SZÍVVIHAR

SZÍVVIHAR

Mohón éhesen kavarog a víz

s

te

óvatlanul

bódult táncba hívsz

sötétbe csomagolt fellegek felett

kettőnknek
közös napokat képzelek

ölembe hulló ezer apró emlék

nem mondhatom hogy itt jártál nemrég

huszonöt évnyi tegnapok súlya nyom

szívemhez kapok

kibuggyan a könny

régi szerelem

lépteinket összepréselem

érintések

szavak

sóhajok

arcomból tincset simító suta mozdulatok

néhány grafit nyom

vénült papíron
szívemben él
merre lehet nem is gyanítom

élünk

ugyanaz a reggel kelt fel

ugyanaz a parti illat csalogat

nézzük a túláradó folyót

ladik billenést

rohanó vizeken fehérlő hajók verte habzó hullámokat

rég volt

elárvult napok 
a
sors nekünk talán mást is tartogatott

kinccsel áldott
útravalót adott

kövecskéink

ügyetlen

kacsáznak

nyoma sincs már viharként ránk szakadt

sebző boldogságnak

ne faggass

csak egy kavics

parányi

barna

emlékeztet arra

az

 őrülten ölelő
májusi szívviharra.

Régi vers

Régi verset találtam a vázlatok között... 2010 tavaszáról...



Holdban keringő

halálos álom

csókodat érzem

érzem a számon

nincs már új utam

mozdulatlanul

a végét várom

se harc

se béke

szívemnek

nincs már

nincs menedéke

minden közöny

minden hideg

minden hazug

minden hiúság

itt kering

itt forog

kitépi belőlem

reménylő holnapom

eszem

iszom

alszom

elveszítem

régi arcom

nem kell tükör

úgyse ismerem

ki vissza tekint rám

nem ér a

nevem.

Meghívó - IRKA

Az érdi Irodalomkedvelők klubja szeretettel meghívja Önt,

kedves családját és barátait

a 2012. december 14-én 18 órakor kezdődő

a Tehozzád szólok

című szerelmes verskötetének bemutatójára.

Ismerteti: Szedlacsek Emília  igazgatónő

                  Helyszín: Szepes Gyula Művelődési Központ

(Érd, Alsó utca 9.)

Este

Mára nincs más hátra

álom fonálba

álom fonálba

takarni a lét

ezernyi kis ütemét

holdas

sugaras

szívedhez nyúlni

magas tornyokon át

hegy

völgy

utak

vizek

tükrözik

szívem

képeidet

keresném drága lépteidet

hegy

völgy

utak

vizek

ízekre szedik emlékedet.

Éjszakák - hajnalok

Boldogság a hangod

boldogság míg lelked ideér

fények futnak át arcomon

leteszem a fegyvert

harc nincs csak béke

béke

régi percek drága menedéke

minden táncol és nevet

szelet vetett

vihart aratott

ódon szerelem

köszönöm

a
napot

az
álmot

szívembe hatoló

csontig felszakító

gyötrelmes

gyönyört

látom a szád

érzem

meg-megremeg térdem

sejtjeimben az őssikoly

végig fut

kavarog

áldom az átkozott napot

mert megkaptalak

és még se

tiéd vagyok

mégis árva

lélek cserepek üvegszilánkja

véreztet el

ölelnélek

ölelnél

életünk nem enged

éjszakák

hajnalok

vesznek kárba

kábán figyelem magam

nélküled torz vagyok

alaktalan

építs fel

hangod

cifrázza szemem előtt

a
lét

eltépett

selyem köpönyegét

hulljon rám

szerelmed minden álma

ne éljek

koldusként

magamtól megalázva.

Szívrejtek

Örökre szívembe zártalak

talán ezért

nincs bennem béke

úgy dörömbölsz

kiáltasz nekem

hogy

belefulladok

a
zuhogó vérbe

örökre szívembe zártalak

hallom mindig

mindig a hangod

vállamra szállnak

sóhajtozva

száműzött

tört szárnyú

fekete galambok

örökre szívembe zártalak

ökleid keményen

dobhártyámhoz

verted

agyamban

csontomban

rejtezel

életem
örökké neked kell

görcsösen fog kezed

el sosem

engeded

a
halkan konduló

sejtemben mozduló

parányi

lét-lélekharangot.

Múlt

Kereslek

kong 
csak
kong a szó

a 
néma csendben

kezem még óvatlanul

néha szívsebedre rebben

kereslek

kötődsz

s
 kötöm még én is sorra

vágyfonalam

mégis mintha késő

fekete éjszaka volna

kereslek

itt vagy velem

majd iszonyú a messze

kereslek

könnyem pereg fakuló

gyöngyszemekre.

Nem az út

Nem az út

nem az idő

hanem a fájdalom

hogy kiszolgáltatlak

Téged a kínnak

s

 kiszolgáltatom magam

a

gyönyör

perzselő szakadékához

menni

venni a szentelt percből

míg angyal

pihen a vállamon

lopni

igaz

arany

forró

szavakból

szívemet

simogató

hangokat

aztán halni

ölni vágyni

zokogva

és
 hagyni

hogy penész

fedje be

életünk

nem hinni

nem hitetni

csak belemerülni

a 
jóba

fertőzni életem

foltozni életed

megtelni

kiürülni

és

veszíteni

veszíteni

zokogva

széttépett ujjainkat

elrongyolt napjainkat

összevetni

a
lehetetlen

hihetetlen csodával.

ZUHANÁS

Már nem emlékszem rá
miért

már nem gondolok rá
hogyan

már azt sem tudom
mióta

kíséri vágyódó

kínzó kísértet életem

settenkedő

rám rontó

tabukat béklyókat elbontó

őrült
remegő
szerelmed

csak lapul

csak hallgat

lassan elereszt

elfut

szétporlad
elhagy

aztán

hangod

vad áramütése

felborít mindent e billegő ladikban

semmibe markolok

szerelmed hajnal

szerelmed alkony

valahol vársz

a
túlsó parton

kezed nem nyújtod

zuhan az életem.