Napok óta fekszem, pihenőre vagyok ítélve, de ma délután már kicsit kimentem a kertbe, mert így semmim se lesz, más úgyse ültet el helyettem. Így is jól le vagyok maradva, legalább arra a kis helyre vessek, amit már sikerült felásnom.
A két szomszéd kisfiú érdeklődve nézte tevékenységemet, s míg apukájuk a lugas drótjaival bajlódott, engem faggattak. Rolandka még óvodás, Arnoldka már komoly, nagy iskolás. Mindig a kicsi volt a közvetlenebb, most is ő volt a hangadó. Mit csinálok, most hová megyek, mit ültetek, mutassam meg a magokat, hol van a szivattyú, amit beindítottam, csak úgy záporoztak a kérdések. Minden magfajtát külön oda kellett vinnem a kerítéshez, átnyújtanom, hogy megvizsgálják, megtapogassák, megfigyeljék. Szóval nem haladtam túl gyorsan, de sebaj. Ahogy ide-oda mászkáltam, mindig a szilvafa alatt kellett átbújnom.
Rolandka egyszer csak megszólalt:
-Leesett a fejedről a vijág!
Aha! A szilvafáról akadt a hajamba. De leleményes kisbarátom már szaladt is és hozott nekem egy pitypangot helyette, dugta át a kerítésen, én meg a hajamba tűztem. Arnoldka is kedvet kapott, úgyhogy lassan vetekedhettem a szilvafával virágzás terén.
-Mutasd meg a fejed!- kérte Rolandka, én meg engedelmesen lehajoltam, hogy a cseppség jobban láthassa.
-Ejika szép vagy! A napra nem tudsz nézni.
Hát kell ennél őszintébb, és önös érdek nélkülibb szerelmi vallomás egy férfitől? :-)))
Gyorsan készítettem is magamról egy szelfit, hogy megőrizzem a pillanat varázsát.
Vagy a szelfit szemből készítik? Nem értek hozzá. :-D