Május első vasárnapja

Az év legszebb hónapja a május, és május legszebb napja az első vasárnapja, ANYÁK NAPJA.
Annyi sok szép anyák napján vagyok már túl, hogy nem is tudom melyik volt a legszebb, legemlékezetesebb.
Az, amikor én köszöntöttem édesanyámat? Vagy az, amikor a gyermekeimet tarthattam először a karjaimban? Vagy az, amikor engem köszöntöttek a fiaim, unokám? Vagy az, amit én rendeztem a tanítványaimnak? ..... Mindegyikről tudnék írni, de annyi idő, hely nincs. Talán csak a valamiért legemlékezetesebbek.
Egy anyák napjára tanult szavalatomra emlékszem iskolás koromból (Petőfi Sándor:Távolból), de az olyan elevenen él még most is bennem. Nem tudom, hogy a tanító néni miért ezt a verset szánta nekem. Akkor még a tartalmát sem értettem igazán (szerintem nem alsós gyereknek való), ma már igen. Talán azért, mert akkor még nem volt sok olyan gyermek vers anyák napjára?
Akkor az volt a szokás a faluban, hogy a kultúrházban tartotta minden osztály együtt az ünnepséget, ott volt a falu apraja, nagyja. Nagyon izgultam, hosszú volt nekem az a vers, és nehéz is. Mennyivel könnyebben el tudnám most mondani, mert értem, érzem a verset! Vannak részei, ami az én életem jellemzői is lehettek volna. Végül is jól végződött a dolog, mert emlékszem rá, hogy milyen örömet szereztem vele, büszke volt rám, hogy olyan szépen el tudtam mondani.
Az anyák napját mindig szeretettel készítettem elő a tanítványaimmal, személyre szabottan kaptak verset, kis jelenetet tanítottam velük, dalokat tanultunk, ajándékot készítettünk, virágot nevelgettek, amit saját kis kezecskéjükkel ültettek el, gondozták (Volt amikor magról neveltünk a tanteremben bársonyvirágot, oxalist dugtak cserépbe, vagy itthonról vittem szaporító anyagot a csokros indámból...) Ezek mind emlékezetesek maradtak, de egy különösen mély nyomot hagyott bennem. Egyik kollégám tündéri, cserfes kislányát tanítottam. Az utolsó próbát tartottuk már, amikor a különben nagyon értelmes kislány teljesen szétszórt, figyelmetlen volt. A próba közepén minden átmenet nélkül megszólalt, hogy képzeljem el, hogy tegnap a bátyjának (aki 14 éves volt akkor) a barátai náluk voltak, és rendetlenkedtek, lelökték a falról a képet, de mikor észrevették a szüleik, akkor ő nem vállalta el, letagadta. Ez pénteken történt, az ünnepség pedig szombaton volt. Reggel elmentem a fodrászhoz, és ott hallottam a szörnyű hírt, hogy a  14 éves bátyja az éjszaka meghalt. Nem akartam hinni a fülemnek, mert egy életerős, egészséges gyerek volt. Azt hiszem erről többet nem is kell írnom. Még most, hosszú évek távlatából is szörnyű felidézni is!
Az egyik legszebb, legkedvesebb talán az volt, amikor 5 éves korában Csabával megtanítottam  a Nagyanyónak c. verset, és elmondta Anyukámnak. Mindenegyes sora igaz volt, neki szólt, mintha rólunk szólt volna ez a versike. El is sírta magát amikor végig hallgatta. Boldogan mondatta el mindenkinek a gyerekkel, és ez az öröme nekem olyan jó érzéssel töltött el engem is. Nem örült volna semmilyen tárgyi ajándéknak ennyire.

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
 felnevelted nékem.

A legborzalmasabb emlék az volt, mikor az Édesanyám halála utáni évben rendeztem az osztályomnak az ünnepséget.  Nem sikerült elmondanom a köszöntőt, nem tudtam még hónapok alatt se felkészülni rá. Ez volt az első, és egyetlen alkalom, amikor a napközis páromat kértem meg erre.
Nagyon sok szép volt, mindegyik valami másért emlékezetes.
Annak nagyon örülök, hogy évekkel ezelőtt bevezettük, hogy nincs vágott virág ajándékozás, csak valamilyen évelő kerti növény, vagy akár egynyári is, de élő. Mindegyiket tudom, hogy mikor, melyik gyermekemtől kaptam. Így nemcsak egy alkalomra szólnak. Ezeket aztán féltve őrizgetem.

Nekem már a szó igazi értelmében vett anyáknapja nincs, mert csak a temetőbe tudok menni, ott pedig már nem mondhatom el azt, amit milliószor el kellett volna mondanom, addig, amíg lett volna kinek. Olyan természetesnek vesszük, hogy velük vagyunk, szeretjük őket, de nem tudjuk ezt tudtukra adni. Sajnos, én az a típus vagyok, aki nem tud bújni, hízelegni, pedig az érzéseim megvannak, csak nem tudom kimutatni. Most csak az emlékeket tudom felidézni, és hálát adni a sorsnak azért, hogy ilyen szerető, gondoskodó édesanyát adott nekem, nekünk. Olyan sokszor eszembe jut az az utcabeli fiatalasszony, aki azóta már fent osztja meg a gondolatait Anyukámmal.  Azt mondta egyszer, hogy úgy irigylem anyukádat, amikor kiáll a kapuba amikor mentek valahová, és olyan büszkén, boldogan néz utánatok, és kísér benneteket a szemével amíg el nem tűntök a templom kanyarban. Most tudom igazán, hogy mit is jelentett ez neki, mióta én is így engedem el a gyerekeimet, és addig állok az ajtóban, és integetek nekik, míg el nem megy az autójuk.
Most az unokámmal készültünk az édesanyjának meglepetéssel a nagy napra, egy minikert kialakításával. Sokáig válogattuk a megfelelő növényeket, mert neki határozott elképzelései vannak a maga 6 évével, nem lehet a mi elképzelésünket ráerőltetni (szerencsére). Egy virágtálba ültettünk egy mini gömbtuját, az a bokor. Mellé egy ernyősliliom került, ez a pálma fa, amire egy majmocska kapaszkodik fel. Elé egy tóba 2 kis műanyag kacsát tett, mellé egy "kacsaházat", abban laknak a hápik. A tó másik oldalán szintén egy bokor van, ami nem más, mint egy bimbós lobélia. Elől az utat homokkal szórta le. A hiányzó, üres helyekre egy-egy sziklakerti növényke került. Kicsi kezeivel olyan gondosan, ügyesen igazgatta, hogy öröm volt nézni. Sajnálom, hogy a munka hevében elfelejtettem fotózni!

Íme a minikert!

Petőfi : István öcsémhez c. versének részletével kezdtem sokszor az anyák napi műsoromat, köszöntőmet, és most ezzel szeretném befejezni a bejegyzésemet:

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
 Ha elszólítná tőlünk őt az ég...

Én már tudom mit jelent ez! Ezért ajánlom mindenkinek meghallgatni, megszívlelni Ruttkai Éva előadásában ezt a gyönyörű dalt