Az én igazi tavaszi kertem az emlékezetemben él azóta is, ez a kertek kertje, az egyik legszebb emlékem, amit ha nagyon padlón vagyok, akkor előhívom. Ez a kert a szülői ház kertje (volt). Sajnos, csak volt. Apukám halála után, mikor Anyukám hozzánk költözött csak teherré vált annak a fenntartása, gondozása is. Mikor a nagyfiam megnősült, úgy tűnt, hogy megoldódik a gondunk, hiszen ők költöztek ki oda. Szép nagy ház, nagy telekkel, akkorra már elvadulni kezdő kerttel, hiszen a gondos kezek már nem tudták megmunkálni azt. Akkor fel sem fogtam, hogy milyen terhet tettünk az Élettel akkor ismerkedő két tapasztalatlan fiatal vállára. Csaba talpraesettségében bíztam, de nem mérlegeltem. Nem is volt rá időm, energiám, megvolt a magam baja akkor is jócskán, mégha más nem is vette észre. Az egyik legfontosabbról feledkeztem meg, a gyerekek segítéséről. Nagyon nagy feladat volt ez nekik, irányító kezek nélkül. Mert ebből aztán hiányuk volt, úgy kezeltük őket mint akik meg tudnak birkózni ezzel a feladattal, eszünkbe se jutott hogy nekik még fogalmuk sincs egy kertesház fenntartásáról. Arról már nem is beszélve, hogy be kellett járniuk dolgozni, sokszor késő este értek haza, télen a kihűlt hideg ház várta őket.Túl fiatalok, túl tapasztalatlanok, túl elfoglaltak voltak ehhez a feladathoz és még ezernyi apróság járult hozzá, hogy ne ez az általam nagyon szeretett ház legyen az otthonuk. Amikor aztán télen elfagyott a vizük is, akkor feladták, visszaköltöztek a városba. Akkor fájt egy kicsit, de megértettem őket, tudtam hogy nem ez a jó megoldás számukra. Ezután született meg a döntés, hogy eladjuk vagy elcseréljük a házat. Az utóbbi történt. Egy dolog vigasztal csak, hogy gondos, jó kezekbe került a ház, a kert, a fiatalok pedig kényelmes körülmények közé. Amikor arra járunk fájó szívvel, de megnyugodva nézek be, hogy jó kezekbe került, mert nagyon szépen rendbe van tartva, és még azok a növények ott vannak, amiket mi ültettünk. Sovány vigasz, de valamivel nyugtatgatni kell magam. Soha nem fogok megnyugodni miatta, mert.......... ha erősebb lettem volna (talán) tehettem volna érte valamit. Csak sodródtam, túl sok volt a vállamon... gyenge voltam. Sokszor nyugtatom magam, hogy így volt jól, így kellett történnie, így volt megírva valahol, ez volt a sorsom....
Mint minden az életben, egyszer elmúlik, és csak emlékezni lehet rá. Ez a kert is ilyen nekem. Ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni a legfájóbb emlékeimet segítség lehet időnként előhívni ezt a szépséget, elidőzni a kertben, az udvaron, a házban, felidézni azt ami szép volt.
Erről nincs képem, de valami hasonló van a jelenlegi kertünkben is.(De csak nagyon kicsit hasonló) Csak remélni tudom, hogy talán ez a kert is ilyen lesz valakinek, vagy valami hasonló.
De jó is lenne már itt tartani!