pénze, hogy a szereplőket megfizesse. Számomra a novelláskötet csúcspontja volt ez az elbeszélés, egy igazi történet a történetben, a sors hatalmas játéka. 

Majd mintegy levezetésként A Gyűrűben egy találkozás szemtanúi lehetünk, mely megváltoztatja egy fiatal asszony lelkét. 

Sokféle szereplő a világ több tájáról, nagy döntések, sorsfordító találkozások és élettörténetek. Gondolatébresztő írások, különleges szereplők.

"Karen Blixen (írói álnevein: Tanja Blixen vagy Isak Dinesen) különös alakját a Távol Afrikától című filmből ismerte meg a világ. Írói pályája későn kezdődött, amikor afrikai farmjának csődje és szerelme halála után hazatért Dániába. A Hét fantasztikus történet elbeszéléseit angolul írta, majd az óriási amerikai siker után ő maga fordította le dánra. Ezt követően még jó néhány elbeszéléskötete jelent meg, immár nemzetközi sikertől övezve. Azon kevés írónők egyike, akiknek sikerült bekerülniük a jobbára férfiak számára fenntartott világirodalmi kánonba. A sors anekdotái Karen Blixen legnépszerűbb elbeszéléskötete, amellyel végérvényesen meghódította a világot. Két híres remekművet is tartalmaz: a varázslatos Babette lakomáját, amelyből Gabriel Axel készített Oscar-díjas filmet, és az Orson Welles rendezésében vászonra vitt elementáris Halhatatlan történetet."

Korábban az Ehrengard-ról írtam.

10/10

 




Eredeti cím: Skaebne-Anekdoter

Fordította: Kertész Judit (2008)

Kiadja: Polar Könyvek

240 oldal, keménytábla, cérnafűzött

Jézuska csizmájában novellákat találtam....

Krúdy Gyula: Jézuska csizmája

Elolvastam: 2010. november 12.

Ezt a kis novelláskötetet azzal a szándékkal vettem a kezembe, hogy egy kis elő-karácsonyi hangulatot teremtek magamnak így egy szeles-esős novemberi napon. Nem feltételeztem a borító alapján, hogy kevésbé meghitt hangulatú írásokat találok benne....
Gyorsan át lehet olvasni, elég aprócska könyv. Az összes novella rövidke a Madame Louise délutánjait kivéve. A karácsonyos című novellák is inkább búskomor hangulatú sajnálkozós művek, semmint igazi karácsonyi történetek.

Az alábbi novellák kaptak helyet a kötetben:
Téli szelek; Középkori álom; Madame Louise délutánjai; Jézuska csizmája; Magyar írók karácsonya; Karácsony este.
Többször megjelenik az egyház bírálata, a régi hőskor (a '48-as időszak) dicsőítése és a jelenen való szomorkodás. Igazi karácsonyi hangulata nincsen sajnos, de elolvasható írásokat tartalmaz ez a könyvecske. Legjobban a Madame Louise délutánjai tetszett.

7/10

Sylvia Plath: Az ötvenkilencedik medve

Sylvia Plath: Az ötvenkilencedik medve


Elolvastam: 2010. november 9.

Sylvia Plath-tól ez a második olvasmányom (Az üvegbúráról bővebben írtam itt). Ez egy novelláskötet, Sylvia különböző hosszúságú írásait közli. A borító, ami egy erdőt ábrázol, nem valami túl igényes, sem figyelemfelkeltő, rossz a fénykép minősége és nem is értem, miért pont ezt választotta a szerkesztő.

Ritkán olvasok novellákat, mert nekem kell 10-15 oldal (sokszor több is), amíg igazán beilleszkedek egy történet hangulatába és világába, egy novella viszont ennyi idő alatt pont véget is ér. Itt is ezt éreztem, főleg az első pár novella kapcsán. Igazán nem is értettem a lényeget, miről szólnak, miért nincsen folytatás. Aztán később beláttam, hogy inkább csak érzéseket hagyott az utókor számára, semmint sztorit. Ám az később sem változott, hogy egy nyisszantással el lett intézve a befejezés. Mindegyikre jellemző, hogy önéletrajzi írás, különböző emlékeket dolgoz fel. Néhány közülük egészen hétköznapi esemény (a kedvencem a tetoválós), mások ismerősek lehetnek Az üvegbúrából. A halál vissza-vissza térő szereplő ezekben a novellákban, csakúgy, mint a szenvedés, a meg nem értettség. Néhány novella Sylvia gyermekkorából származik, ami alapján azt gondolom, hogy sosem volt egy vidám lányzó. Az önérvényesítésben mindig is gondjai voltak, és a depressziója régi keletű lehetett. Azt gondolom, nem érték őt sokkal különb sérelmek gyermekkorában, mint az átlagos gyerekeket, mindössze a megküzdési stratégia hiányzik belőle. 

Összesítve szerettem olvasni az írásait, mert jobban megértettem a személyiségét. Számomra csodálatos részletességgel mesélt egészen hétköznapi dolgokról. Megéri egy kis időt fordítani erre a gyűjteményre.

"Sylvia Plath verseivel (Zúzódás) és Az üvegbúra című regényével vált világhírűvé, kritikusai azonban kezdettől novelláit ítélték a legjobbnak. Ezek a novellák, amelyekből csaknem húszat tartalmaz a válogatás, látszólag teljesen jelentéktelen írások: egy fiú és egy lány buszon utaznak, s arról beszélgetnek, vajon be kellene-e csukni a jármű ablakát; egy házaspár az amerikai nemzeti parkok egyikében medvéket figyel és számol össze; egy kisebb társaság egy tetováló mesterember munkáját tanulmányozza; néhány kislány belép gimnáziumuk Lányegyletébe, s ehhez egy kis tréfás próbát kell kiállniuk; egy londoni házban bizonyos kellemetlenségeket okoz a szokatlanul csapadékdús tél; egy fiatal párnak parkírozási díjat kell fizetnie, és ezt igazságtalannak érzik stb. Ilyen és hasonló történeteket mond el az írónő, és a gyanútlan olvasó esetleg nem is jön rá, hogy mi értelme lehet mindennek. Hisz nem történik szinte semmi, nem „derül fény” semmire, nincs poén, nincs csattanó, nincs magyarázat. Ám éppen ebben áll Sylvia Plath prózaművészete: a banális, mindennapi, látszólag minden jelentőség nélkül való életdarabkákból bontja ki az írónő azt a világképet, amely semmilyen tanítást nem tartalmaz, amelyből nem következik semmi, „csak” az, hogy a világ végtelenül törékeny és esendő; hogy az emberi gesztusok nem vezetnek sehová, hogy az érzelmeknek mindegy, milyen tárgyra vagy személyre, lényegesre vagy lényegtelenre irányulnak; hogy a vízcseppben benne van a tenger; hogy egy férfi vagy egy nő, egy élethelyzet, egy sors teljessége megmutatkozhat (és Plathnál meg is mutatkozik) minden egyes tettben, szóban, látszólag teljesen közömbös gesztusban. Csodás, legfeljebb is csak Csehovhoz vagy Mansfieldhez hasonlító írásművészettel kápráztat el az írónő – elbeszélései minden érett, igazi olvasónak maradandó élményt nyújtanak."

 9/10