Raindrops on the water by Francesa Miller
Bármennyire nem úgy tűnik, ám mégis egy egységet alkotunk mi, az emberiség, épp úgy, mint a nagy összefüggő vízfelületek, a folyók, tavak, tengerek. Látszólag különálló alkotórészek /vízcseppek, molekulák, atomok és így tovább/ vagyunk, de szoros összeköttetésben vagyunk egymással, hatunk egymásra, ha tudatában vagyunk ennek, ha nem.
Amikor én teszek valamit, az úgy hat, úgy gyűrűzik ki a környezetemre, mint egy esőcsepp vízbehullása. Az egyén változása hat az egészre, pont azért, mert szoros kölcsönhatásban létezünk. Olyan nincs, hogy csak én! Hogy ez senkit nem érint! Ha én változom, akkor minden változik. Ha más nem, a megváltozott viselkedésemre való reakció az, ami mindent megváltoztathat.
Nézd a vizet, ahogy az eső el kezd esni. először egy csepp kelt hullámot, aztán az egyre sűrűbben hulló cseppekből a hullámok egymásba futnak, addig nem látott mintákat rajzolnak a felületen, és ezek a hullámok sosem maradnak állandók! Folyton változnak, erősítik vagy kioltják egymást. Épp így hatunk egymásra mi, emberek. Minden szándékunk olyan, mint a vízbehulló esőcseppek.
Gondolhatjuk, hogy gúzsba köt minket a "rendszer", hiszen kénytelen vagyok a mások által keltett hatásokat elviselni. /Hétköznapi nyelvre fordítva én szívok mások hülyesége miatt. :)/
Gondolunk-e arra, hogy ha közös a tudatmező, akkor az értékek, a tudás, amely mindahányunkban egyéni módon ott van, ugyanúgy közös, ugyanúgy elérhető? Ha valaki közülünk felismer valamit, ha a kutató gyógyírt talál, ha a mérnök segíti a hétköznapi tevékenységünket, ha a művész hozzákapcsolódik az örökkévaló tudáshoz, és onnan lehozza közénk a szépséget és a harmóniát, akkor az mindannyiukévá válik.
Ha nekem valami jó, akkor az mindenkire hatással van, még ha elenyésző mértékkel is. A rossz ugyanúgy. Ha ezt felismerem, akkor azt szeretném, hogy minél több embernek jó legyen, mert nekem akkor lesz jó! Ezért igyekszem a magam jobbításán, ezért segítek a másiknak jobbá válni, de nem azzal, hogy kritizálom, hogy lenyomom, hanem azzal, hogy emelem.
Jó lenne tudatosítani magunkban, hogy akár magunkkal, akár másokkal tesszük, az ítélkezés, a kirekesztés, a dominanciavágy, az irigység, az intrika, a félelemkeltés, az agresszió stb, mind a félelemből táplálkozik. A félelmet pedig kisugározzuk magunkból, mérgezve vele a környezetünket. Ha már lehet választani /már pedig lehet, hisz folyamatosan azt tesszük/ akkor válasszuk azt, hozzuk létre magunkban a harmóniát, az örömöt, aztán igyekezzünk az minél jobban állandósítani, hogy olyanok legyünk, mint az a tűz, amelyik sugározza a meleget, a fényt. Az a tűz, amelyiket József Attila már olyan régen is sóvárgott a világba.
TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922. november 12.
http://www.hindustantimes.com/photos-news/Photos-India/Lohricelebration/Article4-650119.aspx