Hívom a lakóotthont, felveszi az egyik Éva néni, előkotorja nekem a húgomat, akit már hallok is a háttérből (Nem. Nem jövök. Nem akarok beszélni vele.)
- Nem akar beszélni veled.
- Aha, hallom. Légy szíves mondd meg neki, hogy arról szeretnék beszélni vele, hogy mikor hozom haza.
- Juditka, a nővéred arról akar beszélni veled, hogy mikor visz haza.
Éva néni kezéből egyszer csak valaki kitépi a telefont.
- Helló!
- Szia Jucuskám! Hogy vagy?
- Mikor mehetek haza?
- Pénteken.
- Korán gyere értem!
- Jó, korán megyek.
- Köszönjünk el!
- Még ne köszönjünk el, beszéljük meg, hogy melyik vonattal megyek.
- Délelőtt érjél ide légy szíves.
- Hű, az nem biztos, hogy sikerülni fog. De kora délután érek oda. Majd felhívlak, jó?
- Nem.
- De akkor hogy mondom meg, melyik vonattal megyek?
- Nem tudom.
- Marika nénit felhívhatom?
- Őt igen. Szia!
Hm. Miért érzem úgy, hogy egyszerű eszköz vagyok csak a tesóm számára, akit a hazajutás érdekében fel lehet használni, de beszélni nem kell vele, vagy ha mégis muszáj, akkor a legszükségesebbekre szorítkozunk? (Hazaviszel? Oké, szia!)
:-D
Utolsó pillanatban
5 napja
2 megjegyzés:
Nagyon szeretem! :-)
És nem eszköz vagy neki, hanem a CSALÁD! Nagyon várja, hogy hazajöhessen, és biztos tök jó lesz nektek együtt. :-)
Hát ez vicces! Majd mondd el, hogy eszköz voltál-e.
Megjegyzés küldése