Engedj el...

 

Engedj el súgják

suttogják a fáknak

libbenő - lebbenő

tarka kis csodák

vörösek

bordók

 barnák

 és

sárga levélkék integetnek

vége hát az őszi tarka utolsó szerelemnek

nincs idő hosszú búcsúzásra

meghajolnak engedelmesen az ágak

könnye is alig van a dermedt deres világnak

éjjeli felcsukló sóhajok

keresik a napot

nem siet és nem is késik

harmatos fűszálak gyöngyeikkel megigézik

emelkedik de elfedi a pára

fodros - furfangos

gőzoszlopok

takarót vonnak a láthatatlan Dunára

és

 hajók fúródnak a tejszín némaságba

alig világít az útjelző lámpa

elhalnak távolodó hangok

a

szél lankadatlan

szalad

teszi a dolgot

seperni kell

itt járt a fagy

és

a

levelek egyre hullanak

arany eső lepi a dombokat

 

búcsúzni kell

nincs könyörület

virágok közé hulló könnyű bánat

új színt ad a terheitől roskadó

novemberi reggelen bágyadtan nyújtózó

jégszilánkos 

megszeppent világnak.

Ködben

Hatalmas fehér köpeny

részletek

vesznek el a ködben

se

part

se

fények

értelmetlen egésznek

tűnő massza

késhegynyi sugár kellene csupán hogy kifakassza

és

folyhatna

áradhatna

szét az élet

mit is remélek

tegnap

azt

mondtad  meghalsz mára

morzsa élet maradék

gyötör a lét

a

cukor

a

só

későn érkező falat

kínodban

építesz

feketül körmöd

kalapács kövér súlya alatt

ne haragudjak

ha

szó nélkül veszed a kipát

s

égi

partokon

gyújtasz pipát

és

hogy

legalább

tizenöt percnyi a mosolyommal megtöltött pillanat

mit magaddal viszel

ha filmed

végleg megszakad

tegnap ezerrel sütött a nap

ma

nem látok át hozzád

sejtelmem sincs életben hagytad e magad?!

Apámnak, apámról, apámhoz...

Szökik az emlék

lándzsás fűszálon törnek a fények

hiába keresném

régi képed

mosolyok 

érintés

aranyos keretbe zárva

árva vagyok árva

kopott sóhajjal sirathatnálak

könnyek

perdülnek

ellök a puha párna

májusi

magányban

felszálló pára

bimbók

bogarak

balzsam

itt

lapulsz

széthulló vénülő szavakban

felfeslettek a régi léptek

évek repülnek

egyszerű képlet

számolom

magamban

hány éve is

mondat morzsád

élni tanít.

(nyolc éve már.... hiányod szívembe hálni jár)

Fényjáték múlása

Tegnapom csillogó tükreit

széttörte

cseppenként

hajnali felhők sóhaja

eső

mos

mámoros
 porral telt kelyheket

vérszirmok illata megremeg

bókol

hajol

a

margaréta

tűnő tavaszom

karcsú táncosa

szürkére

festette

kékemet 

felhők komor hada

párás

tekintet
pásztázza

sziromzuhatagos

zugok

 tépett színeit

itt hagy a május

itt hagy

itt

elviszi

vágyott titkait

elviszi

estém sóhaját
szél tépi

sodorja

messze fel

zsályám

                                                        színezüst gyászlepel.

Ajándékok ma - FECSKE BÚCSÚ

Vége van tán

a 

tikkasztó napoknak

fecske madarak ma kertünkbe szálltak

fel-le cikázva égbe

fára

keringve röppentek ki a Dunára

karcsú szárnyukkal körözve

magasban írták az íveket

rajzolták titkos

jeleiket

karnyújtásnyira fejem fölött

húsz

talán

harminc fecske 

csivogva 
zsibongva röpködött

bámultam csak

alig eszméltem

majd 

ügyetlenül örömtől remegve

kattintottam

szürke egekbe

hallottam

súgják 

elmúlt a nyár

bennünket már újabb part 

vár

elindulunk messze tengerekre

vígságban
viharban

 jussunk majd eszedbe

szép napjaid ha múlanak

búcsú könnyeid ha hullanak

törékenyen ha hajlik is az élet

fiókáink 

majd 

visszatérnek!

Minden megmarad

Megőrzött fénymorzsák

lélekkacatok

didergés

éjszakai lázak

utunkat ketté szakító 

álomredőkben szétáradó bánat

sebes folyamok

hideg 

idegen hajnali állomások
képek
órák
fák
markomba zsugorodó
emlékképcsodák
rám kiáltanak
eredj tovább
kóborló mádnak
add magad

szívkincseid
ha elrabolnák
nézz fájdalmas
önámító arcukra
hol van a diadal

s
hol a győzelem

ölelés
szívtánc
szétfeszített ezer belénk égetett lánc
minden
mit adtál hidd el megmarad
vágygyötörten
rám hulló karok
erdejében

széthullattad 

kétségeidből burjánzó
bódító

létvirág illatodat.

Régi kis ének

Régi dalt dúdolok
újra
esték zord
csendjébe bújva
motoszkál bennem
a

dallam

átjár 

e

furcsa
kis ének
múlt idő
 titkos
kísértet
morzsolom
magamban

méreg

végleges szavad
visszahull még rám
eltűröm

cipelem némán

nem hallik
elfojtott
sóhaj
álmodok

elfogyó holddal
takarom
szemem 
és 
számat
rázkódó vállal vágyom
utánad.

Márciusi bánatok

Már senkim 

sem 

maradt
némaságuk mégis
itt
sikolt bennem
hangjukat
távoli szél
zúgatja

sodorja 

felém

élnek bennem
egyre
elevenebben....

Az elengedések, s elvesztések kezdete és a megújulás ajándéka nekem- MÁRCIUS.

Úttalanok

Rád dobom

hajítom a múltat

szétszedtem már ezerszer

romlott játékomat

mit tehetek

elveszett

szerelmünk nyomába

nem érhetek 

ujjam begyén

mindig is érzem szádnak ívét

belélegzem

magamba préselem

az akarás perceit

betömöm sejtjeim éhező réseit

s 
míg elönt a fáradt unalom

látlak

ezer

millió ablakon át

visszatükröződik arcod

döbbenten fogadod

a

csendet mely kései magányt terem

küzdelmeid ketrecéből

nincs már kijárat 

beléd ivódott a félelem mérgezett cseppje

rád zárul az örökös kelepce

oltárt már ne építs

csak engedd magad

had süssön rád hidegen

nélkülem újra

a 
nap.

 

A csend virágai

A túlsó part felé

Meggondolatlanul...

Pára száll a víz fölé

köd bóbiták

pamacsok

szürke reggel

haldokló hóvirágszirmok földre simuló szára

méregzöld vonalat fest a semmi világába

mindig ez a korai ébredés és mindig a vágyak

palettát készítek magányom matt világának

festék

ecset

nincs sehol

homlokom mögött száz ábránd lohol

cinóberek

indiai sárga

rezeda

dobban szívembe és ragyog

öleljenek át kékekkel összemosódó szédült hajnalok

partunk szegélye zöld tűzre váltson

sírva

zokogva

hajoljon vízre a fűzfa selymes lombja

vajúdás

újjászülető roskadozó pompa

hulljon tavaszi kitárt ablakomba

a

föld letépve kopott rongyait
fürgén takarja el pőre hajlatait

szemérmes friss rügyekből levél szülessék

s

az

égen meggondolatlanul ömöljön széjjel

gátlástalan azúrszínű festék.